Az idős, évjáratos borokat kóstolni mindig különleges élmény. Még azzal a veszéllyel együtt is, hogy a nagyon borsos ár ellenére könnyen élvezhetetlen, teljesen oxidálódott, elöregedett tétellel lehet dolgunk. Hihetetlen izgalmas a pillanat, mikor egy ilyen palackból szépen lassan kikerül a dugó, és a hosszú évtizedek óta várakozó bor végre megismerkedhet a külvilággal, mi meg ővele.

Nem egyszerű műfaj ez, a megszokott kóstolásnál eltérően itt nagyon más jegyeket keresünk, kapunk és értékelünk. Nem a direkt gyümölcsökről, friss virágokról vagy a fiatalos ízekről szólnak ezek a tételek. Sokkal inkább az érettségről, komolyságról, terciernek mondott, kizárólag a palackban hosszú évek során kialakuló aromákról van inkább szó. A bor életének utolsó fejezete ez, legszebb fiatal éveit már régen maga mögött tudja, de az ezen évek hosszú során felhalmozott tapasztalat és bölcsesség ott lakozik benne. Ha jó időpillanatban (és megfelelő odafigyeléssel) kapjuk el, akkor magunkba szívhatjuk ezt a bölcsességet, és örök életre emlékezetes élményben lesz részünk. Ha viszont nem így alakul, akkor csak egy homályos emlékkel gyarapodunk, és eldicsekedhetünk vele, milyen idős bort is ittunk mi. A hét közepén mindkét kategóriából sikerült meríteni egy-egy tételt.

Mostanában divat ekézni a portugiesert, ezért is vártam nagy izgalommal, hogy mire képes egy igazán koros tétel ebből a fajtából. Müller János Villányi Oportója 1991-ben készült, de sajnos a dugó kihúzásakor már láttuk, hogy itt nem kell csodára készülnünk. Teljesen átázott, szétforgácsolódott a dugó, a bor pedig totál eloxidálódott, illatában és ízében is. Ez persze nem az oportó hibája, egyszerűen a dugó nem bírta kiállni az idők próbáját. Ez van, dicsekedni azért lehet vele, de fogyasztási értéke nem volt.

A második tétel viszont nagyon hosszú időre elragadott magával ebből a világból, messzire repültünk együtt, egészen vissza 1967-ig. Ebből az évből érkezett ugyanis a Badacsonyi Kutatóintézet Kéknyelűje. Száraz tétel, 13 százaléknyi alkohollal. A pohárban teljesen narancsba haló színekkel, aranyos csillogással, érett konyakot idéz. Az illatát nagyon nehéz bizonyos keretek közé szorítani, úgy éreztem, hogy ha három napig ülnék mellette, akkor is minden órában más arcát mutatná. A jegyzetemben így jöttek sorba a felismerni vélt jegyek: méz, mazsola, reszelt narancshéj, kandiscukor, hűvös menta, karamell, enyhe citrus, kenyérhéj, dohánylevél, gesztenye és dió.

Viszonylag későn, alig két éve, de annál hangosabban debütált Gregory Porter jazz énekes: Water című első albumát még abban az évben Grammy-díjra jelölték. A futball karrierjét vállsérülése miatt félbe hagyó Porter viszont annál aktívabb a zenében, koncertről-koncertre, fesztiválról-fesztiválra énekelve viszi el a jazzt rajongóinak.

Nagyon izgalmas, nagyon komplex. Az összes közül az utolsó két illatjegy maradt meg talán a legmarkánsabban, hosszú időn keresztül. Egészen elképesztő volt tapasztalni ezt a gyors és folyamatos változást-fejlődést, amin a bor keresztülment a kóstolás során. Megkóstolva a bort úgy éreztem, hogy az ízek kibontakozásához még több időre lett volna szükség, itt nem tudta megközelíteni az illatban tapasztalt gazdagságot, bujaságot. Az egyértelműen érezhető, hogy a kivételes savak tartják életben a kortyot, meglepően élénken vibrálnak még, a hátukon cipelik a bort. A díszítőelemekből maradtak még citrusos és mézes jegyek, lecsengésében meg nagyon kellemes hűvös-fanyar játék. A szájat teljesen kitölti, az ínyen pedig hosszasan időz. Olajos, alkohol édes ízekkel búcsúzik a szájból, a gyomorba érve pedig nagyon kellemes melegség árad szét az egész testben. Bár az illat utána egy picit visszaesett, összességében kivételes anyag, elképesztő vitalitással és beltartalommal. Hosszasan, napokon keresztül lehetne vele ismerkedni, nekem most csak néhány óra adatott meg. Ez alapján simán hozza a négy palackot még ennyi idősen is, de meggyőződésem, hogy egy napnyi levegőzés után gond nélkül hozná a négy és felet is.

