Nyári nap, dögmeleg. Testvérek között (vagyunk) is van negyven fok a nap alatt. Szalonnázáson innen, kecskepörköltön túl, a farmon, ahol egyelőre csak a szomszéd mangalicája túr, napágyakon és horgász-székekben tunyul az egész társaság. A réten részeg pillangók kergetőznek, a szellő lustán bele-beleszánt légujjaival az akácok lombjába, méhzümmögés és tücsökciripelés az aláfestő zene, ésatöbbi, ésatöbbi.

A lovak bevonultak a böglyök elől a beállóba szunyókálni, egyikük-másikuk időnként elégedetten horkant egyet. Csak Bagira, a koromfekete kandúr bírja ki a tűző napon, lustán elnyúlva élvezi a délutánt. Senki sincsen beszélgetős kedvében, csak a borospalackok pukkanása, sörök ciccegése szakítja meg néha a csendet.

Sokáig tűnődöm, mikor robbantsam a bombát, aztán félénken megszólalok:
Meg kéne nézni a gombát.
Senki nem reagál. Néma csend. Aztán húgom tömören, velősen odavet valamit, s érzem, mindenki nevében beszél, mikor így szól:
Hülyegyerek. A rosseb akar mászkálni ebben a hőségben.
Nincs túl nagy sár? Tegnap egész nap zuhogott az eső - jelzi ezt már apósom.
Éppen azért! Ha eső van, gomba is van.

Nincs felelet. Ismét némaság. De a mag már elültetve, az eszme megfogant. A nyugodt felszín alatt fortyog a mély.
Mondjuk az erdőben hűvös van - próbálkozik  a keresztanyám.
Aztán öreganyám sommáz. Bolondok vagytok. Gombászni reggel kell.

Szünet. Anyám ki sem nyitja a szemét, az arcát simogató napsugaraknak mormogja csak oda:
Főzhetnék holnap egy kis gombapörköltet galuskával.
Én krumplifőzeléket akarok csinálni, abba is jó - fűzi hozzá valaki.

Már indulok is a kosaramért meg gumicsizmáért a buszmegállóba. (A farmon nincs buszjárat, a kiszuperált megállót az egyik nagybátyám szerezte, és mi szerszámosnak használjuk, a nőstény macskák meg szülőszobának.)

A közeli erdőig vezető földutat tényleg gumicsizma-cuppantó, bokáig érő sár borítja. Gyalog esztelenség nekivágni, ezért járműre pattanunk: az érettebb korosztály és a gyerekek a terepjáróban, a félérettek és a magasabb véralkohol-szintűek a traktorban és az utánfutóban helyezkednek el a kosaraikkal, vödreikkel.

Az erdő tényleg hűvös, az útravalóul hozott sör nemkülönben, így hamar felélénkül a társaság. Az utánfutó nyitott, a traktoron pedig nincs sárhányó, így negyed óra zötyögés után úgy nézünk ki, mint leprások a Ben Hurból. (Ezen a mögöttünk haladó terepjáró utasai jókat derülnek.) Egyszer csak keresztanyám (aki egyébként kisgyermek-kora óta gyengénlátó) felkiált, és drámai mozdulattal az árokpartra mutat.
Ott a vargánya!

Satufék, kipattanunk. Mindenki kiabál, többen harsányan röhögve tiszteletlen megjegyzéseket tesznek keresztanyám szemüvegének dioptriáira, de láss csodát, tényleg: barna kalapos, zömök kis gombatestek dülleszkednek az út menti árok peremén. Jó előjel, már a szkeptikusabbak is bizakodni kezdenek. Keresztanyám megdicsőülten feszít közöttünk zsákmányával a kezében.

Leparkolunk az erdőszélen, a rázkódástól felkavarodott gyomrokat némi pálinkával csitítjuk. Kisebb csoportokra oszlunk, és legyezőszerűen széthúzódva nekiindulunk a cserjésnek. Naná, hogy két perc múlva elveszítjük egymást szem elől, és eszeveszett ordibálásba kezdünk.
Hahó! Hol vagytok?
Itt!
Hol az az itt?
Hát itt, az erdőben, a fa mellett!
(Meséltem már családom humorának színvonaláról?)

