A nosztalgia egy rohadék, mindig akkor jön, amikor a legkevésbé számítunk rá, aztán hirtelen távozik, magára hagyva az embert ködös gondolataival. (Elkapnám egyszer a grabancát, ha lenne neki, de miféle szó ez is, talán gyermekkoromban hallottam utoljára hasonlót konyakos ötvenesektől, attól a generációtól, amelyik szereti a mazsolát. )

Arról akartam voltaképpen mesélni, miért szeretem a parizert, méghozzá vastag szeletekben. Gyermekkorom legnagyobb traumáját kétségkívül Édesanyám tízóraira csomagolt szendvicsei jelentették. Minden áldott nap ugyanazt és ugyanúgy vittem az iskolába. Nem holmi steril műintézmény volt ez, hanem maga a nagybetűs Iskola, az élet iskolája, mely a kötelező tananyagon túl is tartogatott számomra meglepetéseket. Ámulattal hallgattam osztálytársaim véget nem érő vitáit azt illetően, hogy melyik munkagép a jobb, a Rába-Steiger, avagy a „Dzsondér”. Tudatlanságom okán meg voltam győződve, hogy az előbbit valójában „Lábas Steigernek” hívják, utóbbi esetében pedig évek múltán, immár angol nyelvtudás birtokában kellett rádöbbennem, hogy nem más, mint a John Deer márkanév tájszólásban, hasonlóan a duglásznak mondott Douglas-fenyőhöz, ami az az agráriumnak, ami a popzenének a „levelet kaptam, lájf”. Miközben pontosan értettem, hogy ha az öregek felémrángatót mondanak, akkor bizony kapáról beszélnek, hogy a vonyogóval szénát lehet gyűjteni, és ha azt hallom, hogy „Menny fö a híba, és hozd le a kast!”, akkor a padlásra kell menni és a kosarat kell lehozni, a modern technika csodáival már hadilábon álltam.

Azt hittem tehát, hogy az adott gép arról a tevékenységről kapta a nevét, amelyet végeztek vele, vagyis miképpen a boronával boronálni lehet, úgy a kombájn (combine!) kombájnozásra jó, a dzsondér meg dzsondérozásra. A valóságban azonban éppen fordítva volt: a tevékenységet nevezték el a termékről, így aztán volt, aki Rába-Steigerrel járt dzsondérozni, mások pedig Husquarna motorfűrésszel stihleztek az erdőn, ami a favágás összefoglaló neve volt. Édesapám azonban, aki siheder koromban még a termelőszövetkezetben vezette a brigádot, sohasem hozta haza a munkáját, így aztán a nagyszünetekben gyakorlati ismeretek híján nem maradt más választásom, mint hogy mélyen a tízóraiba temetkezzem, és így próbáljam megúszni a kötelező vélemény nyilvánítást az épp aktuális vitát illetően. Ez pediglen kérem, nem volt egy kellemes tevékenység.

Anyám szendvicseinek legfontosabb alapanyaga a tegnapról maradt, enyhén szikkadt zsemle volt. Állaga leginkább a száraz szivacsra emlékeztetett, mellyel azelőtt a palatáblát törölgették: a liszt apró felhőkben csapódott ki belőle minden egyes harapásnál, melyeket így a fuldoklásra emlékeztető köhécselés kísért, vagy ahogy általánosságban fogalmaztunk akkoriban: „ollan fújtós volt, hogy cikákulni köllött tűle”. Édesanyám e kellemetlen hatást úgy kívánta enyhíteni, hogy a zsemle egyik felét vastagon, nagyjából egy-másfél centiméteres rétegben beborította ramával, ami az összes létező margarin márka független összefoglaló neve volt számunkra. Tette mindezt annak ellenére, hogy minden egyes nap megkértem ennek ellenkezőjére, mert míg ő valóban vastagon szerette a margarint, addig én ki nem állhattam, és a magam 24 kilójával, ami nagyjából hatodik osztályos koromig számított a versenysúlyomnak, épp csak az íze kedvéért fogyasztottam.

A vidéki hamburger utolsó, és egyben kiemelkedő fontosságú eleme a parizer volt. Örök rejtély marad számomra, hogy miért nem vásároltuk soha szeletelve a különböző felvágottakat, de kétségtelen tény, hogy a parizer és hasonszőrű társai mindig egész tömbökben álltak a hűtőben. Édesanyám pedig reggelente ezen irdatlan tömbökből hasított le egy-egy göcsörtös szeletet, hogy megkoronázza vele a tízóraira szánt elemózsiát. Íme, elkészült a nagy mű, és mire indulnom kellett, már a táskámban pihent szalvétába csomagolva a könyvek között.