Ha ilyen idős borral akadunk össze, fordítsunk rá kiemelt figyelmet, merüljünk el benne. A kóstolás végeztével én is félrevonultam a poharammal, benne a borral csendben ültem, és próbáltam magamba szippantani a(z) (élet)bölcsességet. Nagy élmény volt. Kalapemelés.

Az első kép innen van.

Michel Roux (aki szörnyen hasonlít sir Michael Caine-re) 1941-ben született francia származású séf Angliából. A második világháború után delikátesz boltot nyitott Párizsban, pontosabban egy charcuterie-t, ami egy fasza húsbolt az álmaidból.  Egészen fiatalon, 14 évesen már cukrászként és pékként dolgozott éttermekben, majd a bátyát követve Londonba költözött, ahol megnyitották közös éttermüket 1967-ben, a Le Gavroche-t. Ezt annyira jól csinálták, hogy az első étterem lett Angliában, ami előbb egy, aztán kettő, majd három Michelin-csillagot gyűjtött be. 1972-ben megnyitották második éttermüket, a Waterside Innt Bray-ben, amit ma már fia, Alain vezet, és ami szintén Michelin-mágnes. A Le Gavroche-t meg Michel Roux Jr., Albert fia viszi.

Az öregúr, aki kétségkívül rengeteget tett azért, hogy az angolok szörnyű ízlése és étkezési kultúrája valamit fejlődjön, 2008-ban dobbantott a királyságból. Svájcban, Crans-Montana-ban telepedett le, saját bevallása szerint nem az adókedvezmények miatt, hanem mert biztonságosabb, mint Anglia, séta közben nem kell mindig a háta mögé néznie, s ráadásul a helyieket is kedveli.

A magyarul is megjelent tésztás könyvéről a héten írtunk. Első kép innen, a második meg innen volt.

Pergőlábú néptáncosokkal nyitjuk a mai adást. Ügyesek a fiúk na, de hogy lesz ebből gasztro műsor? És egyszer csak a semmiből itt terem Marcsi, a fiúk pedig úgy örülnek neki, mint kisgyerek a karácsonyi ajándéknak. Ám a fiúk nem tudnak fütyülni, ezért Marcsi mára répát hoz és már meg is van a műsor fő témája. Irány a répaföld, jöjjön a főcím.

Ami kell öt fő kifullasztásához

• 5 hamburger zsemle
• ketchup, majonéz, mustár
• jégsaláta
• paradicsom, hagyma, uborka
• só, bors
• 5 szelet cheddar sajt
• 1 kg darált marhahús
• marhafaggyú/zsírszalonna
• 10 dkg csiperkegomba
• 1 dl vörösbor (száraz, jóféle)
• két fej fehérhagyma
• Worcestershire-szósz

Mi így készítettük el

• Zsemlénél csaltunk, készen vettük. A húst kétszer daráltattuk le, mi marhafaggyút kevertünk hozzá, az össz. súly húsz százalékát. Próbálhatunk zsírszalonnát ledarálni, ha faggyút nem tudunk beszerezni.
• Keverjük össze a húst, mehet bele egy ek só, két tk őrölt fekete bors, meg fűszer ízlés szerint. Belefér a fehér bors, az őrölt kömény simán. Ha összekevertük, tegyük vissza a hűtőbe.
• A gombát vágjuk fel szeletekre, serpenyőben melegítsünk fel vajat. Mehet bele a gomba, majd ha megpirult, a Worcestershire-szósz, aztán le is kapcsolhatjuk alatta.
• Másik serpenyő, vaj, felszeletelt fehér hagyma, ha megdinszteltük, akkor mehet egy deci vörösbor. Kavargassuk, párologtassuk el a bor nagy részét.
• Összuk fel a hústömeget öt része, formázzunk széles, nagy „párnácskákat”. Ne aggódjunk, nagyon hamar összefognak ugrani.
• Keressünk egy vas, vagy olyan serpenyőt, amiben nehezen ég le a hús. Kis zsiradék, és mehetnek a húspárnák bele.
• Pirítsuk meg mindkét oldalát a húsnak magasabb hőfokon, majd vegyük lejjebb alacsonyabb fokozatra a hőt, és süssük készre őket. Egyszer még forgassunk rajta.
• Az van, hogy a hamburger csak frissen jó. Szóval amíg a hús sül, addig pirítsuk meg kicsit a félbe vágott zsemléket belsejét. Vegyük ki őket, mehet bele a saláta, hússzelet, a sajt, és tetszés szerint a zöldségek meg a szószok.

