„Egy teát kérek!” És ezzel a mondattal be is tehetjük a lábunkat azon ajtó résébe, amely a varázslatos, nemtörődöm, vibráló, tartózkodó, hangos, mágikus török kultúrába vezet. A messze földön méltán híres török tea a török életstílus egyik alapköve. Nem mintha olyan különlegesen finom volna, vagy egyéb speciális jellemzővel bírna. Viszont mindenhol ott van.

A török teázási szokásokat legjobban két szóval lehet kifejezni: bárhol és bármikor. A törökök teáznak reggel, délelőtt, napközben, este, ott van minden bár minden itallapján. Vásárlás, utazás, várakozás, munka, tanulás, pihenés közben, kikapcsolódásként, vagy ráhangolódásnak.

Az igazi török teát kétszintes teafőző edényben, çaydanlıkban főzik. Az alsó edényben felforralják a vizet, majd a felső, kisebb részt alaposan megtömik teafűvel, némi forró vízzel felöntik, visszateszik a tűzre, és gőzölik még egy kicsit. Így egy méregerős, keserű, fekete színű, inkább koncentrátum jellegű teát állítanak elő. Ebből a jellegzetes, tulipán alakú pohárba egy keveset löttyintenek, és felhígítják forró vízzel. Csinos kis alátéttel és aprócska kanállal, valamint rengeteg mézzel, (csomagolt) kockacukorral tálalják.

Törökországban nagyon megy ez az egyenként csomagolt kockacukor, amitől én ki szoktam borulni, több okból. Az egyik, hogy mérhetetlen mennyiségű szemetet csinál, a másik, hogy teljesen értelmetlen, ugyanis már több ezer éve feltalálták a csipeszt, így ha higiéniai okok vannak a hátterében a kockacukor csomagolás e formájának, azt is könnyedén át lehetne hidalni. Harmadrészt, kockacukor-csomagoló gyárat fenntartani sok-sok ablakon kidobott pénz.

Ezek a kétszintes teafőzők rendre felbukkannak, akármerre járunk Törökországban. Várom az ismerőseimet, vásárolok éppen, erre a boltos bácsi teára invitál, leülök mellé kis székre. Közben elmutogattam neki, hogy honnan jövök, és mit csinálok itt, ő pedig lelkesen mondja, hogy Macaristan çok güzel. (Itt mindenki tudja, hogy Magyarország létezik, és az emberek nagy mosollyal fogadják a hírt, hogy magyar vagyok.)

A Boszporusz-szoroson közlekedő kompokon is bevett szokás a menetidő 15-20 perce alatt bedobni egy çay-t ötven kurusért, Eminönübe vagy Kadıköybe hajózva általában én is megadom magam ennek a szép hagyománynak. Némi gyakorlatot igényel a teaivás. Mindig tűzforrón kínálják, és a vékonyka üvegpohár olyan remekül vezeti a hőt, hogy török legyen a talpán, aki nem égeti szét kezét-száját.

A török teatermelő vidék a Fekete-tenger partján van, az ország északi részén. Az ottani nedves klíma kedvez a kis teanövénykéknek. Ezért is hívják Karadeniz çay-nak. A legjobb teák Rize tartományból jönnek. Az itteni boltokban öles, egykilós kiszerelésben árulják, kb. 10 liráért.

A legelterjedtebb fekete teán kívül választhatjuk még az elma çay-t, vagyis az almateát. Ez leginkább egy felforrósított, agyoncukrozott almaléhez hasonlít, amitől én személy szerint nem estem hanyatt. (Ráadásul előszeretettel készítik porból sok helyen.) Herbateát is gyakran isznak a helyiek, a leggyakoribbak a hárs, a kamilla és a zsálya, meg persze a menta.

Nálam a favorit a gránátalma tea. Igaz, összetételében nem sok köze van a gránátalmához, ráadásul filterezve árulják a szupermarketben, úgyhogy szó sincs autentikus török specialitásról, ellenben nagyon finom és frissítő.

leblebi