Fiúk a konyhából: Lucius Licinius Lucullus

Nem fogunk erőszakot tenni senkin, nem fogunk visszanyúlni a történelembe azért, hogy sorközösséget kovácsoljunk, rokonságot keressünk magunknak. De a mindenségit, egy üveggel rá, hogy a jó öreg Lucullus volt az első gasztroszexista.

A katona, politikus, kultúrember Lucullus hiába volt kivételes személyiség, szerencsétlenségére két még szerencsésebb csillag árnyékában élt: Sulla és Pompeius fénye mellett a történelem feledékenysége várt rá. Hiába volt híd és átmenet a két ember között, és hajtott végre maga is nagyszerű tetteket, ha dacos sértettségében nem fordul a gasztronómia felé, nem lesz gourmet és nem veti bele magát fanatikusan a kifinomult zabálásokba, ma senki nem emlékezne rá. Nem lenne lucullus-i lakoma, nem lenne lucullus paradicsom, és a mángoldot se hívnák lucullusnak. Biztos lenne cseresznye meg őszibarack (amik állítólag az ő kertjében jelentek meg először), csak nem a mai formájukban.

Egyszer több napon át görögöket látott vendégül, akik kényelmetlenül érezték magukat, mivel oly sokat költött a tiszteletükre rendezett fényes lakomára. A házigazda azonban megnyugtatta őket: "Ez valóban értetek is van, görög barátaim, de sokkal inkább Lucullusért."

Lucullus rendíthetetlenül hitt az eszményi köztársaságban, ezért csatlakozott Sullához, aki, ha más eszközökkel, de ugyanazért küzdött (utóbbi még fia gyámjává, biográfusává is kijelöli). Konzulként maga számol le a birodalomba betörő Mithridatésszal, messzire kergeti a seregeit. A tiszta naivak általános sorsának megfelelően azonban hamar leváltják tisztségeiről, sikereiből Pompeius gazdagodhat meg.

Máskor nem fogadott vendéget, ezért házvezető szolgája szerény, egyfogásos vacsorát szolgáltatott fel neki. Lucullus felfortyanva utasította rendre szolgáját a szegényes étel miatt. „Hát nem tudod – mondta neki –, hogy Lucullus ma Lucullusnál vacsorázik?”

A politikai térből kiszorítva teljes erővel fordult a lakomák, a kultúra és az ínyencek pártolása felé, szépen átzabálta magát a széteső köztársaságból a császárság hajnalába. A visszavonulás finom száműzetés volt Lucullus-nál pedig „tudatosan vállalt magatartásforma része”, a fennálló rend iránti megvetését evéssel mutatta ki (ahogy koplalt Seneca).

Amikor pedig híre ment, hogy ideje nagy részét gasztronómiai élvezetek rafinált kimunkálásának szenteli, ez már egyenesen arculcsapásként érte ellenfeleit. Amikor a beteg Pompeiusnak orvosa fenyőmadár fogyasztását ajánlotta és biztatta, hogy kérjen néhányat Lucullustól, Pompeius dühösen hárította el a javaslatot: "Mit? Hát Pompeius ne éljen, ha Lucullus nem ínyenckedik?"

A régi idők embere mellett szépen elmentek az események, és Lucullus lázadás helyett inkább beletörődött a sorsába. Szerencséjére még időben megőrült, kicsivel később meghalt, se a köztársaság bukását nem látta, se nem vágták le fejét, mint barátjának, Ciceronak, és a kardjába sem kellett beledőlnie, szemben Catoval.

(Lucullus kapcsán Kertész István munkásságából okosodtunk, többek között innen, ahonnan az idézetek is vannak. Lakoma a császárkori Rómában, História, 1979/1. 1. szám. A kép innen van. Akar a halál párhuzamot vonni/látni/láttatni, de ezentúl mégiscsak másért máshogy fogunk gasztroszexelni enni.)
 


Terjesztem Facsén
whollosi Véleményezem

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztroszex.blog.hu/api/trackback/id/tr973172253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.