Valami enyhén savasabb vörösbort keressünk mellé, hogy ízben se vigye el rossz irányba a dolgot, meg az emésztést is segítse. Egyetek mellé belga/francia módra készített sült krumplit.

Azt tudtátok, hogy az eredeti Worcestershire-szószt az angliai Worcesterben kísérletezte ki két gyógyszerész, John Wheeley Lea és William Henry Perrins, és hogy ma ezt az eredeti receptet a Heinz gyártja?

Az igazi hamburger receptjén nincs mit vitatkozni: megfelelő pékáru, némi zöldség, egy kis szósz, és színtiszta marhahús. És ráadásul nem is egészségtelen.

Jó régóta adósak vagyunk ezzel a poszttal, egész pontosan a blogszületésnap óta. Ugyanis azt találtuk ki, hogy akkor csapunk egy nagy hamburger bulit, de nem a dúsítóval felhúzott, sertés és csirkebőr alapú húspogácsákra pörögtünk rá, hanem az igazi, hamisíthatatlan hamburgerre, amiben a hús tényleg színtiszta hús, darált marha, 20-25 dkg között/per adag. Mellé sült krumplival, hoztuk a tradicionális amerikai filmes menüt.

Persze a hamburger terminológia irgalmatlanul sok változatot takar, klasszik magyar gitárostól a külföldi gyorséttermesekig. Egyébként inkább utóbbiak miatt vált adónemmé és az egészségtelen étkezés szinonimájává. Nem könnyű étel, való igaz, de tisztességesen elkészítve semmivel sem megterhelőbb egy magyar család átlag vasárnapi ebédjénél.

Mint ahogy arra Hahner Péter történész is felhívja a figyelmet könyvében, oly sok finom, de egészségtelen dologgal szemben a hamburger nem az USA-nak köszönhető. Hahner szerint amíg Európa adta a zsemle receptjét, addig  a hús az ázsiai receptek alapján terjedtek el: az USA „csak” ahhoz járult hozzá, hogy példátlanul népszerűvé tette. Sőt, az eredet a nyers marha apróhúsból származik (tatárbeefsteak), majd jön a szerb csevap és aztán Hamburg kikötője, ahonnan a bevándorlók elindultak az újvilágba. Ők vitték Amerikába a darált húst két zsömle között, ami hamburger sztékként lett híres New Yorkban. Az első felszolgált hamburger kétes dicsőségéért sokan küzdenek, az biztos, hogy maga az étel előbb megteremtődött, mint a keresztség.

Na de a lényeg, hogy túlszámoltuk magunkat, meg bedöglött a daráló, ezért nem zsírszalonnát daráltunk bele a húsba, hanem marhafaggyút, amitől hihetetlenül finom lesz, és lazítja is valamennyire, viszont túl hamar kiolvad belőle. Nem tragédia, csak frissen kell fogyasztani.

A megfelelő hamburgerzsemléhez nehéz hozzájutni, nem álltunk neki keleszteni/dagasztani, végül két szép szemünkért, némi pénzért és könyörgésért kaptunk pult alól a pékségben. Salátát, hagymát, paradicsomot, cheddar-t készítünk elő belevalónak, meg még szójaszószos gombát, illetve csinálunk hagymás-vörösboros mártást.

Hamburger Hill című film van, a 1969. május 10 - május 20. között a Hamburger Hill-nek csúfolt magaslatért vívott harcokat örökíti meg. A vietnami háború egyik legvéresebb csatájában az amerikai csapatoknak csak nagy emberveszteségek árán sikerült győznie, ki lehet találni, hogy honnan az elnevezés.

