Végre beszállt a Dr. Oetker is a Gasztroangyal támogatói közé, kapott is egy szép szpotot a nyitány elé. Kis jazz szólam, panoráma kép, bérház és galambok. Hoppá, kár volt aggódni a múltkor, hogy elfosult az adás, merthogy galambokra fogunk vadászni Szente Vajkkal. (Kivel?) Annyira kézenfekvő volt a téma, de még mennyire nagyszerű! Szente Vajk a Magyarország, szeretlek! műsorvezetője, szóval nem kérdés, ki küldte az adásba. Jövő héten nyilván a Jáksó meg néhány Marslakó lesz a kísérő, vagy fordítva, a Marcsi bukkan fel egy részben. (Ötletes, mi?) Még kulisszatitkokat is elárulnak, sőt, kapunk néhány álőszinte magyarországszeretlek kiáltást, leütünk néhány járókelőt is. Hú de gáz. Főcím.

Hoppá, elfogyóban a központi költségvetés, kellenek a hirdetők, mert megjelenik végre és először a kék kis termékelhelyezés felirat az adás elején. A Magdalena Merlo étteremben kínos másodpercek következnek, még sincsen galamb az étlapon, szopás. Na, akkor majd legközelebb. Most mi van? Átmegyünk a Chess Étterembe, nyalunk a tulajdonosnak, majd bealázzuk. Szintén elutasítás a Rosé Restaurantban, jól van, értjük, hogy sehol nincsen galamb a városban. Van egy tippünk, hol találnak majd, csak gyorsan, mert Vajkot nem egyszerű elviselni.

Azért még az utcán is megállítunk néhány embert, milyen galambokat ismernek, meg ettek-e galambhúst, szolid kis helyzetelemzés, de az erdélyi nénikének puszi is jár. Hoppá, a tippünk is bejön, Bíró Lajos és a Bock Bistro a mi galamblelőhelyünk. Lajos vérrel sűrített, erdélyi típusú galambot készít, Vajk ne tapizd már a séf urat, vágd inkább zsebre a kezedet.

Kis galambtörténelem, hogy régen azért mindenki ette, csak az átkosban ugye. Jaj, tényleg ideje volt már a Bíró Lajost behozni, nagyon örülünk neki, hogy itt van. Autosex tyukos madarat eszünk, ez azt jelenti, hogy kikelés után meg lehet állapítani a nemét, Vajk benyom egy nagy beszólást „egészen érdekes látni, hogyan lesz az állatból étel”. Lol. Jó tipp, ha nem akarunk zöldség ízt, utólag főzzük csak bele a levesbe.

Átrándulunk galambnézőbe, Marcsi nem győz mosolyogni, Bárány István galambász segít nekünk megismerkedni a galambokkal, meg is mondja, hogy minden galamb ehető. Bárány szerint a magyar ember nem kötődik a háznál tartott állatokhoz, csak a nagyüzemihez, nagy igazság, a törvényi rendelkezés is esztelen.

Elővesszük a Bornemisszát, aztán a Magyar Elek szakácskönyvét, amiben már kicsit kevesebb lett a galambrecept. Pirulnak a galambok és zöldségek, még a serpenyőt is begyújtjuk. Egy újabb tipp: alkoholt és savakat nem szabad bennhagyni, ha borral főzünk, ki kell égetni belőle, nagy lánggal. Merthogy nem a végén kell beleönteni a bort, hogy elnyomja az ízt. Az égetéstől ráadásul selymes és édeskés lesz.

Találkozunk Bessenyei Pista bácsival, aki a szováti kék, és a hajdúsági ezüst galambot is kitenyésztette, mesél a kalandról. És milyen a madár? Mint a kitenyésztője volt harminc éve: „széles vállú, telt mellkasú, egyenes, élénk vérű, és megpitéli a tojót röptében is”. A galambszívről legendázunk, régen borba szórták szárítva szerelmi bájitalhoz, Marcsi galambszív pöreszt készítene inkább. Naná, mi is. Jön a buga galamb is Földi Gyulától, ez a tipikus magyar galamb, szívhátrajzzal, körfésűvel, és gatyája is van (hogy legyen mit levetni).

Vissza Bíró Lajoshoz, őrült éhesek vagyunk, főleg amikor a habos galambvért a felvert tojásba öntjük, reméljük áentéeszes nem nézi, mert a szabályozás szerint ma vérport, vagy vérhurkát használhatnak csak az éttermek. Hoppá, és elhangzik a nagy igazság, ha belsőségről van szó, a fűszerrel ne fukarkodjunk. Bíró Lajos megint kíméletlenül őszinte és szerény, igen, akkor lesz séf valaki, amikor azzá válik, és valahogy meg is határozzuk végre a szakács és a séf közötti különbséget, tiszta vizet a pohárba.

Óriás begyest is fogunk az Gábor József udvarában, régi mávos felöltében tanít minket, hú, a legdurvább tényleg a pávagalamb, a maga egészségtelen formájában is. Mi mindenre jó a galambtrágya, rózsaágyás alá és köszvényes lábra is, ecettel.

Amíg készül a sült galamb (hoppá, még senki nem sütötte el a poént), megint csak az jár az eszünkben, tényleg Bíró Lajos az egyik leghitelesebb, legfrankóbb arc a magyar gasztrovilágban, nem kérdés, rohannánk rögtön enni is a Bock Bistroba.

