A mi oportónk

Kivágni nem kell, sokkal inkább a helyén kezelni. Nemcsak örömet okoz, de nem egy borászat sorsa múlik rajta, és egy Fordot nem kell versenyeztetni egy Audival. Még akkor sem, ha magától beparkol.

Nem vagyok valami nagy Villány fanatikus, nem titok (sőt). Nem feltétlenül az én (bor)ízlésemnek kedves irányba indult el a borvidék, de képes vagyok ezt elfogadni (persze azért néha kell egy kis odaszúrás, csak a miheztartás végett). Kékoportó/portugieser vonalon viszont nagyon kellemeseket csalódtam mindig és az utóbbi időben is, pont ezek között találtam több számomra kedves bort is, jó áron.

Ezért is olvastam nagy örömmel, hogy az Alkoholistán egy egész hetet szánnak a villányi oportóra, vártam, hogy feltűnik-e valamelyik nagy kedvenc, és ha igen, akkor hogyan szerepel. Aztán nagyot koppantam. Nem is feltétlenül azért, mert furcsán alacsony pontszámokat kapott egy-két olyan tétel, amelyet személyesen is jól ismerek, de már a bevezető írás is valamiért azt sugallta, hogy itt bizony komoly lehúzás fog következni. Nem vagyok paranoiás, szóval követ rám, ha nincs igazam.

Több posztot olvasva is felkaptam a fejem a „nem borszerű” jelző használatán, (főleg az általam is ismert boroknál), el kellett gondolkodnom, hogy tisztában vagyok-e én egy bor ismertetőjegyeivel, pontosabban inkább azon, hogy a „borszerű élmény” jelenthet-e ennyire mást egy másik tapasztalt borisszának?

Nem igazán jön át az okoskodás a tannin- meg a savtartalomról, mert bár ez nyilván minden szőlőfajta sajátos tulajdonsága, de mondjuk ezt nagyban befolyásolja (bizonyos keretek között) a szőlészeti- és pincetechnológia, a termőhely meg még jobban (és ezt a mi két oportónk meg is fogja erősíteni), szóval nem kéne általánosítani szerintem, és főleg nem ebből következtetni. Ugyanabból az évjáratból simán kóstolhatunk erőteljesen savhangsúlyos és krémszerűen lágy oportót is Villányból. Az én tapasztalataim alapján valóban nincsen a portugieserben több tíz éves érlelési potenciál, de mondjuk 4-5 éves koráig bőséges élményt is képes nyújtani.

Jó pont a 3 pont? Néhol ihatatlan, máskor meg nagyon korrekt, fasza ivóbor. Aztán itt van még a fajta megítélése, értéke. Érdekes, hogy az egy hetes kóstolgatás közben folyamatosan, a végére meg egyre erőteljesebben kezdett megerősödni a „vágjuk ki az oportót” hangulat. Megint csak követ rám, ha tévedek.

Egy olyan fajtáról beszélünk, amely a déli (de például Egerben is) borvidékeink egyik legmeghatározóbb kékszőlője, kis kertekben és étkezési célra használva, a belőle készült folyó és ivóborok pedig a termékpaletta egyik talpazatát adják. Ezt akarjuk eltávolítani? Korai érése és termésbiztonsága miatt minden évjáratban képes elfogadható minőséget teremni, a legjobb példa erre a 2010-es évjárat. Nem sok vörösbort tudtak palackozni a gazdák, a portugieser meg szinte mindenhol a palackba került, sokszor nagyon szép minőségben.

Kommentekben felmerült, hogy kadarkával vagy kékfrankossal kellene helyettesíteni az oportót, és bár én mindkét fajtát imádom, azért (főképpen a kadarkára) nehezen lehetne rájuk mindig biztonsággal építeni, sokkal nagyobb a termelési kockázatuk, és mivel későn érő fajtákról van szó, ezért nem is lehet belőlük minden évjáratban kiemelkedő tételt készíteni.

Egy kezemen meg tudom számolni a 2010-es kadarkákat, de a kékfrankos sem járt sokkal jobban. Túl kegyesek voltak az égiek az elmúlt tíz-tizenkét évben. Egy igazán rossz évjárat kellett ahhoz, hogy újra ráébredjünk, a magyarországi borvidékek nem Európa déli részén fekszenek. Szükségünk van a korán beérő, jó termelésbiztonságú fajtákra, különben bizonyos évjáratokban nem lenne bor, amit a palackba tölthetünk. A bort legtöbbször isszuk, jól érezzük magunkat a barátainkkal, és elérjük a józanság legmagasabb fokát, a mámort. Bizonyos fajták erre születtek, és az oportó bizony pont ilyen, az ivóbor egyik prototípusa. Számomra egy ivóbor is lehet „nagy bor”, amitől majd kiugrik a bőréből az ember, mikor megissza.

