Az asztalra kerülő borok meghatározó része maximum egy óra alatt kiürül a palackból. Nem kell nagy statisztikai összeírás, hogy ezt a következtetést le tudjuk vonni, nézzünk csak körül ismerőseink között, vagy éppen otthon a családban. Aztán van egy elvakult réteg is, ők akár hetekig is képesek egy-egy palack borral szüttyögni, és nem azért, mert a spájzban felejtették.

Én valahol a kettő között foglalok állást, mert azt azért senki nem tagadhatja le, hogy az esetek nagy részében komoly átalakuláson mehet át egy-egy palack bor a levegő jótékony hatásának köszönhetően (de azért túlzásokba ne essünk, még oxidálódik). A legnagyszerűbb, mikor megveszünk egy bort, szépen kibontjuk, és megisszuk a társasággal az egész palackot (szerencsére esetünkben ilyen alkalomból akad a legtöbb). És nem kell tartogatni, nincsen semmi hibája, az első percektől kezdve marhára ízlik. (Állítólag ezért készül ez a nemes ital, hogy örömet okozzon, akkor és ott.)

Friss, reduktív borok és rozék általában így járnak. Aztán jön az érzékenyebb kategória, ezek a borok már nagyon is igénylik a levegőztetést, és ha a nyitás után egyszerre nem nyújtanak maradandó élményt, adjunk nekik időt, hogy levegőt vehessenek. Mert képzeljük csak magunkat a bor helyébe: be vagyunk zárva egy szobába, ahol képtelenek vagyunk mozogni, és csak egy igazán pici résen keresztül jutunk levegőhöz. Aztán hirtelen kidobnak minket egy fennsíkra, és dől a tüdőnkbe a friss levegő. Talán mi sem futnánk le azonnal a maratonit.

Én, ha tehetem, a vöröseket mindig kinyitom másfél-két órával az alkalom előtt, abból baj nem lehet (az igazi nagy öregeknél a dekantálás az igazi, így tudnak elég levegővel érintkezni). A kadarka például jellemzően nagyot tud változni ilyen esetben, de az idősebb fehérekre ugyanúgy igaz lehet ez. Szabályok és kőbe vésett törvények nincsenek, adjunk egy esélyt minden bornak. És ha még akkor sem javul, akkor mehet a lefolyóba vagy sütéshez-főzéshez. Nekünk is volt szerencsénk már ilyen italokhoz, ez van.

Nálam általában jó pár palack megbontva vár a sorára, így nem esik nehezemre várni akár három napot (vagy még többet) is. Azonban ha egy bor maximum egy napnyi szellőzés után sem áll össze, akkor azzal felesleges vesződni, és nem is gondolnám, hogy egy átlagos borfogyasztó megtenné ezt. Kivétel erősíti a szabályt, hétvégén a második esetre sikerült egy kitűnő ellenpéldát találnom.

A Tokaj Kikelet 2009-es Lónyai Hárslevelűje nem igazán nyűgözött le az első napon. Végig volt az illatában valami zavaró, fedett is volt, meg olyan érzetet keltett, mintha valamilyen illathiba beragadt volna a borban, és utólag lett volna kikezelve. Pedig szép virágos illata volt emellett. Ízben nem volt vele különösebb gond, szép savak és virágos jegyek megint, kerek, de zárkózott volt a bor. Nem ezt várom egy 3200 forintos bortól, sokkal többet.

Aztán másnap ebéd után újabb próba, és végre egy nagy sóhaj, igen, ez az, amit kerestem! Az illat teljesen tiszta, a virágos jegyek megmaradtak, és érezni mézességet és egy pici hűvösséget mellettük. Nagyon kedves, megnyerő, pontosan, mint a készítői, Berecz Stéphanie és Zsolt. Ízekben gazdag, vibrál és savai nagyon el vannak találva (kilencből nagy szó ez, gyanakszom a többszöri szüretre). Gyümölcsei érettek és gömbölyűek, pici mézzel nyakon öntve. Tartalmas, izgalmas és jól esik inni. A második nap el is fogyott gond nélkül, a hőfokra viszont figyeljünk, mert a 13 és feles alkohol hamar elkezd fűteni. Tarcalról jön, lösztalajról, nem a tipikus tokaji vonalat követi, könnyedebb hárs-stílus, mint a vulkánszelídítőké, de ennek is megvan a létjogosultsága, ez nem lehet kérdéses.

Három palack, már most nagyon egyben van, bontsuk bátran.

(A képkocka innen van, Bodzsár Márk Levegőt venni című rövidfilmjéből. A fura dekantálót meg Etienne Meneau tervezte.)