Kicsit postagalambozunk Kósa Győzővel is, nem tudom, az tudjátok-e, hogy ezek a galambosok nagyon jó értelemben őrült és elkötelezett emberek, tényleg az állatukért élnek. Megszállottak, mármint. És hát igen, még mindig nem tudjuk, hogyan és miért talál haza a postagalamb.

Nohát, a végére még az öreg Boxi és beköszönt! Portugieserrel kezdünk mindenki nagy örömére. Józsi bácsi nagyon visszafogott, bizony, megtudjuk azt is, milyen jól megy Koppenhágában a franchise. Nem semmi pillanat: Vajk soha életében nem ivott egy korty alkoholt sem, viszont erőt vesz magán, és beleiszik. Hajrá.

Még egy tenyésztő bácsihoz megyünk, újabb fajtákat ismerünk meg. Sőt, tippel is szolgál Weiland Tamás, hogyan kell galambot tenyészteni. Az átlag galambhús 20-21 százalékos fehérje tartalma mellé extrém alacsony zsír társul, kevesebb a csirkénél, sőt a nyúlnál is. Csak a kecskebéka jobb.

Marcsi jelzi, Villány előnye az összefogásban rejlik, hát ja, attól függ, honnan vesszük, közben látunk egy durva duplapohárpörgetést is benyom. Vajk kérdez egy nagyot, hogy lehet ennyi hektár területet kezelni? (Hogy lehet egy olyan műsort vezetni, mint a MSZ?)
Kivonulunk megint az utcára, és Marcsi rántott galambot fog ajándékozni az embereknek. Bevisszük a galambokat a köztudatba, azért.
 

Édesapám a szokások rabja. Életét a karórája irányítja, még a párnája alatt is elemlámpát tart, hogy az éjszaka közepén álmából felébredve egyből ellenőrizni tudja az időt anélkül, hogy felébresztené édesanyámat. Immár nyugdíjasként is minden áldott nap pontban hat óra tizenöt perckor kel, ilyenkor aztán bepattintja a konyhán a Kossuthot, és reggelihez lát, miközben a híreket hallgatja.

A reggeli mellé természetesen egy friss fekete is jár, melynek fogyasztását ugyancsak sajátos rituálé szabályozza. Az ír kávé néven elhíresült, whiskyvel dúsított kávéköltemény a fasorban sincsen ahhoz a házipálinkával megspékelt csodához képest, melynek illatától másnapos reggeleken a frász kerülgetett, akárhányszor betértem a konyhára. Az öregek tudják jól, hogy a reggeli feles kimondottan egészséges, így aztán apám is minden reggel tölt magának az aktuális főzetből, hogy felét csak úgy magába, az íze kedvéért, másik felét a kávéhoz keverve juttassa a vérkörbe.

Hogy miért e végtelen pontosság, és már-már karótnyelt kimértség, arra a gazdaság kőkemény világa adja meg a választ. Apám élete azidőtájt három műszak Szküllái és Kharübdiszei közt zajlott, így aztán az állandóság érzetét eme kis rituálékkal igyekezett fenntartani. Ebben olyannyira sikeres volt, hogy ha hajnalban kellett kelnie, akkor csak pár órával eltolta a tervet az időben, leszámítva persze a pálinkát, mert azt kiszúrhatták a portán. A dolog szépséghibája abban rejlett, hogy ha apám a módosításoknak megfelelően hattizenöt helyett négytizenötkor kelt, akkor ugyanúgy bekapcsolta a rádiót, mintha két órával később lenne.

Csakhogy a Kossuth-on nem volt adás egészen fél ötig, ami azt jelentette, hogy negyed órán keresztül stabilan légköri zaj és sistergés töltötte meg a konyhát, ami a hajnali órákban egyfajta hatalmas erősítőként szolgált. A régi böhöm rádiónk, a „fekete doboz” már elég viseltes állapotban volt gyerekkoromban is, a hangerőszabályozó például két állapotot tudott: az írtó hangosat és a néma kusst. A légköri zaj természetesen az írtó hangos verzión árasztotta el a lakást hajnaltájt, beszűrődött a még alvók álmába, és titokzatos sötét részletekkel terhelte meg azokat. Aztán mire nagy nehezen hozzászoktunk volna a folyamatos zúgáshoz, és elűztük álmunkból a kétes eredetű és nyomasztó elemeket, akkor megkezdődött az adás.

A későnkelőknek, és mindazoknak, akik nem élhettek át ehhez hasonló csodás ébresztőt életükben, elárulom, hogy a Kossuth Rádió adása időtlen idők óta Berlioz Rákóczi Indulójával indít, teljes nagyzenekaros verzióban, aminek egy csendes lakásban maximális hangerőn kiváltott hatása a még szunyókálókra az infarktus, a páni rémület és a szűnni nem akaró idegbaj kombinációval írható le leginkább. Ezt követte a vízállásjelentés, továbbá „Csíkszereda: három fok, Gyula: öt fok…”, és onnantól már nem volt remény a visszaalvásra.