Mexikóban a neve hamburgesas, sonkával és a húsra olvasztott sajttal szolgálják fel. Avokádó, saláta, hagyma és paradicsom megy bele, az öntetben van majonéz, kecsöp és mustár. Ha ananászos, akkor hawai-i. Kínában hanbao-t kell keresni, Japánban hanbāgā-t, ott egyébként a zsemle nélkül szolgálják fel. Persze a helyi változatok is megvannak, melyeken azért felismerni a kozmopolita hamburger jegyeket. Kelet-Ázsiában sok helyen főtt rizsből készül a „zsemle”, a vada pav (indai burger) burgonyaszeletből áll.

Pakisztánban kebap-ból készül. A Paris Las Vegas kaszinóban Las Vegasban szolgáltak fel a legdrágábbat, a nyilván kobe marhából és homárral készült burgert, a tetején karamellizált hagymával, prosciuttoval és brie sajttal, pontosan 777 dollárért. Nem egész 499 dollárért a világ legnagyobb burger is megvásárolható  a Mallie’ ort Grill & Bar-ban. A Teljesen Nevetséges Burger nevű fogás majd 85 kiló, 12 óráig tart elkészíteni, szóval időben be kell rendelni.

És említsünk meg egy magyar városi legendát, miszerint egy időben a siófoki McDonald’s-ban szuper Big Mac-et árultak, ami nem egy, hanem két szelet húst jelentett emeletenként. Legnagyobb előnye  az volt, hogy nem kellett hozzá még két sajtburgert venni, hogy jól lakjál, mint a többi szendvicsük esetében.

Recept akkor róla holnap, mi meg innen is okosodtunk. Az első kép innen van, a második meg innen.

Külföldi utazások alkalmával persze rápörgünk adott ország konyhájára, de amit különösképpen szeretünk, azok a különböző pékáruk. A lepények, croissantok, leveles és zsíros tészták, burekek, a hajtogatottak és kelesztettek, a fujtósak és párnapuhák, mazsolával, túróval, hússal vagy csokoládéval töltöttek. Sósat és édeset egyaránt.

Egész egyszerűen azért, mert a kis pékségek/pekara-k/bakery-k/Bäckerei-ek/panetteria-k stb. ez egyik legjobb helyszínek arra, hogy megérezzük egy ország lelkiállapotát. Egy nemzet mindennapi kenyerét árulják, majdhogynem fast food-ot, de mégsem. A pékségeket azért is szeretjük, mert a termékek otthoni reprodukciója nem mindig sikeres.

Leszámítva az évtizedek alatt tökélyre fejlesztett napi rutint, ez azért is van, mert például az átlag háztartásban nincs meg az a konyhatechnológia, ami az ismert és szeretett minőséghez kell. Ráadásul ezek a tészták időigényesek: például (a tisztességesen elkészített) hamburger zsemléhez majd nyolc óra kelesztés, gyúrás, pihentetés satöbbi is szükséges, míg olyan lesz, hogy.

Rendszerint hiányoznak az archeoreceptek is. A helyzetet csak bonyolítja, hogy (úgy általában mind) a lisztes ételeknél a mennyiségek és a mikor mit meddig különösen fontos, nem a megengedő és el lazázó ételekről van most szó.

Valami olyasmit vártam a Michel Roux tésztavarázstól, hogy kicsit rendszerezzen, egyértelműsítsen, tiszta vizet a pohárba, jól használható receptekkel. S bár a kötet inkább a francia és angolszász péksüteményekre és tésztákra fókuszál, s a fejezetek is ekként, a főbb nemzetközi tésztatrendek alapján alakulnak, nem fognak idegenként viselkedni a magyar konyhában sem.

Tudtátok, hogy a roux lényegében a lisztes rántás, minden sűrítésnek alapja, franciául. Roux nevű település is van, méghozzá Belgiumban, vallon területen, ahol a helyi üveggyárban az 1885-86-os sztrájkok idején 12 embert lőttek le a csendőrök.

Elég praktikus, a receptleírások inkább gyakorlatiasak, áttekinthetőek, ezek mellé még belefér néhány szép kép meg folyamatfotó. Az is igaz, hogy a könyvet nem fogjuk becipelni főzéshez, lisztes kézzel, pláne tojásos késsel nem fogunk hozzá nyúlni, ahhoz túl nehéz, túl tiszta.

