Minden anyukám piros, mély edényénél kezdődött. Gyerekkoromban minden sütemény ebből született meg. Akkor még a maradék tésztát követeltem magamnak, amit aztán az ujjaimmal gyűjtöttem össze, később már a császármorzsa elkészítéséhez kellett.

Nálunk többnyire császármorzsa, az osztrákoknál Kaiserschmarren, ajándék a monarchiától. Máshol Európában nemigen találkozhat az ember a nevében nemes, amúgy végtelenül egyszerű édességgel. Ausztria, Magyarország, de talán még Szlovákia területén élők is emlékeznek még, hogyan sütötte nagyanyjuk Ferenc József (állítólag) kedvenc ételét.

Gyanítom, hogy a birodalmát vaskézzel irányító kaiser a császármorzsában az anarchiát szerette, házanként változik a morzsák mérete, mazsolássága, hogy tepsiben vagy serpenyőben sütjük-e, olajjal vagy vajjal. Maradjunk a vajas változatnál, bevonja, puhítja, fényesíti a tésztát, az olaj ellenben darásítja, nehézzé teszi. Meg dolgozzunk serpenyővel, gyorsabb, és kézi irányítással süthetjük a tésztát. 

A császármorzsa nagy előnye, hogy néhány alapszabály betartásával nem tudunk nagyot hibázni. Mérjük ki és adagoljuk a hozzávalókat gondosan, mindet, és akkor nem jártok úgy, ahogy én, amikor szakács bátyám ízlelgette első császármorzsáim egyikét: „hm, hát jó, jó ez hugi. De kifelejtetted a sót”.  Egy csipetnyit, pedig akkor már a nagymama jó nagy adag házi baracklekvárja is a tetején olt. Ami nélkül a császármorzsa sem császári.

A császármorzsa nekünk vas megyei születésűeknek kizárólag és csakis porozinkó, hiába néznek ránk furcsán, akinek volt nagyanyja, az tudja mit jelent, ha az Oma ellőtte egy szombat délután, porozinkó, kavarta a tésztát, mi unokák a falat türelmetlenségünkben, hiába hintette túl porcukorral. Lekvárt rá, kizárólag barackot. Egyszerűen nem lehet bensőségesebb kapcsolat unoka és nagyanyja között, mint ami porozinkó készítés-evés közben alakul ki.

whollosi

Örök vitám Adrival, hogy a smarni nem egyenlő a császármorzsával. Az első búzadarából készül, a második lisztből (nem rétes). Vannak, akik ezt is, azt is raknak a tésztába, de részemről az igazi császármorzsa lisztalapú. Apám vendéglátós, ősrégi gyakorlati kézikönyve tartalmazza az igazi receptet. (A könyv is olyan, mintha korabeli századból érkezett volna, lapjai szétesve, ismerős biztosan nektek is, az örökölt receptes könyvek már csak ilyenek, és az egyik oldalon nyomokban császármorzsafoltokat is tartalmaz. Ki tudja, melyik generáció fröccsentette rá kézi mixerrel a tésztát.)

Akkor értem a császármorzsa királynőjévé, amikor külföldön sütöttem meg barátaimnak. A vegyes nemzetiségű közösség számára 15 adag császármorzsát készítettem, jobb híján wokban. A sok tészta a magas fal miatt nem tudott kiperegni, a gazdagon adagolt vaj miatt pedig lesülni (semmiképp se sajnáljuk a jó minőségű vajat). Kitartó munkát követően meggyőztem az olaszt, a németet, a csehet, a lengyelt, a kínait, hogy a magyar (monarchiabeli) konyha édességben is odavág. Akkor lettem a the Queen of the sweet ceasercrumble, fordítsa le valaki, ha tudja. Nincs rá megfelelő szó más nyelven, csak németül, így inkább megtanítottam a magyar nevet nekik, kis könnyítéssel lett „szíezarmorzsa”. Let’s bake it!