Talán ez motiválta apámat abban, hogy mikor csak tehette, megpróbáljon kiengesztelni bennünket. Ha az egyik reggel az induló hangjaira kellett riadnunk, másnap, immár az éjszakai műszakból jövet a világ legfinomabb lángosával tért haza. A buszpályaudvaron álló lakókocsinál vásárolta őket, szigorúan üres lángosokat, gondosan becsomagolva, úgy, hogy bepárásodott a fólia. Otthon aztán lepakolt, és persze beizzította a fekete dobozt, „híreket mondunk”, meg az ilyenkor szokásos, no, és olyankor kellett kislattyogni a konyhára, és ahogy voltunk, pizsamában nekilátni a hűlőfélben lévő, de még meleg lángosnak a legjobb fajtából.

Talán szentimentálisnak hat, de azt az ízvilágot, azt az állagot azóta sem sikerült megtapasztalnom sem a piacok talponállóiban, sem egyéni kísérleteim során. Számtalanszor töprengtem azon, hogy mi lehet az a titkos összetevő, az a mértani pontossággal alkalmazott keverési arány, ami ennyire tökéletes összhangot eredményez. Ma azonban már értem, hogy nem feltétlenül a receptúra pontjaiban, a szakács „sütnivalójában”, vagy a hozzávalókban kell keresnem a választ. Számtalan egyéb dolog együttállása kellett ahhoz, hogy mindez úgy legyen, amint emlékszem rá: a nyirkos reggeli buszpályaudvar, apám fűrészporillatú táskája, a párás fólia, a Kossuth, na meg a vízállásjelentés.

A szöveget írta nekünk Tamás J. Bertalan. Bizony, a kép is az övé.

Akkor a nemzeti ünnep alkalmából egy kép 1873-ből: Arthur Rimbaud és Paul Verlaine Magyarországra látogat a '48-as forradalom 25. évfordulójára.

(Petőfi tüzet ad a szivarozó Verlaine-nak, közben Rimbaud féltékenyen nézi őket.)

(Kis késéssel Kossuth is csatlakozott hozzájuk.)

A jó hangulatú találkozóról a történelmi fényképek a hivatalos állami ünnepségek után készültek, mielőtt a négy nagy lázadó megnézte volna Victor Hugo A király mulat című drámáját.

(A képek innen.)

Az hagyján, hogy ma van a pi nap (3. hónap, 14. nap, 15 óra 9 perc), de ma, egy hónappal a Valentin-nap után van az International Steak & BlowJob Day is. Lányok, a feladat egyszerű: nem kell csoki, virág, szuper süti, csak egy tisztességes szték (kezdésnek).

Tehát olyan sok nem is kell a boldogsághoz, közben mégis az egész mennyivel kreatívabb a február 14-nél. És ha ugye van nőnap is, akkor miért ne lehetne hat napra rá?

Továbbá tisztelet és riszpekt Mazsinak (lány amúgy), aki nem csak hogy figyelmünkbe ajánlotta ezt a szokást, de készült is rá (van már barátja).

Amire szükséged lesz 2 főre

• 2 db 25 dkg marha bélszín szelet
• vaj/olaj
• só, bors

 Így készítsük el

• Fogjuk a sztéket, itassuk fel egy papírtörlővel a nedvességet róla.
• Hevítsünk serpenyőben olajat, vajat, ha forró, tegyük bele a szeleteket. Ha véresen szeretnénk, egy-két percig süssük az oldalait, ha közepesen véresen két-három perc oldalanként, jól átsütve 5 percre is szükségünk lesz. Fordítás után sózzuk, borsozzuk a húsokat.
• Vegyük ki a serpenyőből a szték szeleteket, csomagoljuk külön-külön alufóliába, és mehet pihenni a sütőbe az 50 fokra melegített sütőbe 5 percre.
• Ujjal tesztelhetünk, minél puhább a húsfelület, annál nyersebb.
• Egy üveg bármilyen (de persze száraz) vörösbort üssetek be mellé.

Ez egy gyors és általános utasítás, de ha van időnk elmerülni az irodalomban, a Malackarajon van egy jó gyűjtés. Az első kép innen.

Annyit mak-mekelnek a törökök, Mekk Mester elbújhatna mellettük. Jöjjön tehát a török kenyér, az ekmek. Az itteni változat általában 300 grammos kiszerelésben kapható, ropogós héjú, csónak alakú, a két végén gusztusos kis csúcsokban végződő alakulat. Csak frissen érdemes fogyasztani, úgy isteni, fél-egy naposan már jelentősen csökken az élvezeti értéke.

A török pékségek jellegzetes recept szerint működnek. Elsőként, rengeteg van belőlük, hiszen a helyiek imádják a kenyerüket, és minden étkezéshez fogyasztanak. A kirakatban és a boltban mindig van egy plafonig érő polcrendszer, amin mintegy kiállítják a friss árut, amolyan vendégcsalogatóként. A kenyér mellett természetesen árulnak pék- és teasüteményeket is, pl. a híres-neves simitet (ugye emlékszünk a kör alakú, szezámmagba burkolt perecre?), vagy kurabiye-t, ami leginkább egy angol teasüteményre hasonlító, hófehér tésztájú gombóc.

