Ahol a kerítés hot-dog virsliből van, ahol mindenki egyenlő, ahol mindenki valaki, (még ha egyelőre a senkik padján tanyázik is), ahol a színészből elnök, a testépítőből kormányzó lehet. Ez Amerika. Még az is mind látni akarja, aki tagadja, tehát nekem is meg kellett néznem.

Egy rossz pillanatomban a régi bölcsességet (ha egy kultúrát meg akarsz ismerni, a plebszet nézd) szem előtt tartva kiválasztottam az egyik nem túl jelentős állam helyi Siófokának átlagos éttermét, legyen az nyári munkahelyem. Vendéglátó-ipari egységünk célpontja, az isten: a turista. Az a finom típus, aki az év tizenegy hónapjában és két hetében hülyére hajtja magát, hogy aztán a maradék kettőben síkidótaként tarolja le az üdülőt. Természetesen hazai földön, mert Kanadában fázunk, Mexikóban melegük van, meg minek olyan messze menni, ha a sör itt is hideg, és sült krumpliból van super size. (Mondtam, mint Siófok.)

Az étteremben busser (asztalpucoló/törölgető) pozíciót kaptam, amely kulcsfontosságú a vendégcsere gördülékenyebbé tételében. A távozó csapat utáni romokat abban a másfél percben kell eltüntetnem, amíg a következő csorda a hostesspulttól az asztalig ér, hogy letegye mellé a valagát. (Gondolkodtatok már azon, hogy van-e még egy olyan nép a földön, akinek külön asztalpucolót kell tartania a vendéglátó-ipari egységekben, mert az átlag olyan dzsuvát hagy maga után, hogy nincs az a megrögzött sárban fetrengő ősfesztiválozó, aki jó szívvel leülne utána?) Így aztán kezemhez nőtt törlőronggyal és windexel, napi 12 órás készültségben harmadik hónapja lesem, hogyan táplálkozik az átlag alsó középosztálybeli amerikai nyaraló.

A korai órákban jönnek azok, akik egész nap műsorba vannak állítva, és tudják, hogy a reggelt legalább 2000 kalóriával kell indítani. Top reggeli a corn flakes (ez a cukros-ragacsos verzió, amit egyébként hatéveseknek találtak ki) light tejjel és gyümölccsel, pirítós ujjnyi vastagon megküldve mogyoróvajjal és lekvárral, amit a végén a biztonság kedvéért ledugóznak néhány juharsziruppal eláztatott palacsintával. Hozzá fél liter fekete lötty tejjel, hivatalosan kávé néven fut. Megkóstoltam, nem az.

Hogy az ipar egy percig se üljön le, az utolsó korán kelő amerikai még a bagelt (fánkforma zsemle) gyömöszöli a doggie-bagjébe, mikor megérkezik az újabb kör, a villásreggeliző (maradjunk a bruncholó kifejezésnél, az evőeszköz használata nem jellemző még a meleg kajához sem, láttam én már hazafit a nemzeti ünnepen sörösüveggel homárt törni, hej).

Egy rész ráérős, két rész nagyon másnapos a sereg összetétele. Nekik nagyjából tök mindegy, mit esznek, a konyhás srácok ilyenkor lövik el azokat az alapanyagokat, amik még éppen ehetőek, de azért a helyi köjál már összehúzná a szemöldökét. Egy kis tojással összesütve francia-olasz fedőnévvel máris ízletes fogás, és mivel a célközönség magas százaléka még Ohiot sem hagyta el soha, simán bekajálja, hogy a fél krumpliba töltött, bbq szósszal kevert előző napi steak maradék olasz, mert hát ott a tetején a mozzarella, és a nevében is benne van, hogy a’lla Italia.

Alapelv, hogy az ebéd legyen egyszerű, gyors, és laktató, ilyenkor elég egy szendó, pl. az örök klasszik BLT (két szelet, nyomokban kenyeret is tartalmazó sütőipari termék közé tett saláta, paradicsom és bacon, irdatlan sok majonézzel). Aztán a nagy öreg, a hamburger, 25 változatban, vagy az internetről irányított gyerekek kedvence, a corn dog (virsli hurkapálcikára tűzve, kukoricaliszt alapú, palacsintatészta-szerű trutyiba mártva, forró olajban kisütve, ami akár jó is lehetne, de itt egy egészen sajátos receptet használnak).

Eredeti ízét elnyomandó jár hozzá mindenféle szósz, ami nagyrészt a bbq, a mustár és a ketchup triumvirátus különböző arányú keverékéből születik. Hogy senki ne maradjon éhes, minden fogáshoz jár kísérőnek két kiló sült krumpli. Különböző formákra vágva, mert a változatosság ilyenkor is gyönyörködtet.

A vacsora aztán megint más. Akkor már nem kell sietni, a ráérősök van, hogy fél órát is eltöltenek a leves-főétel-desszert menüsor elfogyasztásával. Van, aki nem akar flancolni, nála a nagy kedvenc a mac&chees (makaróni sajtszószban, baromi bonyolult és kifinomult ízlésre vall).

A republikánus beállítottságú steak-et kér, hozzá sört iszik, az újhullámos választ ausztrál import mahi-mahit (nagy homlokú halfajta), lehetőleg nyersen, zöldségkörettel. Napa-völgyről még nem hallott, de egyszer látta egy francia filmben, hogy az ilyet borral isszák, úgyhogy a hely híres borral öblíti. Ez amúgy rozé, palackja átszámítva jó 4000 Ft, az íze pedig pont olyan, mintha a BB Merlot-t kis langyos vízzel hígítanánk fel. A bor egyébként a Heineman Pincészet (sic!) terméke, aminek alapítója Gustav még 1888-ban érkezett Ohio-ba Badenből.

Persze nem ez Amerika, és nem mindenhol csinálják így. Az olasz gasztronómia sem Bibionéban lett híres, és a legjobb tzatzikit biztos nem Parálián kapjuk meg. De Michael Moor tutira az ilyen helyeken szedi össze a sztorit és az arcokat a filmjeihez.

A cikket írta noresz.