Türingiában vidáman telnek a hétköznapok. Mindenhol erdők vannak, egyhatvanért mérik a thüringer rostbratwurstot, és nincs hiány csudajó sörökből sem. Németország zöld szíve ízig-vérig olyan idilli vidék, amilyennek a vidéket elképzeljük. És nem azért, mert népi sport a másik heccelése a nyelvjárásával.

Múltkori villámlátogatásunk során arra rádöbbentünk, hogy:

• a sörnél csak egy folyadékot fogyasztanak nagyobb mennyiségben, és ez a kávé
• thüringer rostbratwurstból egyszerűen nem lehet eleget enni. Pedig próbáltuk, de tényleg.
• a (kelet-)németek nagyon is hasonlítanak ránk magyarokra (elég megnézni egy svédasztalos étkezést)
• soha, de soha ne egyétek meg a KartoffelKloßt mártás nélkül 

Esküvőkkel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak, ezért volt bennem némi visszakozás, amikor zseni kivezényelt a vasútállomásra, hogy a hétvégén házasodik a barátnője Jénában, indulás. (Mondjuk legalább van egy elég jó védekezési stratégiám: berúgni, amilyen hamar csak lehet, és kerülni a szemkontaktust a rokonokkal.) Viszont a kint eltöltött idő alatt némi kutatást is elvégeztem.

• a sörnél csak egy folyadékot fogyasztanak nagyobb mennyiségben, és ez a kávé

Németországban az egyik legnagyobb kihívás normális kávét találni. Az átlag honpolgár egy-másfél-két litert is megiszik naponta abból a sötét és világos barna szín között ingadozó löttyből, mely alig erősebb a teánál. Reggelihez, ebéd után, napközben, teljesen természetes a két deci kávé beszürcsölése. Ami nem lenne baj, viszont vendéglátóhely alig van, ahol megfogant az olasz hatás, és lehet normális eszpresszót inni. A nagyon drága kávégépeken maximum ha kapucsínót főznek. Az átlag helyen az eszpresszó minimum egy deci kávét takar, és nem csak a hátunk mögött nevetgélnek rajtunk, hogy mindenáron a kis, normál eszpresszót próbáljuk meg elmutogatni a csaposnak. Talán a német néplélek az oka, de egyszerűen nem hiszik el, hogyan lehet jó valakinek az eszpresszó.

Sörből viszont van rendesen kínálat, nem is részleteznénk, csak annyit, hogy találtunk egy új kedvencet, a Lausitzer Portert, amit a lengyel-cseh-német hármas határnál, Löbauban főznek, extra fekete sör szép kávés ízjegyekkel, mintha kólát inna az ember, vagy mi. Kóláról jut eszembe, ha felhördül valaki a radleren, az smafu, a legtöbb helyen lehet kólás sört inni, ami nem valami speciális technológia, hanem csapoláskor a kívánt arányban felöntik kólával a sört. Nyilván megkóstoltuk, és pont olyan íze van, mintha az ember felöntené kólával a sörét, akárhogy kerestünk, plusz élvezeti értéket nagyon nem sikerült felfedezni benne.

A porter egy sörfajta, fekete, olykor édeskés, kávés felhangú italt takar. Jó kétszáz éve fogyasztják nagy kedvvel az emberek. Londonból indult, nevét a első számú rajongóiról, a hordárokról kapta. Ilyen a Guiness is ám.

• (A türingiai kolbászról majd holnap, megér egy külön posztot.)

Az esküvő rendben lement, szép volt, akinek szépnek kellett lennie, jó meglepetés volt az esküvői leves a nem éppen leveses németektől (ja azokat a leturmixolt zöldségeket húslébe keverve nem számoljuk ide). Sima erőleves volt, a termékenység és gazdagság miatt tojással készítve, pont úgy, mint egy tojáslevesnél.

• a (kelet-)németek nagyon is hasonlítanak ránk magyarokra

A szertartás másnapján még hivatalosak voltunk egy brunchra, ami itt tényleg a reggeli (breakfast) és ebéd (lunch) abszolválását jelenti szűk négy óra alatt. A brunchot én legalább annyira a világ leghaszontalanabb intézményei közé sorolom, mint a bidét, az ember reggelizzen meg ebédeljen normálisan. A brunch egyébként is az esetek nagy többségében az előző napokról/hétről megmaradt kaják salátásított/kirántott kiosztására szolgál, tuti üzlet az étteremnek és szállodáknak, az „annyit ehetsz, amennyi beléd fér” jelszó mögé rejtett számla.

Fentiek miatt kissé zavarba is jöttem, mert a Rittergut Positzban komolyan vették a brunchot, élőzene tízkor, kezdésre már meg is telt az udvar. A kínálat elég széles, és belekóstolva túl is mutatott az átlagos brunchon, mintha nem foglalkoznának a minőség-mennyiség aránnyal.

És megmutatkozik itt a két néplélek közötti rokonság, (kelet-)német és magyar. Simán lekörözik a magyarokat a svédasztalos étkezési kultúrával, sőt talán rosszabbak is, mert egyrészt minden össze-vissza felpakolnak a tányérjukra, de nem eszik gyomorrontásig magukat, hanem otthagynak mindent érintetlenül. A tálalóban csak úgy álldogálni és nézelődni veszélyes, ha megérzik a gyengeséget az emberen, vagy egy pillanatra elbambulunk, kikönyökölnek rendesen. Egy-egy új fogás kipakolásának híre futótűzként terjed, morajlás fut végig az asztalok fölött, aztán megindul a roham az ételért.

• soha, de soha ne egyétek meg a KartoffelKlosst mártás nélkül

Az egyik legdurvább helyi jellegzetesség viszont a Kloß, a krumpligombóc, aminek elkészítését minden valamire való szász lánynak meg kell tanulnia a még esküvője előtt. (Barátunk anyját komolyan ellenőrizte leendő apósa, hogyan készíti a gombócot. Az öreg leült a konyhába, és végignézte, hogyan készíti el egyedül leendő menye a gombócot.)

Amúgy nem nagy ördöngösség elkészíteni, a násznép egyik tagjából sikerül is kihúzni az ő receptjét. Eszerint vegyünk egységnyi, nem szétfövő (saláta, például) krumplit. Az egyharmadát főzzük meg, zúzzuk szét. A kétharmadát reszeljük le, a nedvességet nyomkodjuk ki belőle. Keverjük össze a két masszát, sózzuk (fűszerezzük fantáziánk szerint), formázzunk gömböket, ezek aztán mehetnek a forró vízbe, jó negyed órára. Ha jól csináltuk, nem esnek szét. (Egy receptet találtunk itt is.)

Most érthetetlen, hogy a polenta mellett hogy alakulhatott ki (Csehország közelebb van, mint Olaszország), persze tápláló a Kloß, de önmagában fogyasztva nincs túl sok élvezeti értéke, nyers, takony állagú krumplira emlékeztet. Ki is nevetnek a németek, hogyan is ehetjük így. A helyes módja ugyanis a gombócok szétnyomkodása és eláztatás szafttal (tunkolás, hoppá), a hús itt csak alárendelt szerepet kap. Akinek dolgozott ismerőse német konyhán, kérdezze csak meg, mekkora edényekben és meddig rotyogott a barna mártás.

(Türingia címerét innen vettük.)