Az íze a jellegtelen és a semleges között mozog, ezért időnként csokidarabokkal vagy szezámmaggal dobják fel. De ahány pékség, annyi különböző változat ezekre a pékárukra, csak a kenyér egységes mindenhol. Sok helyen árulnak pide kenyeret is, ami egy kör alakú, lapos, a tetején kockásra mintázott, feketemaggal (nigella sativa) vagy szezámmal megszórt lepény.

A török étkezési szokásokról tudni kell, hogy itt a tudatos, egészséges, neadjisten környezettudatos táplálkozás nem hogy nincs benne a köztudatban, hanem a vegetáriánusokat még hol finoman, hol illetlenebbül ki is kacagják. Ha valaki itt húsmentes ételt szeretne rendelni egy étteremben, akkor hosszas tanakodás után a csirkével próbálkozik a pincér, ugyanis „az nem hús”.

Na most a kenyerekkel ugyanez van, a rendes változat a lehető legfinomabbra őrölt, leghófehérebb lisztből készül, és csak mutatóba akad némi teljes kiőrlésű áru, az alsó polcon, ahol nem zavarja a tekinteteket. Ide még nem ért el a nyugati bio/újrahasznosítható/környezetbarát/fenntartható őrület, ezért aztán a közel nyolcvanmillió lakos boldogan tobzódik a zsírban/cukorban/finomlisztben.

És akkor a nagymértékű dohányzásról, alkoholról (igen, isznak a jó muszlim testvéreink, igaz, főleg a nagyvárosokban, és legalább jó drágán), a mindenféle termék kis és rendkívül gazdaságtalan kiszerelésben árusításáról (az egyenként csomagolt kockacukorral a legnehezebb megbékülni) stb. stb. még nem is beszéltem. Van hová fejlődni ezen a téren, ami jó hír a környezettudatos aktivistáknak, mert Törökország a maga nyugati mintájú média által már kiképzett lakosságával jó terep a pionírkodáshoz.

A szöveget jegyezte és a képeket készítette (a pék bácsi belegyezésével) leblebi. Oh, és igen, ma van leblebi születésnapja, szóval isten éltesse sokáig, ma megiszunk néhány palack bort az egészségére!

Peruban mindenképpen, bár az abonyi vadaspark tulajdonosa szerint itthon is ez lenne a megoldás a tengerimalac szaporulat kordában tartására. Hagyom is a témát: a perui konyhában, azon belül is a street foodban pont akkora a szerepe, mint a máknak a magyar gasztronómiában. (Megígértem egy malacmán barátomnak, hogy többet nem viccelődök vele.) Eszik, szeretik, de sokkal izgalmasabb dolgok is vannak arra fele, mint a Matchu Pitchu.

Peru sokkal több a titokzatos városnál és a sült tengerimalacnál, még akkor is, ha világ szinte csak ezeket ismeri. Kezdhetnénk a földrajzával, ami dzsungeltől, sivatagon és az Andokon át a tengerpartig elég sok mindent magában foglal. Ez a változatosság pedig elképesztő sokszínűséget eredményez kultúrában, gasztronómiában. Annyira, hogy szerintem a fúziós konyhát is itt találták ki, fenébe Wolfgang Puck-kal és Richard Wing-gel, ha még Nobu-san is itt tanulta a tudományát. A több ezer éves piramisok bizonyítják, hogy már az inkák előtt is volt itt élet. Az épületek nagyszerűen konzerválódtak a part menti sivatagokban.

Az első fúzió akkor jött létre, mikor a krumplievő quechua törzsek leigázták a part menti népeket és integrálták a halakat és a herkentyűket szegényes hegyi étrendjükbe. Aztán őket is lefőzte egy hódító csapat, akik ráadásul az ősi kultúrájukat is megpróbálták elpusztítani. Ehelyett azonban az amúgy is mór elemekkel fuzionálódott spanyol inkább egyesült a leigázott nép konyhájával.

Arról már nem is beszélve, hogy a magukkal hurcolt afrikai rabszolgák főzési technikái és alapanyagai is gyökeret vertek ebben a nagy multikultiban. Aztán egyszer csak a 19. század közepén jöttek a kínai emigránsok. Errefelé nem folytattak népbutító, illatos-omlós büféhadjáratot, hanem csak úgy hozzájárultak a perui konyha világszínvonalúra emeléséhez. És még csak jóval ezután érkeztek meg a japán emigránsok, akiknek köszönhetően helyére, szabályok közé került minden, különösen a tengerből az asztalra érkező dolgok.

Ez a nagy turmix már a 19. század végére létrejött, és azóta folyamatosan „csak” fejlődik. És ez nagyon nagy előnye a perui konyhának a világgal szemben. Legalábbis a fúziós részével szemben. És akkor a street food. Három kedvencem a kukorica friss sajttal, a ceviche és az empanada volt. Egyik sem annyira specifikusan perui, de a fenn említett fúziós sajátosságok miatt talán ez érthető is.

A kukorica a krumplival ellentétben közép-amerikai bevándorló, azonban még így is több száz félét találhatunk az országban, legalábbis a helyiek szerint. Az biztos, hogy nem csak azt a túlnemesített, ne adj isten GMO, semmi ízűt és állagút ismerik, mint mi. (Ott tartunk, ha ízletes kukoricát szeretnék enni itthon, akkor ki kell mennem a határba és takarmánykukoricát kell szednem. Lopni, magyarul.)