Elsőre talán hiányoltuk, hogy mondjuk a kenyerek, kovászok hiányoznak belőle, de végül is fölösleges lett volna felduzzasztani ekkorára a könyvet. Némi általános guide van a kezdőknek, de azért kis tapasztalat sem árt a receptekhez, vagy legalábbis át kell gondolni, hogy mit hogyan szeretnénk meggyúrni és megsütni.

A tésztafajták kaptak külön és általános leírást, szóval van jó alapunk elindulni. Olyan örökzöldek is helyet kaptak, mint a pizza, a leveles, a guiche, az égetettek, croissant és rétestészták, szóval minden a mártásokon túl, de még a kenyéren innen. (Profiterol rulez.) Apropó mártások, a függelékbe azért még belefért a majonéz, az angol krém, a francia krém, a hollandi és a besamel is. Mi az elmúlt hetekben leveles tésztáztunk, meg brióst készítettünk belőle. Hasznos könyv, nemcsak ajándékba.

A könyv recenziós példányát a T.bálint Kiadó bocsájtotta a blog rendelkezésére. A könyvajánlót új bloggerünk, mesterzw jegyzi Pécsről.

Az Erasmus gyakornoki programnak köszönhetően visszatérhettem pár hónapra a varázslatos Isztambulba. Nos, nem sok minden változott, talán egy-kettővel több felhőkarcoló van. De az élet ugyanolyan vásári forgatag, mint tavaly. Dudálnak az autók, a gyalogosok beugranak közéjük a járdáról, az árusok üvöltöznek, a hajók tülkölnek, a sirályok szemtelenek, a galambok szintúgy, mivel mértéktelenül el vannak kényeztetve. A város friss, nyüzsgő, történelmi, modern, izgalmas. Amilyen közhelyesen hangzik, olyannyira igaz. És az ételválaszték… még mindig hatalmas. Zöldségek, gyümölcsök, friss készételek, amennyit a szem, a kéz és a pénztárca elbír.

Az irodában, ahol dolgozom, eddig minden nap kaptunk ebédet egy étteremből. Amolyan menzajellegűt, csak török verzióban. Mától azonban utalványt kapunk, vagyis beindul a helyi éttermek tesztelése a kollégák egyesített erejével. Ennek köszönhetően az Urfa kebappal kezdtem.

Az étel a délkelet-törökországi Şanlıurfából származik, de legalábbis innen kapta a nevét. Mivel török ismerőssel mentem az étterembe, aki ismerte a személyzetet, így különleges kiszolgálást és kedvezményeket kaptunk. Mindezt egy kis enyhe marketingért cserébe, mint pl. „Ez az egyik legtisztább étterem a környéken”, „A turisták is ide járnak”, „A sarokban ülnek az egyik török televízió munkatársai, még ők is”. Miután ezeket élénken bólogatva végighallgattuk, rendeltünk.

A török éttermekben az a jó, hogy a legbonyolultabb fogást is maximum tíz percen belül frissen, gőzölögve, szépen tálalva kihozzák. Ez alatt a tíz perc alatt pedig étvágygerjesztő falatokkal kényeztetik a vendégek, ami természetesen benne foglaltatik az árban. Tehát Urfa kebap. Maga a kebap egy fűszeres darált húsból készült hosszúkás fasírt-szerűség. Mellé lavaşt, grillezett zöldségeket, fűszeres rizst és csípős bulgurt adnak. A lavaş egy búzalisztből sütött, nagyon vékony lepény, ebbe kell csavarni a húst és a többi köretet, a merészebbek és a helyiek még meghintik egy kis erőspaprikával is.

Az ebéd hangulatát megalapozta a törökök hagyományosan jó érzéke a szolgáltatásokhoz. Itt a vásárlókat, vendégeket a legnagyobb figyelemmel veszik körbe. A héten történt például, hogy arckrémet kellett vennem, így betértem egy gyógyszertárba.

Elmagyaráztam, hogy mit akarok, az eladó egyből végignézte az egész kínálatot, majd előkerítették az angolul tudó gyógyszerészt, akivel szintúgy megvitattuk a krém-témát, és kiválasztottuk a megfelelőt.

Ekkor kiderült, hogy épp kifogytak. Sebaj, az egyik eladó átszaladt a szomszédba venni egyet, de sajnos nem jót hozott, erre visszarohant kicserélni. Mindezt a legnagyobb udvariassággal és kedvességgel. Mindezek után mégsem vettem meg a krémet, mert kiderült, hogy drágább, mint amit elsőként mondtak. Sebaj, jöjjek vissza később, hátha lesz valami kedvezményük, udvarias köszönés, mosoly. Valahogy így kellene ezt.

