„a volt idő ízekben”: Tej

Az őseim cowboyok voltak. Persze nem a bagórágó, pisztolytáskás fajtából. Böcsületes marhapásztorok voltak, kéremszépen, akik fegyver helyett az ostort forgatták. Nagyszüleim karikás ostora – apám egyetlen öröksége – ma is ott lóg az előszobánk falán, megfakult tablóképek között. Gyerekkorom szüreti mulatságai alkalmával néha még előkerült, hogy apám megforgassa az utcán – olyankor aztán pattogott, mint a veszedelem, hogy megrémültek tőle a kormosképű gyerkőcök.

Nem csak ők félték azonban az ostort: családom egyetlen babonás szokása ez. Úgy esett tudniillik, hogy midőn apám álmában valamiképp előkerült, másnap rendre történt valami szerencsétlenség. Három év alatt háromszor sikerült eltörnöm a kulcscsontomat, apám álma pedig mindent előre jelezte. Talán én voltam szerencsétlen, talán a kalcium volt kevés – nem ittam elég tejet. Szégyen ez olyasvalakire nézve, akinek marhapásztorok voltak az ősei, gondolhatnánk. A tény azonban, hogy apám ’77 februárja óta nem ivott egy korty tejet sem, talán némi felmentést adhat nekem.

A falunak régen négy bikája volt, és majd’ minden háznál tartottak tehenet. Nagyszüleim a bikaistállónál laktak a Gyöpön (ma Petőfi utcának neveztetik). Az évben először Szent György havában hajtották ki az állatokat a hangárra – amikor dédnagyapám elindult otthonról, sorra csatlakoztak hozzá a marhák. Az első kihajtás pedig különös jelentőséggel bírt. A falu központjába érve dédnagyapám keresztbe fektette az ostort a postaúton, majd két cserepet helyezett mellé. Az egyikbe füstölőt helyeztek, a másikba szentelt vizet. Az állatok sorban vonultak fel, de egyikük sem  lépett az ostorra, sem az edényeket nem rúgták fel.

Amint dédnagyapám szentelni kezdte őket a földre helyezett korsóból, a falu másik végében, a Harasztban egy csordás durrogtatni kezdte az ostort. Persze mint mindennek, ennek is megvolt a maga szabálya: a durrantást a megfelelő égtáj felé kellett elvégezni. Ehhez szakértelem és odafigyelés szükségeltetett, tudniillik ha a csordás elvétette az irányt, azt dédnagyapám hallás után nagy távolságból is könnyedén megállapította, és szóvá is tette. Ahogy teltek az évek, és a házaknál is fogyatkozott a tehenek száma, az öreg váratlanul felhagyott a szokással. Sokan firtatták e döntés okát, mire ő csak annyit felelt: már nincs rá szükség.

Így aztán apám sem vitte tovább a mesterséget, és végül kertésznek állt. Kerek harminc esztendős volt, amikor 1977-ben Kecskemétre került, továbbképzésre. A szállás büféjében minden reggel vett magának két kiflit, meg egy bögre tejet, vagy kakaót – mikor hogy hozta a kedve. Úgy esett, hogy pár nap után azt vette észre, hogy szakadatlan hasgörcsei vannak, melyek aztán hétvégére mintegy varázsütésre megszűntek. Nem véletlenül, hisz a hétvégéket otthon töltötte, szokott ízek és reggelik között. Így történt, hogy mire én megszülettem, apám már kerek tíz esztendeje nem ivott tejet.

Jómagam már szintetikus fehér löttyökön nevelkedtem, és szégyenszemre kénytelen vagyok bevallani, a valódi tehéntejet nem is veszi be a gyomrom. Nem csak az apai örökség nyomán, hanem mert érzik a szagán az állat. Valamit hát mégiscsak megérezhetett dédnagyapám, amikor annyiban hagyta a hagyományt. Ma már családi ház áll a régi bikaistálló helyén, az utcák emberek nevét viselik, a falu egyetlen tehene pedig egy kidöntött közlekedési táblán figyel a régi postaút mentén. És ma már senki sem emlékszik, melyik volt az az égtáj, amely felé fordulni kellett volna.

Az első kép innen, a második innen, a harmadik meg eminnen. A szöveget írta Tamás J. Bertalan.
 


Terjesztem Facsén
gasztroszexisták Véleményezem
Címkék: tej gasztroszex tjb

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztroszex.blog.hu/api/trackback/id/tr324566795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.