Peruban van például egy fajta, ami harmad akkora, mint az itthoni, de olyan óriási szemei vannak, hogy egy-egy falatot jelentenek. Na ezt megfőzik, és egy szelet friss sajttal tálalva árulják fillérekért a quechua asszonyok, például a vonatállomásokon a várakozó szerelvény ablakain át benyúlkálva.

A ceviche egy külön könyvet érdemelne. A lényege, hogy nyers halakat és egyéb tengeri élőlényeket marinálnak citruslében, majd apróra vágott hagymával, chilivel, korianderzölddel ízesítik tovább. Ez a fúzió legmagasabb foka, bár hasonló ételt már az inka idők előtt is biztos készítettek errefelé. Akkor még nem citrusfélékkel, hiszen azokat a spanyolok hozták, hanem mindenféle más „savanyú” gyümölcslével.

Ételmérgezést bármitől lehet kapni, az viszont tény, hogy ettől a legkönnyebb, hiszen a tengergyümölcsei önmagukban is rizikóforrások, még steril körülmények között is. Ezért cevichét csak olyan helyen együnk, ahol látjuk, hogy sok helyi eszik, nagy a forgalom, frissek a halak és a körülményekhez képest tisztaság van.

A harmadik kedvencem az empanada, ami lényegébe egy tésztabatyu, amit hússal, tojással és/vagy sajttal töltenek. Szintén nem Peru specifikus, ilyen néven egész Latin-Amerikában megtalálható hasonló snack, sőt. Az egyik legfinomabbat viszont itt ettem, frissen kiszedve egy nagy kemencéből.

Egy ekkora és ilyen változatos ország több fejezetet érdemel, nyilván előbbiek csak étvágygerjesztőek voltak. De ha éppen a Matchu Pitchura tartunk, egyúttal készüljünk fel tudatosan egy hatalmas gasztrotúrára is.

A szöveget és a képeket evita jegyzi, aki egy új sorozatot hozott a blogra. Az első részben ugye Brazíliában jártunk. Kis limai körkép még van itt is. Aztán, ha azt hittétek, hogy Eros Ramazzotti valami, hallgassatok bele Diego Dibos számába, a Si Tu Te Vas-ba. Olvassátok szeretettel a saját blogját is, a Funky Pho-t!

Mondják az okosok, hogy a tokaji borok mellett egyedül a bikavér rúg még labdába, ha a magyar borok nemzetközi hírneve kerül szóba. Kár, hogy ez a hírnév eléggé kétes értékű, hiszen kialakításában komoly szerepet játszottak az Egervin klasszikus, bikafejjel ékesített, ismeretlen eredetű, de legalábbis (bizonyosan és) tragikusan szar minőségű lőréi.

Ez a negatív, ámde rendkívül hatékony termékmarketing a mai napig komolyan érezteti a hatását, nem egy külföldi ismerősöm máig erre hivatkozik, ezt kéri (jogosan) számon rajtam, ha szóba kerül a bikavér. Nehéz és hosszú folyamat egy ilyen megtépázott hírnév helyreállítása, de szerencsére mind Egerben, mind Szekszárdon nagyszámú termelő gondolja úgy, hogy komolyan kell foglalkozni a kérdéssel, sok és sokféle szép bikavér kerül ki minden évben a pincékből.

De körül tudja-e nekem írni pár mondatban bárki is, hogy milyen is egy szekszárdi vagy egy egri bikavér? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Mindkét borvidéken alkottak eredetvédelmi rendszert, de valahogy mégsem tűnik úgy, hogy egy irányba, valamely jól megfogható stílus felé indultak volna el a termelők. Azazhogy: mindenki a saját maga által helyesnek gondolt irányba indult, és még arra is csak néhányan voltak képesek, hogy hátranézzenek, követi-e egyáltalán valaki?

Márpedig ilyen márkaneveknél fontos az egységes kép, a megfoghatóság kialakítása. Ez nem egyszerűsítést vagy minőségi kompromisszumokat jelent, de kicsit félre kellene tenni az egyéni érdekeket, gondolatokat, és együtt, közösségben gondolkodni (ja, ez általában úgyis jól megy nekünk). Csak így tudná hitelesen sugározni mindkét borvidék a saját bikavér képét, és válhatna igazán és valójában népszerű borrá széles körben (akár külföldön is) újra.

Az én fejemben tanyázó hipotézis szerint a bikavér valamikor a vegyes ültetvényekről egybe szüretelt fajták (néha fehérek is) sokszínűségének, eltérő érési idejének, karakterének, sav- vagy éppen tannintartalmának köszönhette népszerűségét, borának izgalmát. Tüzes, de kedves bor volt ez, viszont bizonyosan könnyedén kellett, hogy csússzon, lévén nagy szerelmeket, nagy elméket vagy éppen felhőtlen mulatságokat táplált. Túlzóan nagy test vagy bordeaux-i fajták nagy aránya kizárva, alkoholja az ivóborénál magasabb, de azért még mindig konszolidált. Nem a mindennapok itala volt, de nem is csak a legfelsőbb társadalmi rétegek kiváltsága. Az adott keretek között gondtalanul, viszonylagos jólétben élő polgári családhoz tudnám hasonlítani.

