Zseni elutazott, úgyhogy a hétvégi ebédbe beépítem Lackót, de mire levergődünk a piacra, addigra olyan szinten lerabolták a henteseket, hogy valami alternatív megoldás után kell nézünk. Tehát épp válogatunk a savanyított dinnyék meg a káposztával töltött uborkák közül, amikor beüt az emlékkép az első összetettebb konyhai cselekményemről, a rakott krumpliról, mennyire szar volt és száraz és kemény benne a burgonya.

Lackót otthagyom, hadd bámulja a gombaárus lányt, aki mindig úgy öltözik fel, mint egy igényesebb kurva, és aki fix, hogy rátukmál mindjárt fél kiló ványadt tyúkgombát. Nagy mutatvány nincs a rakott krumplival, minden rakottas közül a legizgalmasabbal, de a szabályok legalább annyira kőbe vannak vésve, mint a carbonara-nál.

Három kényes pont van igazán, ha most a megfelelő krumplitól eltekintünk, akkor a tojás, a tejföl, meg kolbász. Ezekből is inkább a házi, árban nem sokkal marad el a boltitól, össze meg nem is lehet hasonlítani a kettőt, vagy hát lehet, de minek, kiütéses győzelem a tejfölnek, viszont a kolbász. Legjobb, ha valami éppen csak csípőset veszünk, mert csípős kell, hogy legyen benne, de ragaszkodjunk a házihoz, és a vékonyabb kivitelhez (hozzáteszem, ha nagyritkán stifolderhez jutok délről, ami bár vastagabb, de párja nincsen), bár jó a vastag kolbász, de azt vágjuk fel, mert az arányokon sok múlik, előre szeletelt szalámival meg ne hülyéskedjünk.

Kihagyjuk a nyelvet is kivételesen, elsomfordálunk az István előtt, persze azért utánunk kiált, hogy „anyád elől bujkálsz”, meg hogy „lefele is kellene ám nézni”, majd legközelebb jóvátesszük, mondom. Otthon Lackó nem bír magával, rámegy a borokra, hámozom a krumplit, amikor becsönget a szomszéd, „mi van?”, Éva, úristen, a kezében egy nagy csokor fánk, gőzölög, cserébe a múltkori süteményekért.

Lackóval nézzük a fánkot, illatra az ám, ez az, megeszünk egyet-egyet, majd egyet felezünk, hogy Zseninek is maradjon, majd még egyet felezünk (s később, hogy Lackó ne lássa, megeszek egyet egyedül).

Tudtátok, hogy a krumplibogár, vagy más néven kolorádóbogár a burgonya legnagyobb ellensége? Hát persze, mert semmi sincs ingyen, de a tengerentúli áldást követő tengerentúli átok természetes mivoltába nem mindig nyugodtak bele. A kitinpáncélos harcosnak egyébiránt szobra is van, első regisztrált megjelenésének állított emléket Maráczy Manuela, Zsédely Teréz és Csáki László Héderváron. (A kép innen.)

Borozunk, tojást főzünk, kolbászt vágunk, tepsit zsírozunk, félig főtt krumplit rétegezünk, szépen egymásra, meglocsoljuk tejfölös tojással, s mehet a sütőbe. Szuper. Fogjuk a bort, kimegyünk egy cigire, Lackó becsapja a bejárati ajtót, a zár bekattan, és aztán csönd. Nagy csönd. Nézek be az ablakon keresztül. Kívül nincs kilincs, a kulcs az asztalon, a magyar lasagne a sütőben, sül, sül, pirul.

Iszok még egy pohárral, majd nekiugrunk, hogy kiemeljük a helyéről az ajtót, persze kevés sikerrel. A bor lassan elfogy, a rakott odaég, és hideg van. Sebaj. Éva nevet a hátunk mögött, gúnyosan persze, na mi van srácok, mit bénáztok, toporgunk, aztán hozza az elektromos csillagfejű csavarhúzóját, s szépen, egyesével kiszedi a csavarokat a zárat takaró keretből. Tízet szám szerint, kipattintja a nyelvet, még este átviszek neki köszönetféleképpen egy üveg bort.

De a rakottnak jót tett a szenvedés, a savanyúsággal, meg egy könnyedebb vörösborral ettük. Recept róla holnap. Ja igen, ha valakinek megvan ez a film, és kölcsönadná, de jó lenne az!

(A burgonyabob képe innen, a rosszat álmodó krumpli képe meg innen származik, de van ott még egy aranyos gyerekvers is.)