Nem ártana itthon kolbász-hurka ügyben megfogalmazni valami imázsstratégiát. Van min dolgozni, mert jelenleg (Bíró Lajost leszámítva) a hétköznapi és a vidéki ember kezeli leginkább helyén ezt az ételt. A magyar kolbászon az sem segít, hogy Lázár János sohasem nyalogatott az ujjairól lecsöpögő, arany vörös kolbászzsírt. Pedig jól tette volna.

Kiemelve a tegnap posztból kell kicsit külön is beszélni a thüringer rostbratwurstról, amivel minket kilóra megvettek a németek. Pedig hiába az ősi recept és a különleges fűszerezés, azért mégiscsak egy sok német kolbász/virsli közül, és türingiai kategórián belül is a legnagyobb változatosság csupán az, hogy tálaláskor felszeletelik-e vagy sem.

A magyar kolbászolók (tágabb értelmezésben lacipecsenyést) piacon, fesztiválon vagy a Váci utcai adventi vásáron túl alig találni. Nincs mobil, vagy fix üzlete az utcákon, ahol sütögethet kedvére, de nincs vásárlója sem. Ezen persze a népi étkezést helyes irányba terelő adó sem fog segíteni, viszont pont olyan helyzetben lesz, mint kínai, thai, gyros, kebap meg persze a gyorséttermek és szövetsége. Mindez persze még szomorúbb úgy, hogy az igény és kereslet utóbbiakat gomba módra szaporította el, miközben a mi falodáink elhervadtak és visszaszorultak. Pedig velük kapcsolatban aztán tényleg hazafias cselekedet az elfogultság.

Türingia városaiban minden valamire való turistalátványosság közelében van legalább egy rostbratwurstos bódé, az éttermeknek legalább egy rostbratwurstos fogása van(, de inkább kettő), s egyáltalán, ha vendégségben vagyunk, legalább egyszer biztos kapunk a tányérunkra bratwurstot. Kis eltérések vannak az alaprecepttől, meg a sütési módok is változhatnak, de végső soron egy kolbászt nyomatnak mindenhol, mindenkinek.

A thüringer rostbratwurst védett termék az unióban. Az egyik legrégebbi német kolbász, 1404-ből való az első írásos emlék, mely említi, a legöregebb ismert recept kis híján négyszáz éves, a ma is elterjedt változat pedig több mint kétszáz éve van használatban.  Leginkább alacsony zsírtartalma különbözteti meg a többi német kolbásztól, és a különleges fűszerezés: a sertés és bárányhús mellé só, paprika, kömény, majoránna és fokhagyma kerül.

Weimarban mi két euróért ettük, de itt ugyanennyi volt az almapürével (apfelmust) töltött óriás palacsinta is (crêpe), mely vállaltan francia, viszont egész jól németesítették, jóképű fiatalember sütögeti nagy fémlapon a lakókocsijában, s árulja vagy ötven féle ízesítéssel.  De mindenhol máshol, ahol jópofa wurstos kocsit, talponállót találtunk, s még Jéna belvárosában is 1.60 euró volt a kolbász kenyérrel-mustárral. Gyors fejszámolással ellenőrizhető, s ez a legviccesebb az egészben, hogy ez így sokszor olcsóbb, mintha itthon kolbászoznánk.

A thüringiai rostbratwurstot hasonlóan eszik sok más német városban, vagy éppen Luxemburgban.  A módszer nemcsak a hús dicsőségét hirdet a liszt felett, de jól is néz ki. A 15-20 centis kolbászt egy viszonylag kicsi zsemlébe teszik, megy rá mustár, ritkábban sült hagyma alá. Hát van ennél szebb?