A Kunsági Borvidékről jelentkeztünk már több borral, többek között azért, mert az innen érkező termékeket viszonylag egyszerűen beszerezheti az ember. Múltkor megvolt Hajós-Baja is, mondjuk ez már nehezebb történet volt, annyira nem könnyen akadtunk hajósi borra. Csongrádi bort beszerezni meg szinte lehetetlen. Bevallom őszintén, hogy a múlt hétvégéig még egyetlen bort sem sikerült kóstolnom az ország talán legtöbb napsütéses órájával megáldott borvidékéről.

Pedig nagyon régre nyúlnak vissza a Szeged környéki bortermelés, borkereskedés hagyományai. Az első írásos emlék 1075-ből való, a Garamszentbenedeki Apátság alapítólevelében. Az oszmánok megjelenéséig virágzó kereskedelmi központ volt Szeged, folyami és szárazföldi csomópont is. A só mellett borból is rengeteg cserélt itt gazdát, a szegedieknek pedig a Szerémségben voltak szőlőbirtokaik. Ennek vetett véget a török hódoltság időszaka, és a helyiek egyre inkább Csongrád és Mórahalom környékén ültettek szőlőt. A 19. század végén nagy szőlőtelepítési hullám indult meg. Elsősorban a futóhomok megkötésére, de a filoxéra megjelenése után ez még nagyobb méreteket öltött (a szőlő gyökértetű nem képes járatokat fúrni a magas kvarctartalmú homokban, ezért itt nem is tudja károsítani a szőlőt).  Az 1873-as Keleti Károly féle összeírás tanúsága szerint Szeged város és hozzá tartozó községek bortermelése elérte, sőt bizonyos években meg is haladta például a Mecsekalján termelt mennyiséget.

A huszadik század borviharait már senkinek nem kell bemutatni, manapság pedig semmiképpen sem állíthatnánk, hogy a csongrádi lenne a legjobb hírnévvel rendelkező borvidékünk. Nem könnyű itt (sem) szőlészkedni-borászkodni, hiába a rengeteg napfény, a meleg ősz, a dunai eredetű meszes homok vékony termőrétegű és folyamatos tápanyag utánpótlást igényel. Meg persze két-háromévente jönnek brutális fagyok, és szépen elvégzik a terméskorlátozást.

A borvidék szívében, Csongrád-Bokroson tevékenykedik az Ungerbauer Pince mintegy negyven hektáron. A családfő (Ungerbauer György) látja el a hegyközség elnöki feladatait is, valamint ők a borvidék legnagyobb oltvány előállítói. A fajtaválaszték széles és minden igényt kielégít. Zöldveltelini, chardonnay, szürkebarát, cserszegi fűszeres, sauvignon blanc, kékfrankos rosé, kékfrankos, pinot noir, cabernet sauvignon biztosan kóstolható. A fehérek általában reduktív eljárással készülnek, a 2010-esek közül a chardonnay és a szürkebarát mindenképpen kiemelkedett a villámkóstolás során. A vörösek közül egészen egyedi volt az édeskésen gyümölcsös illatú és ízű 2009-es pinot noir, a hasonló évjáratú cabernet sauvignon meg igencsak hajazott a hajósi testvérére, talán még élénkebb fűszerekkel és nagyon csúszós korttyal.

De egy egész palackot mégsem ezekből, hanem a kétezer tízes kékfrankosból nyeltünk be. Fesztivál keretek között 1125 forintért sikerült hozzájutni, nagyon baráti ár érte. Az előző évjáratból nem sok vörösbor készült, a kékfrankos viszont ugyanazt tudja, mint az olaszrizling: szar években is megmenti a gazdáját. A bor 11 és feles alkoholja nagyon baráti, nagy melegben sem ártott meg szerencsére. Egészen halványpirosas színe és intenzív fűszeres illata nagyon behízelgő, idővel meg szép piros gyümölcsök is előkerülnek. Könnyedén iható, könnyedén értelmezhető bárki számára, a savai egyáltalán nem bántóak, de érezhető a jelenlétük. Szinte úgy lehet inni, mint egy gyümölcslevet, igazi társasági lény. De mindemellett nagyon szépen beérett alapanyagból készült, és nem érezzük kevésnek. Nyaralásra, piknikre, házibuliba vagy kártya mellé tökéletes társ.
Ungerbauer Csongrádi Kékfrankos 2010 hibátlan két és fél palack, még sok ilyet!

Mindig is úgy gondoltam, hogy a Duna Borrégiónak (Kunság, Hajós-Baja, Csongrád) kell(ene) ellátnia az országot könnyed, tiszta ízű és elsősorban gyümölcsös borokkal, nem mellesleg megfizethető áron. Az utóbbi időben kóstolt tételeik pedig csak megerősítik ezt, szóval nyúljunk bátran a boraikhoz.