Egy újdonság most az erik névre hallgató gyümölcs, amit mostanában lépten-nyomon árulnak az utcán. Na most ez egy fura jelenség, mert ízre és kinézetre éretlen, jóval idő előtt leszedett szilvára hasonlít. De annyira a törökök sem lehetnek hülyék, hogy éretlen szilvára hajítsák ki a pénzüket, még ha egyébként imádnak is minden hülyeséget megvenni a kattogós, állatfigurás fogkefetartótól a földön huzigálós, pattogó egérig. Úgyhogy valószínűleg ennek ilyennek kell lennie. Amúgy ízre nem rossz, valahol a zöldalma és a szilva között van, némi cseresznyés lecsengéssel. Majd hagyom egy kicsit érni, hátha szembetűnő változást érek el.

És hát a baklava. Az igen. Az már valami. A hagyományos közel-keleti édességek kvintesszenciája. Aminek egyébként az eredeti verziója a pisztáciás, más ízben elvétve lehet csak kapni. De ez nem úgy pisztáciás, ahogy otthon azt elképzeljük. Az itteni baklava, különösen a sarma (felgöngyölt) változata úgy néz ki, hogy egy, maximum két papírvékony tésztarétegbe a legsűrűbb, legzöldebb pisztáciakrém kerül, de bőven ám. A tésztával itt nem sokat bajlódnak, inkább a töltelékre mennek rá. Majd pedig át- meg átitatják cukorsziruppal az egyébként is tömény cuccot. Sokféle verzió van, de ezek inkább formai, díszítésbeli eltérések. A pisztácia, a hajszálvékony tészta és a cukorszirup nagyjából mindben ugyanaz. A közel négy hónapos ittlétem alatt csak néhányszor ettem baklavát, de nem is szeretném túlzásba vinni. Amilyen drága, olyan tömény, úgyhogy hetekre kielégíti az édesség és költekezés iránti vágyamat.

A törökök lelkivilágát egyébként jól jellemzi, hogy a baklavát és a çiğköftét, a két nagyon időigényes, bonyolult és sok fáradtságot igénylő török fogást az utcán veszik, nem bajlódnak otthon ilyesmivel. A kemény konyhai munka helyett inkább végeláthatatlanul üldögélnek és beszélgetnek, isszák a teát kispohárból és hallgatják-éneklik az arabeszkeket, vagy a török popzenét.

Ahogy az előzményt, úgy ezt is leblebi írta, s fotózta.