Az utóbbi két hétben valamiért többször sikerült felhúzni magam, pedig alapvetően nyugodt ember vagyok. Először a borversenyek, most meg egy szenzációs angolszász megmondó ember nyitotta ki a bicskát a zsebemben (sokadszorra). Készült vele egy terjedelmes interjú a Pannon Bormustra után, itt elolvasható.

Mondott bölcs és megszívlelendő dolgokat is, de amit az olaszrizlinggel kapcsolatban szólt, arra nekem az első válaszom az azonnali keresztre feszítés volt. (Lévén nincs fajta, amely közelebb állna a szívemhez, mint az olasz.) Mert Matt Kramer (kint vihar van, majd leszakad az ég, akkorát villámlik épp) szerint az olaszrizling egy lúzer fajta. Így:

„Ha megszakadok sem tudom megérteni, hogy az alacsony ár és a magas termés közgazdasági logikáját leszámítva miért akarna bárki olyan fajtákkal foglalkozni, mint például az olaszrizling. Értem persze a történelmi okait annak, hogy ennyire széles körben elterjedt. De ez egy lúzer fajta.”

Elfogult vagyok, Kramer pedig nem hiába tart ott, ahol tart, és vannak érdekes és jó felvetései, de egy magára valamit is adó borral foglalkozó, borról véleményt alkotó ember nem mondhat ilyet egyik fajtára sem, sehol a világban. Mert vagy egyszerűen hülye, talán blöfföl, de a legjobb eset, hogy kurva magas lovon ül, és szeret hatásvadász nyilatkozatokat adni (esetleg részeg).

Mit ért Kramer a lúzerségen? Mire alapozza a véleményt? Az általa kóstolt magyar olaszrizlingek (lehet szerény) számával? Látott közelről akár csak egy olaszrizling tőkét? Ha nem, akkor mire a magabiztosság? Ha igen, akkor miért nem indokol legalább? Ennyi legalább elvárható lenne egy komoly embertől, ha már úgyis olyan sokszor szerepel az Alkeszen.

A külföldiek magyar borokkal kapcsolatos megjegyzéseit annyira kell komolyan venni, mint egy borversenyt. Még a hozzáértő külföldi is kevés borral találkozik, és sokszor nem is a megfelelőkkel, bár mondhatjuk azt is, ezek azok, melyek elérik a nemzetközi figyelmet. Inkább mennyiségi, mint minőségi szempontból. De a legnagyobb rendezőelv itt is a véletlen. Lengyel barátunk sokáig szimpatikus volt, de az utóbbi időben komolyan összezavart egy-két megjegyzésével.  De hangzott már el (tavalyi) VinCE mesterkurzuson, hogy a magyar vidéken sauvignon blanc-t és pinot noir-t telepítsünk, az a jövő.

Lúzer az olaszrizling, mert:

• a legmostohább körülmények között is képes olyan szőlőt teremni, amelyből tisztességes bort lehet készíteni (és bármilyen meglepő, nem minden évjáratban lehet csúcsbort készíteni), ezzel képes sok-sok gazda minimális megélhetését hosszú távon szavatolni
• ellentétes körülmények között, de egy évjáraton belül készíthető belőle a legnagyszerűbb fröccsbortól kezdve egészen az aszúig/jégborig semmi máshoz nem hasonlítható illatú és zamatú bor
• A Kárpát-medencében élő népek életviteli – táplálkozási szokásaihoz tökéletesen passzol, ezért is érzi magát itt a legjobban (pedig van belőle bőven másutt is), ezt a történelme igazolta
• annyira képes visszaadni a termőhelyi adottságokat, hogy egyetlen szippantásból lehet következtetni a termőterületre
• mert Angliában nincsen Balaton (meg normális szőlő), ez a csodálatos tó, amely körül a legnagyszerűbb olaszok teremnek
• nincs még egy ilyen fröccsbor a világon

A marketing és saját magunk okulása miatt szükség van a kívülállók véleményére, ez nem lehet kérdés. Ami mégis bosszant, az a hangvétel és több esetben is a szakmai felkészültség (területek, klimatikus viszonyok, fajták beható ismerete) teljes hiánya. Néhány tételből vonnak le széles körű következtetéseket (ilyen az ember), mit és hogyan kellene készíteni az országban. A piac diktál, a tempót és az irányt meg Anglia szabja meg, ahogy a véleményt is. (Komoly szőlő- és bortermelő múlttal és jelennel.) Látszólag és mégis nagyon is valósan, mert Londonba igyekszik minden, a bűvös éves palackszámot átlépő magyar borász, és a kezét töri azért, hogy (a borát borvásárló országok közül) a legszarabb áron, a legrosszabb feltételekkel adja el, élénk verseny közepette.

A véleményt pedig fontos, és düböröghet akárhogy a bormarketing, egy-egy jól irányzott mondat, 92 pont egy bornak többet ér bárminél, ha jó helyről, jó embertől érkezik. Baromi nagy a felelősség. És komolyan gondolkodóba estem az utóbbi időben, hogy ez a sok borszaki szokott csak úgy borozni? Papírok, pontok és köpködés nélkül, örömből? Íróasztal, számítógép mögül nem lehet (illik) a magunk képére formálni egyes bortermő vidékeket. Hogyan lehet komoly véleményt formálni a terep alapos megismerése, bejárása nélkül?

Vissza fele is elsülhet, hogy küldözgetjük nekik a borokat (az összeválogatott borok listáját sokszor azért nem nagyon tudom értelmezni, biztos kellett, aki fizeti a postaköltséget), ők meg az esőben - ködben ülve döntenek élet és halál kérdésében, aláznak a porba vagy emelnek az égbe borászatokat. Nincs ezzel baj, de mi asszisztálunk is ehhez. Miközben a magyar bor nagy része, a legjobb tételek többsége elpörög a hazai piacon.

Találjuk ki magunkat. Nézzünk egy picivel nyugatabbra, vagy egy picivel délebbre. Nehogy azon kapjuk magunkat, hogy már megint elrobogott mellettünk a világ azokkal a fajtákkal, amelyekből lehet, hogy sokkal szebbet tudunk készíteni, és erről (szerencsére, egyelőre) rajtunk kívül senki nem tud.

Menjen a francba a Kramer, mert annyira felhúztam magam, hogy nem hagytam helyet bornak a hétfői poszthoz.

(Az első kép innen, a másik meg innen van.)