A nagy okoskodás végére azért bor is kellene, szerencsére januári jegyzeteim közt kutatva találtam több olyan tételt, amely szerepelt az oportó héten, korábban mi is bontottunk belőle egy-egy palackkal. Az első a 2011-es év eddigi legnagyobb kedvence nálam, Lelovits Tamás Portugiesere. A pohárban tankönyvbe illő lilás szín. Első szippantásra beleszerettem anno, minden benne van, amit szeretek az oportóban. Nagymama meggy kompótja, nagy adag tejkaramella, a háttérben kis virágos parfümösség. Buja, hedonista, tényleg minden benne van a fajtából. Ízben fokozódik az élmény, sav pont a helyén, szépen végigköveti a kortyot, tannin éppen csak érintésnyi, hogy érezzük, vörös borral van dolgunk, viszont nagyon szépen édesíti a bor ízeit. Az édeskés, tejes jegyek vezetik amúgy is az ízeket, és megint jön a gyönyörűen érett meggykosár is. A teste pont akkora, hogy jól essen inni, az első pillanattól az utolsóig örömet okoz. Sima négy palack, 1190-ért meg főleg.

A másik tételt a pécsi Mayer Borozóban ismertük meg. A folyó portugieser is annyira szép volt, hogy berendeltünk a 2011-esből egy palackos tételt, amint letöltötték. Az előzőnél egy árnyalattal sötétebb színnel nyit, de a lilás tónus itt is szépen játszik a pohárban. Kevésbé harsány, inkább mély az illata, sok-sok tejcsokival (kakaóporral), eperrel, és ress meggyel. Ízei is egy fokkal mélyebbek, szélesebbek, visszafogottabb a savérzet, és jobban előtérbe kerül a tannin. De szerencsére ez is simogat, hasonlóan tejkaramellás, édes csokis a lecsengése. Kicsit rusztikusabb, nagyobb a test, de még bőven jól esik inni, viszont biztosan előbb jön el a mámor, mint az első bor esetében. Mayer Portugieser 2011 három és fél palack, mi 1200-ért vettük, Bortársaságnál 1690 forint.


Még a közelmúltban bekóstoltunk 2011-es portugiesert (többek között) a Szemes Pincétől, Müller Jánostól és Günzer Zoltántól. A Szemes kicsit vékony volt, és egyszerű, nagyobb gondja nem volt ennél. A Müller és a Günzer tétel már megosztotta a társaságot, utóbbi talán a Lelovits-es vonalhoz van közelebb, hízelgőbb, könnyebben megfejthető, illatos, a Müller viszont a hardcore oportósok bora, rusztikus, régi, egyszerre őrzi a tradíciókat és hozza a modernet.

A lényeg: a portugiesernek van helye a dűlőben, az egész borágazat miatt szükség van rá. Már eddig is sok portugiesert kivágtak Villányban, mert kellett a hely előbb a cabernet sauvignon-nak, majd ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált a melléfogás, kellett a hely a cabernet franc-nak. Az ebből készül bort drágábban lehet eladni, nincs is ezzel gond, főleg amíg dübörgött a szekér, és jól ment a bolt.

És hát az ár. Teljesen igaz, hogy a túlárazottak a magyar portugieserek. Az egészséges árkategória talán 4 euró, tehát 1200 Ft, most, és még úgy is, hogy évek óta ha ezer forint forint volt maximum a lélektani határ. (És ne felejtsük el, hogy milyent terhelés mellett, mekkora költségekkel készül az oportó. Nagyon alacsony.)

Meg lehet nézni, hogy a nagyobb pincék raktáraiban mennyi bor áll eladásra várva a drágább fajtaborok és küvék közül, mekkora a piacon/nagykereskedőknél bennragadt tétel, meg lehet nézni, mekkora árkedvezmények repkednek a felvásárlónál, és melyik borászat tudja törleszteni a hitelt csak azért, mert valami homályos múlt tiszteletből megtartotta a portugieserét.

stlaurent

Az első kép innen van, a második meg innen, amúgy Hans Gabriel Jentzsch festette 1904-ben, és az a címe, hogy: On the Rhine, On the Rhine Grows Our Wine.


Terjesztem Facsén
Tony D'Amato Véleményezem

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztroszex.blog.hu/api/trackback/id/tr474097910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.