Ma a legtöbb borász a csúcsborok szűk rétegébe pozícionálják a saját bikájukat, ebből következően pedig azonnal és gondolkodás nélkül a bordeaux-i fajtákra építik a házasításukat, egészen csipetnyi kötelezően előírt kárpát-medencei fajtával fűszerezve. (Nyilván drágábban lehet.) Nekem ezek a tételek csak egy újabb „nagy” házasítást jelentenek a pince szortimentjében, pláne, ha még jó erőteljes újfahordós érlelést is kapnak. Semmi különleges, semmi egyedi nincsen bennük mint bor, ennek ellenére persze lehetnek nagyszerűek, de maximum a címkét elolvasva asszociálhatunk bikavérre. Azért egyre többen gondolják másképpen, és építkeznek a hagyományos fajtáinkkal a bikavér készítésekor. Hozzám ezek állnak igazán közel, ezekben érzem azt a különlegességet, amit egy bikavérnek nyújtania kellene a fogyasztónak.

A legutóbb dugóhúzómra akadt ilyen tétel Szekszárdról érkezett, Németh János Pincéjéből. 2009-es Sygno Bikavérének gerincét a kékfrankos adja (egyik bikavéres borvidéken sem szabadna ennek máshogy lennie), sorban utána a kadarka és a zweigelt következik, kiegészítő fajtaként pedig syrah és cabernet franc került még bele. Ezek az arányok már csak a címkén olvasva is nagyon a kedvemre vannak, de természetesen nem jelentik automatikusan azt, hogy a bor is ízleni fog. A pohárba töltve nagyon kellemes, erőteljesen rubinba hajló színek köszöntenek. Elsőre szippantva a nagyon intenzív fűszeresség tűnik fel, legerősebben talán a bors és a szegfűszeg. Szerencsére a levegőn még több réteget lehet róla lefejteni, a fűszerek egy nagy adag erdei feketebogyós kíséretet kapnak, nagyon szép fahordós jegyekkel.

Szájban lágy tanninok és virgonc savak jellemzik, ezek elsőre talán soknak hathatnak, de ha rá tud állni a szánk erre a friss, lendületes íz világra, akkor le sem tudjuk majd tenni a poharat. Nagyon jók az arányai, izgalmas, összetett ízeit megint a fűszerek és a feketebogyósok játéka határozza meg. Lecsengése a közepesnél picivel hosszabb, teste tartalmas, de mégis könnyed, az alkohol tizennégy egységnyi, de szerencsére nem lóg ki. Pont annyira komoly, amennyire egy bikavérhez illik, de azért nem kell ünneplőbe öltöznünk a palack megbontásakor. Nagyon jól eltalált, egyedi, izgalmas bikavér, vaskos négy palackot érdemel. Itt 2390 forintért beszerezhető.

Innen lehet tájékozódni szépen összegyűjtött források alapján, elsősorban az egri, de a szekszárdi bikavért illetően is. Egerben minden évben megülik a Bikavér Ünnepet, Szekszárdon meg a Szüreti Napokon kóstolhatjuk végig a bikavéreket könnyedén. Az első kép innen, meg még néhány bikaviadalos is van ott, a második meg innen volt.
 

Másnap, visszafogott kacaj, csak hogy ne fájjon annyira.

Innen, ugyebár.

Modellek nyomulnak a képernyőn Sütő Enikő vezényletére és már majdnem most elkapcsolok, mikor bejön a kifutóra Marcsi is. Illegeti is magát kedvenc gasztrósunk, és már előre rettegünk, vajon mit tartogat a mai adás. Fogyni fogunk, vagy legalább egészségesen étkezni. Jöjjön a főcím.

A tél a végét járja, és még elég hideg van, biztos kurva sok természetesen megtermelt idényzöldség van ilyenkor, de aggódni nincs ok lesz itt egészség, bio, diéta arccal a tavasz felé. Vágás után máris egy konditeremben találjuk magunkat. Enikő az edzésmennyiségről beszél, amit végezni szokott hetente. Ez az adás egy kínszenvedés lesz, már most nyilvánvaló, hogy fogunk így enni és főzni, pláne inni. Nagyon okosan kiderül már az elején, hogy akarat kérdése az egész fogyás cucc, de emellett pénzbe kerül kőkeményen(sic!) és hát életmódváltásba. Halkan még gyors hozzáteszik, hogy évente változnak a trendek szóval ember legyen a talpán, aki ezt bírja ésszel.

Marcsi szkeptikus a kóklerek miatt. Sok a vélemény, sok a módszer, de melyik a jó. Enikő egyszerű választ ad, figyeljük a testünk jelzéseit. WTF? Vágás után egy (feltehetőleg) séf szobrászkodik zöldségekkel, de hogy miért azt nem értem. Enikő le is csap az így elkészült látványos zöldségekre, mert ugye így sokkal jobb az ízük. De most komolyan, épp zöldségfaragást mutat be egy fickó, mire a Marcsi rá is mondja a nagy igazságot, hogy: Ez de jó, így lehet rávenni a gyereket a zöldségevésre! Atyaég, tényleg ennyire kifulladt ez a műsor?