A képen az eminönü-i fűszerbazár (Mısır Çarşısı) bejárata látható, a szöveget leblebi jegyezte le. Mint látható, legnagyobb örömünkre leblebi visszatért Isztambulba, így a blogra is, és éhesebb, mint valaha. Szóval folytatódnak a(z elsősorban) török kajálós posztok. Olvassátok sok szeretettel.

Régóta szemeztünk már egymással, régóta készültünk a kóstolásra, és a blog születésnapján végre sikerült megismerkedni a Varga Pincészet (Magyarország kedvenc borászata) Töpszli elnevezésű édes pinot noir-jával. (Annyira buzgók voltunk, hogy egymástól függetlenül) két palackot is sikerült begyűjteni belőle, whollosi kolléga is úgy gondolta, hogy ez a jeles alkalom tökéletes lehetőség a nevezett bor megkóstolására. Legalább volt kontrollpalack, nem mondhatja senki, hogy mi nem adunk esélyt az édes vöröseknek.

Jó egy éve, mikor először találkoztam ezzel a borral egy ismerősöm polcán, és nem is figyelek fel rá, ha nem olvasom el a hátcímkét. Ami elég komolyan kiverte a biztosítékot nálam, és már írtam is a kis monológomat, amit abba is hagytam, mivel nem kóstoltam meg a bort, nem lett volna jogos így fikázni.

Szóval a hátcímkén keményen megy az érvelés az édes vörösek mellett, mert állítólag a világ híres, nagy borainak jelentős hányada édes vörösbor (várjuk a megfejtéseket). De az átlag borissza is megkapja a magáét egy teljesen új terminus technicus képében: mi vagyunk a „szárazborsznobok”, akik már a fehér édesek ellen is ágálnak. Pedig nem is, sőt még édes vörösből is ittam finomat, profin elkészítettet, de az év napjainak kilencvenöt százalékában biztosa nem édeset szeretnék inni, fröccsbe meg főleg nem. Egy szó, mint száz, ez a szép arany hálóba bújtatott bor hívatott arra, hogy megmutassa az eltévelyedett borívónak, hogy milyen szép is tud lenni egy a természet által megédesített pinot noir. Én megadtam neki az esélyt.

A DMR módszer, a Töpszlinél is ezt alkalmazták:
Az utóbbi években megnőtt a kereslet a természetes maradék cukrot tartalmazó borkülönlegességek iránt. Az ilyen típusú borok előállítása ugyanakkor nagy termesztési kockázattal jár. Ez a kockázat egy új szőlőtermesztés-technológiai megoldással, az un. D.M.R. (másodlagos érlelés) módszerrel csökkenthető. A módszer lényege, hogy szálvesszős metszésű tőkék esetében a tervezett szüreti időpont előtt 1-2 héttel a szálvessző, illetve kétéves fás rész eltávolításával hatást lehet gyakorolni a szőlő fiziológiás folyamataira, amelynek következtében a szőlőbogyóban a cukor, a savak, az íz és aromaanyagok koncentrálódnak. A módszer késői szüret esetén is alkalmazható, a hatás itt még kifejezettebb. Nagy előnye a módszernek, hogy a hagyományos késői szüretelésű tételekkel szemben, ennél a módszernél a mustban található íz és aromaanyagok nagyobb koncentrációban, de közel az eredeti arányban maradnak meg, így a belőlük készített bor megőrzi fajtajellegét.

A pohárban a megszokott pinot-s árnyalatoknál sötétebb tónusok jönnek, egészen könnyedén mozog a pohárban. Illata kezd egy kicsit elbizonytalanítani, néhol sherry-re, sangria-ra emlékeztet, néhol kis wax és cukros viasz ugrik be. A levegő nem igazán válik előnyére, jön egy kis penész illat (halványan rothadt gyümölcsök) is, én valamiféle koncentrált édes gyümölcsösséget vártam volna, sajnos az nem jött. Vallásos megfogalmazása szerint olyan szaga illata van, mint az édes cherry-től kiöklendezett gyomortartalomnak, és saját tapasztalatok alapján egyet kell vele értenem. Ízben talán egy fokkal jobb a helyzet, de a rendezettség nyomait itt is nehéz felfedezni. A cukrosság visszafogott, nem émelyítő, halványan töppedt gyümölcsök is jönnek, a lecsengésben viszont a kesernye viszi a prímet.

