Bűnös vagyok, ez nem lehet kérdés. Hosszú ideig tartott az út, míg sikerült felfedezni, hogy a bor több mint egyszerű alkohol, és baráti ivászat után lehet másnap úgy is ébredni, hogy nem kalapál több ezer törpe a koponyámban. Bűnhődtem is hosszú ideig, közben olyan dolgokat ittam meg, amelyeknek ma már a szagától is elfog a hányinger.

Mára mégis megbocsájtott nekem a bor, egymásra találtunk, és egy pohár rizling mellett tekintünk vissza a múlt sötét bugyraiba. Lesznek gyomorforgató részletek, aki az ilyesmit nem bírja, ne olvassa tovább (karika helyett). Nekik röviden a tanulság: senki ne fertőzze magát műanyag szerekkel és ízekkel!

A szerencsés kevesek borral kezdik, de ők vannak kevesebben. Én sem tartozom közéjük. Szőlőnk sosem volt (sajnos saját még most sincs), nagyapámnak viszont príma kocsmája volt az idők kezdetétől fogva, így már egészen fiatalon magamba szívhattam az alkohol cseppjeinek nagy-nagy bölcsességeit. A kocsmájában mért, meghatározhatatlan illatú és zamatú bornak köszönhetően jóanyám a mai napig nem issza a bort, nagy kár.

Zsenge férfiú koromban semmiképpen sem gondoltam, hogy lenne bármi értelme szőlővel-borral foglalkozni. Meginni munkás, hogy üssön, sok kell belőle. Nem költséghatékony. A sör megint nem tetszett, rohadt mód keserű volt, állandóan vizelnem kellett tőle, és még a bornál is többet kellett volna meginni belőle. Kinek volt erre pénze?

Falun nőttem fel, aztán ’95-ben azon kaptuk magunkat, hogy Kuncze belügyminiszter valami nagy kulcsot ad át a nyolcvanas évek közepe óta regnáló polgármesterünknek. Sok minden változott, de leginkább semmi. Falu a város azóta is. Ugyanaz a cigány ember és családja gurul be évről-évre augusztusban, ugyanazokkal a teherautókkal, ők a mi bucsusaink.

Bucsukor mindenki részeg, és mindenki próbálja eltrafálni a hárompálcás cuccokat. Dodzsem, ringlis, aztán később a pörgő-forgó break dance. Vártuk, mint szűzlány az első éjszakát. Hosszú ideig ugyanaz volt a menü, ez volt a legolcsóbb, és az infláció sem különösebben befolyásolta az árát. Üres fél literes palack, egy üveg sütőrum (ünnepnapokon kalózrum) meg két liter kóla. De nem mindegy milyen, mert kitapasztaltuk, hogy az Americana az igazi, az a legémelyítőbben édes. Fejenként pár száz forintból megvolt, csak adagolni kellett, elosztani és jó nagy kortyokban bedönteni magunkba. Ütött, mint a toronyóra!

A gyomorban komoly kölcsönhatások indultak be, teljesen mindegy volt, hogy kajáltunk előtte vagy sem. Szépen felültünk a ringlisre, és a második kör tájékán érezte az ember, hogy a leszállás pillanatában azonnal ki fogja dobni a taccsot. Ez a koktél jobb bármilyen beöntésnél, annyira felkavar mindent, hogy bokáig kipucolja az embert, következménye a híres loccsanós hányás (az édesített cherry tud még ilyet), összetéveszthetetlen a hangja.
Amikor először próbáltuk ki ilyen állapotban a break dance (üvöltő szarabbnál-szarabb zene és a minden tengelyen forgó műanyag kabinok) nevezetű zseniális találmányt, azt se felejtem el könnyen. Ami ott történt, az már túlmegy bizonyos határon, az okádás egy új dimenziója nyílt meg.

Ekkoriban nagy kedvencünk volt még a vodkanarancs, hogy miből, az nem számított, csak olcsón sokat lehessen belőle venni, átlagos piálások itala. Ünnepnapokon kizárólag rumkóla. Komolyabb piákra még nem volt pénzem, de úgysem tudtam volna egy nagyobb összeget elinni.

Az ismeretlen eredetű színezékanyagok, ízfokozók meg a szar minőségű alkohol persze korán megismertetett az igazi másnaposság fogalmával. Hasító, éles fejfájás és a legyőzhetetlen émelygés. Falun voltunk, mindenki ezt itta, mindenkire ugyanúgy hatott, nem voltak különbségek. Az első sokk csak ezután jött: gimnázium a nagyvárosban.

(Az első kép innen, a második innen, a harmadik eminnen.)