A 11. percre végérvényesen kihoznak a sodromból. A korábbi farigcsáló szakács most olyan ételt főz nekünk, amiben úgy tűnik, van hús, pedig nincsen, helyettesíteni fogja valamivel. Nem akarok ordibálni, de a húst nem kell helyettesíteni, vagy egyél húst vagy ne egyél, de ne helyettesítsd. (Yoda mester is megmondta: Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!) A szejtánt fogják alkalmazni ami búzából készül, rettentő gusztustalanul néz ki, és leginkább a farostlemezre emlékeztet engem. Gyakorlatilag egyébként tömény növényfehérjéről van szó. Ez lesz az ételünk alapja, amihez pirított zöldség készül, és szójás mártás. Nem részletezném inkább ezt az egészet. Egyébként nem tudom eldönteni, hogy Sütő Enikő tényleg debil-e vagy csak megjátssza.

Éles váltással ismét az illegő-billegő-kéjelgő modellek között találjuk magunkat. Kell is ez, mert így legalább Marcsi megtanulja a modellek sanyarú sorsát. Fényképezik a két nőt, akik közül Marcsi nem bírja, ha fotózzák. Enikő okoskodik kicsit a modellek életéről és a modellekről magukról, de nem igazán értem mi köze ennek a gasztronómiához. Nyilván előkerül az anorexiás lányok témaköre, népnevelési pillanatok következnek.

Saláták és csírák, végre valami értelmes dolog is lesz ma. Az Ökovital csíráztató üzemében vagyunk, ahol hatalmas kerekek pörögnek bennük a jóféle csírákkal. Hintalan György mesél a csíráztatás folyamatáról. Ők is tálcákkal kezdték valamikor az üzemben, mostanra viszont forgódobos eljárás segíti a munkájukat. Ma is tanulunk valamit a retek reggel méreg, délben étek, este orvosság. Vigyázni kell a retekkel, mert ami abban van beindítja a beleket. Láthatjuk is a teljes folyamatot a forgódoboktól, a mosáson keresztül egészen a dobozolásig. Ez az üzem látja el egyébként szinte az egész országot viszonylag jó minőségű csírákkal. Ám ha csírát szeretnénk, kis befektetéssel otthon is lehetőségünk van erre. Whollosi és Zseni is nyomja a csíráztatást nagy sikerrel otthoni környezetben.

Enikő életmódváltásába nyerünk egy kis betekintést. Trauma volt, ezért aztán elkezdett alternatív módokat keresni. Nofene, most egy olyan emberhez megyünk ennek kapcsán, aki megtért a természethez. Köles golyók mindenütt, csomagolják, pörgetik és Enikő tolja is a reklámot. Annyi a mai adásban a termékelhelyezés, hogy a WS Teleshop és Horst Fuschs elbújhat Marcsiék mögött. De mire jó a köles. Németh Viktor a Biopont Kft. ügyvezetője el is mondja, hogy ez nagyon jól lúgosít és magas a fehérjetartalma. Enikő szerint ismét egy húshelyettesítő, ráadásul jót tesz a bőrnek, a hajnak és a körömnek. Chips helyett egyenek a gyerekek köles golyót, micsoda ötlet! Kár, hogy íze semmi, állagra vatta.

Ettől előre féltem, turmixokat készítünk mindjárt, zöldségek és csupa egészségesnek csúfolt dologgal. Csíraturmixot fogunk csinálni, lucernacsírából gyümölcsökkel kombinálva. Rizsital vagy zabital adja meg ezeknek a turmixoknak a levét. Agavéval édesítik szóval csupa-csupa jó, egészséges cucc kerül a turmixgépbe. Egyébként a csávó aki elvileg egy erdőben él eddig egy üzemben tartott bejárást, most meg egy gagyi kisboltra emlékeztető plafonig csempézett szobában osztja az észt a csíraturmixokról. Ki érti ezt?

Rá is térünk a következő témára, a tisztítókúrára. Nem csak testi tisztulás ez, hanem lelki is. Kis böjttörténelem és Váradi Zoltán természetgyógyász bevezet minket a tisztítókúrák rejtelmeibe. Böjtölni például ne nagyon akarjon, aki cukorbeteg, aki pajzsmirigy problémákkal küzd, aki terhes vagy éppen szoptat, és az se aki éppen műtét után lábadozik. A bulimiások és anorexiásokról már nem is beszélve. A böjt lényege a fajtájától függetlenül a fokozatosság és az odafigyelés. Ész nélkül nem szabad böjtölni és az idő alatt, amíg tart, vissza kell fogni a terhelő tevékenységeket, hiszen a szervezet normál energiaszükségleteinek csak töredékét vesszük fel ilyenkor. Léböjtnapot hetente egyszer tartsunk, tisztítókúrát pedig tavasszal és ősszel, legalábbis a természetgyógyász szerint.

Marcsi konyhájában találjuk magunkat, ahol igazi böjti étel készül, amit még a szentesi asszonyoktól tanult meg gasztroangyalunk. Ez az étel a csíramálé. Tepsi és naponta cserélődő víz mellett csíráztatunk búzát, de bio legyen ám. 6-7 nap alatt jó fanos (a szálak összefonódnak) lesz a csíránk és ebből készül a csíramálé. Az ételhez átdaráljuk egy húsdarálón a csíráinkat, vizet adunk hozzá, átkeverjük, majd leszűrjük és hagyjuk lecsöpögni teljesen. Palacsintatészta szerűre sűrítjük a lecsöpögtetett lét liszttel. (Már nem egészséges.) A kész masszát beleöntjük egy tepsibe és mehet a sütőbe.
Egy tudósember okosít minket a csírákról, de mi már rég tudjuk, hogy egészséges az, nem kell ezt túlmagyarázni. A mai adásra jellemző a 80-as évek oktatófilmjeinek stílusa.