A Jóisten mosolyogva csóválja a fejét, úgy nézhet minket felülről, de az elfogyasztott alkohol és a  dilettantizmus ellenére hamarosan újabb vargányákra bukkanunk.
Mivel a gyerekeknek tiltva van, hogy bármilyen gombához is hozzányúljanak, egyik nagybátyám mellé vannak beosztva. Hangjelzéssel adják tudtunkra, ha találtak valamit – ez legtöbbször velőtrázó sikoltás: „jéééé, gomba!” -, mire a közelben lévők odasereglenek, és bácsikám részéről rövid oktatás következik az illető fajta jellegzetességeiről. Aztán vagy felrúgjuk, vagy felszedjük. (Mármint a gombát, nem a bácsikámat.)

Valamelyik mókás kedvű rokonom beetette a kölköket, hogy a vargányák csalogatásra előbújnak, úgyhogy lányomék élénk kiabálásba kezdenek:
Vargenyaaaa, vargivargenyaa! Gyertek elő, pi-pi-píííí!

Egymásnak esve röhögünk, úgy botorkálunk a fák között, békésen káromkodunk egyet, ha fennakadunk az alattomos szederindákon. Fák törzsét tisztogató harkály figyel minket megbotránkozva, szarvasgidát rezzentünk fel, őzek és vaddisznók lábnyomait követve óriási dagonyákon vergődünk keresztól, meg siklót és mókust látunk. Időnként gombát is.

Az idei nyár időjárása nem kedvezett a dióízű galambicának, de találunk jó néhány vargányát, pár őzláb-gombát, s rengeteg piruló galócát. A pasik viccesen abban reménykednek, hogy néhány párducgalóca is közéjük keveredett: férjem azt olvasta ugyanis, hogy részegséghez hasonló tüneteket okoz, de 10-15 óra mélyalvás után az ember gyógyultan ébred. Végül kénytelenek beérni pár molyhos tinóruval és csiga rágta csiperkével.  Maximum isznak rá kisfröccsöt.

Pár órás bóklászás és folyamatos vihogás után hazafelé vesszük az utat. Még megkeressük öreganyámat, akit még az első pár száz méteren vesztettünk szem elől, s aki pontosan a leparkolt traktor mellett bukkan fel, gombával púposra pakolt vödörrel a kezében. Gúnyosan mosolyog, mikor hüledezve és irigykedve nézzük a termést.
Nagy gombászok, taknyosok, nem tudtok ti semmit.

Kirázzuk hajunkból a száraz faleveleket, kiszedjük a kullancsokat és a kódistetűt a ruhánkból (ez egy bogáncsféle), lesöpörjük a pókhálót és ellenőrizzük lábszárunkon a szederindák és vadrózsatüskék okozta sérüléseket. Búcsúzóul még beledugok egy óriási szarvasbogarat húgom ingének nyakkivágásába:
Hülyegyerek!
Anyád!
Tied!
Na! (Mondja anyám.)
Azt hiszem, ezt hívják keretes szerkezetnek.

Az őzláb és az óriás pöffeteg egyébként kirántva a legfinomabb, a piruló galóca és a tinóru pedig mifelénk pörköltként végzi. Lánykám kedvence a forró vajon és hagymán lesütött zöld hátú galambica zöldfűszer-keverékkel ízesítve. A vargányát vékonyra szelve száríthatjuk, vagy nagynéném tanácsát követve simán, mindenféle ízesítés nélkül kevés olajon megdinszteljük, kis zacskókban lefagyasztjuk. Így később bármihez felhasználhatjuk: kitűnő ízt ad a vadhúsnak, de tehetjük fasírozottba, főzelékekbe és levesekbe egyaránt, és a pizzánkat is pikánssá teszi.

A magam részéről este még kikaptam pár sárgarépát és karalábét az ágyásból, és zsenge zöldborsóval zöldséglevest készítettem, abba dobtam pár szelet vargányát. Majd elmesélem, milyen lett.

Gombát csak kellő tapasztalattal, tudással, öreganyánkkal gyűjtsünk, de legalább vigyük el egy szakértőhöz a kosarat.)

A szöveget, ahogy a múltkor is, írta Zoska, aki a farm életéről ír nekünk. Az első kép innen, a másik meg innen.