Nagyon nehéz megfogni valamilyen ízjegyet benne, szinte nyom nélkül tűnik el a szájból, és a kesernye miatt nem feltétlenül kellemes az utóíz. Hiányzik az izgalom, nincsenek koncentrált ízek, hosszan tartó zamatok vagy valami, ami miatt töltenék magamnak még egy pohárral. Igazán még desszert mellé sem tudom elképzelni, mert nem elég erőteljes, könnyedén elnyomná az étel. Fura kísérlet ez a Töpszli, mert az biztos, hogy az édes vörösek (és a Varga Pincészet) kedvelőinek ez így kevés, nem elég cukros, és ráadásul még drága is (a többihez képest).

A másik tábor (például én) sem tud vele mit kezdeni, mert tudja, hogy az ezzel a módszerrel készült tételek igazán csodálatos illatokkal és ízekkel tudják megajándékozni azt, aki szakértelemmel nyúl az alapanyaghoz, de ezek ebből a borból hiányoznak (ezért már nyúlok is a jól megérdemelt rizling fröccsömért). Nem az a baj ezzel a borral, hogy édes vörös, hanem az, hogy nem finom, nagyon nem. Ehhez képest a legmagasabb polcról emeltem le a METRO-ban 1220 jó magyar forintért (a Pincészet online boltjában 1365 forint), ami azért nem aprópénz, lássuk be. Hosszas gondolkodás után sem tudok egy palacknál többet adni a Varga Pincészet 2010-es Töpszlijének. Az ízlés pedig nem vita tárgya, ugye (képzeljük el ezt a bort jó zsíros húsokhoz, ahogy a címkén található ajánlás írja).

A hátcímke:
„De gustibus non est disputandum”, az ízlés nem vita tárgya. Mégis gyakran próbálkoznak vele. A szárazborsznobok már a fehér édes borok ellen is ágálnak, az édes vörösborokat pedig a borkultúra elleni bűnténynek tartják. Holott Európa híres nagy borai között sok az édes vörös, és a történelmi Magyarország területén is nagy hagyományai vannak a természetes édes vörösborok készítésének. A Pinot Noir fajta különösen alkalmas édes bor készítésére, ugyanis rendkívül jól cukrosodik, és mivel szeptember közepi érésű, gyengébb évjáratokban is megbízhatóan beérik. A cukortartalom növelése érdekében egy új, Franciaországból származó eljárást alkalmaztunk, amelynek lényege, hogy a szőlő teljes érésében elvágjuk a fürtöket tartó szálvesszőket, és így megszűnik a kapcsolat a gyökérzet és a fürtök között. A szemek néhány hét alatt megráncosodnak, betöppednek az ízeknek és a cukortartalomnak nagy koncentrációját hozva létre. A bor fantázianevét a ráncos, töppedt szőlőszemek látványa ihlette. A Töpszli színe visszafogottan vörös, illatában és ízében sherrys jelleg dominál érdekesen párosulva a meggy és utóízében a csokoládé ízérzetével. Fogyasztását szobahőmérsékleten zsíros húsokhoz, fűszeres ételekhez, érlelt sajtokhoz ajánlom.
 

A zene volt már, de azért úgy gondoltuk, illene betenni ide. A képet innen metszettük. Varga fanoknak megnyugtatásul: A Ház Bora sorozatban vannak is szép tételek, és akkor az Aranymetszésről nem is beszéltünk. Ár-érték arányban meg főleg.

Tegnap sikerült elképesztően sok bort betolni megkóstolni, szóval ma nagyjából passogásra futotta, de azért sikerült összedobni egy életmentő gyógylevest.

Viszont most jut az eszembe, hogy javában zajlik a Busójárás, hétfőn/kedden még lehet menni, tipp tőlünk, hogy kedd lesz a nagyobb durranás. Idén mi kihagytuk, csak Tony ment le, autópályán egyébként is másfél óra, ha megálltunk kávézni.

A kép innen.

Hálás témával jövünk, kenyér, kovász miegymás, csak miért kezdünk egy katolikus istentisztelettel? Isten hozta Marcsit a paphoz, van ima, ki kell választani a legjobb kenyeret. Biztos izgalmas lesz. Főcím.