Szocreál környezet, szájbarágás és népnemzeti melldöngetés. Úgy tűnik ebben az adásban bor csak érintőlegesen lesz, mert lassan lejár a műsoridő és a műsor még mindig önmagát ismétli és halmozza a termékelhelyezést tovább. És tényleg nem lesz bor, helyette nagyon egészségesen megetetik a modelleket például magyaros pörkölttel, ami szejtánnal és tofuval készült. (Anyád.)

Komolyan most vesztettem el a hitem teljesen, ha ezt befejezem, elmegyek és eszek valami húst. A műsor történetének legsemmitmondóbb és legborzasztóbb adásával volt dolgunk ezúttal. Remélem a héten több szerencsével járunk.

Viszonylag higgadtan fogadom, ha épp nincs otthon parmezán, de botrányos volna egy burgonya és/vagy hagyma nélküli spájzra eszmélni. Két zöldség, amik nélkül szinte elképzelhetetlen egy magyar háztartás. Már amelyikben főznek is. Alap esetben mindkettőt olcsón be lehet szerezni, otthon meg sötét kell nekik és nem szélsőséges, állandó hőmérséklet, így a tárolásuk sokáig, megbízhatóan és könnyen megoldható. Elkészítésük pedig a végtelenségig variálható, ráadásul egyre több fajta válik elérhetővé.

Nem is kezdem el sorolni, hogy a főzéstől a konfitáláson át a sütésig mégis mennyi úton lehet elindulni csak a krumplival, de ha hagymával együtt kezdünk gondolkodni, akkor a lehetőségek száma azonnal sokszorozódik. (Az se lehet véletlen, hogy a Gasztroszexen is az egyik legnépszerűbb alapanyagcímke, épp a burgonya.)

Szóval, alapvetően abból indulok ki, hogy hagyma és krumpli mindig van otthon, ezért ha különösebb előkészületek (úgymint: készletek áttekintése, vásárlás) nélkül, gyorsan kell valami egyszerű vacsorát összehozni, akkor előszeretettel fordulok a jól bevált pároshoz. Mivel csak ebből a kettőből is igen jókat lehet főzni és enni – úgy, hogy közben ne váljanak unalmassá – mindig örülök az újabb és újabb olyan recepteknek, amelyekben ezek a fő összetevők.

A legutóbbi felfedezésemnél pedig nem igazán létezik minimalistább dolog, mert tényleg csak burgonya, hagyma, olaj és fűszerek kellenek hozzá. Se tojás, se liszt, se sajt, se semmi. Hús nincs benne, mellőle sem hiányzik, így a böjti időszakban, pláne pénteken, is nyugodtan lefőzhetjük. Persze, nem kell ezt sem önmagában enni, kísérőnek legjobb valamilyen saláta, ha nagyon szezonálisak akarunk lenni, akkor savanyúság, esetleg kőrözött, de a vékonyra szelt sonka sem botránkoztat meg szerintem igazából senkit.
 

Recept két személyre

• fél kiló burgonya
• két közepes hagyma
• egy gerezd fokhagyma
• só, bors, fűszerek, olaj
   

Így készül el kb. 30 perc alatt

• A meghámozott krumplit juliennre vágjuk és egy nagy tányéron szétterítjük, majd öt percre a mikróba tesszük a legnagyobb fokozaton.
•  A mikró maximális teljesítményétől függően az időtartam változhat, a lényeg, hogy kb. félig puhuljon meg. Ez a pár perc elvileg elég arra, hogy egy nagyobb serpenyőben közepes lángon megpároljuk és beízesítsük a szintén vékony csíkokra vágott hagymát, amit egy kicsit oda is kapathatunk, hogy színe legyen.
• A fűszerekkel bátran szárnyalhat a fantáziánk, én sót, borsot, fokhagymát, szójaszószt, köményt, oregánót, rozmaringot használtam, de nyilván lehet ezt egyszerűbben is.
• A kész hagymát kiszedjük, félretesszük, a serpenyőt kitöröljük és ismét teszünk bele olajat. Beterítjük a mikróból kivett krumpli felével jól lelapítjuk egy szívünkhöz kedves eszközzel. Sózzuk, borsozzuk, majd rárétegezzük a hagymát, ismét lapítjuk, tömörítjük, jöhet a burgonya másik fele, ismét só és bors.
• A serpenyőt néha lazán mozgatva, gyakran le-lelapítva sütjük, amíg ropogós pirosra nem sül az alja, majd kiszedjük egy tányérra, aminek a segítségével átfordítjuk és a másik oldalát is készre sütjük.

Az ihletet ebből a gombás verzióból merítettem.

Ez a hét a vendégposztoké, nincs ez másként pénteken sem. A szöveg és a képek kedves barátunktól, reibeplatzke-től vannak, aki reméljük még sok ilyennel megörvendeztet minket.