Igen ám, csakhogy a táskában való hánykolódás rendszerint megtette hatását, és mire eljött a nagyszünet, a szendvics lapos volt, mint a cserebogarak, melyeken áthajtottunk a biciklivel. A könyvek keltette pressziónak a forma elváltozásán túl egy további, nagyon kellemetlen mellékhatása volt, méghozzá a tartalmat illetően: a zsemlék belsejére centiméter vastagon felvakolt margarin minden lehetséges irányba szökni próbált az egymásnak préselődő felületek közül. Mondanom sem kell, hogy a szendvicsek oldalán kitüremkedő étkezési zsiradékba kiválóan bele tud ragadni a szalvéta, teljes mértékben eltávolítani belőle pedig szinte lehetetlenség. Így esett hát, hogy a tízóraik során nem kevés esetben voltam kénytelen némi papírt is elfogyasztani – még ez is csábítóbb volt a lehetőségnél, minthogy töredelmesen bevalljam: fogalmam sincs, miről vitáznak a többiek.

Korán bebizonyosodott tehát, hogy nem fűlik a fogam a mezőgazdasághoz. Így lettem hát jó pár évvel később bölcsész. Az egyetemistalét kétségkívül csodákat rejt, ha más nem, gasztronómiai szempontból mindenképp. A hajnalig tartó ivászatoknak ugyanis természetes velejárója, hogy az ember hazafelé botorkálva kijelenti:  „most bizony akármit képes lennék megenni”. A jó üzletember a keresletre építi vállalkozását, és pontosan így tettek az egyik szórakozóhely szomszédságában álló éjjel-nappali boltocska vezetői is, amikor árusítani kezdték azt, amit egymást közt mindenki csak patkányburgernek hívott.

Jómagam gyanítom, hogy az elnevezés korántsem a burger tartalmára utalt, sokkal inkább a vásárlóközönségre, lévén egytől egyig szürkék, és a sötétben lopakodnak. Tartalmát tekintve ugyanis az elnevezés nem takart más, mint egy kiadós szendvicset: két szelet kenyér között egy vastag, göcsörtös szelet parizerrel, mindezt ötven forintért. Bizonyos esetekben a patkányburger életmentőnek számított. Így volt ez akkor is, amikor egy átmulatott éjszaka után kedves barátommal, Gejzír Úrral együtt mi is úgy éreztük, eljött az ideje beruházni a hazai gyorsétkeztetésbe. A bolt ajtaján keresztül, kis ablakon át vették fel a rendelést, mint szokásosan. Gejzír úr az ablak előtt állt, és artikulációs nehézségei ellenére sikeresen megrendelte minden idők legfinomabb szendvicseit. Amíg a csoda ismeretlen módon készült a pult biztos takarásában, ő a gondosan előkészített, jobb kezében szorongatott ötszázasra koncentrált, miközben sarkain hintázott előre-hátra.

Aztán egy óvatlan pillanatban, a mögötte sorakozó sokaság csodálkozó pillantásától kísérve a szájába vette a pénzt, és lassan, komótosan rágni kezdte. Számításaim szerint Gejzír Úr a várakozás perceiben képtelen volt másra gondolni az éhségen kívül, és ahogy a túlburjánzó savakkal küzdött, fejében vélhetően összekeveredett cél és eszköz. E súlyos kapcsolási hiba annak ellenére sem akart szűnni, hogy könyökömet oldalába fúrva próbáltam jobb belátásra bírni. Az eladó az ablakhoz lépett, az ismerős alak láttán pedig villámként csapott le barátomra a felismerés, hogy valami nincs rendben. Előhalászta hát szájából az ötszázast, és a jól láthatóan kialvatlan, csöppet sem jókedvű férfi felé nyújtotta. A nyál lassan, megadóan csöpögött alá II. Rákóczi Ferenc arcáról.

Az igazság pillanata volt ez: a két férfi egymás szemébe nézett, és meggyőződésem, hogy legalább egyikük látott is valamit mindeközben. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő várakozást követően az eladó elvette a felé nyújtott pénzt, arcán lesújtó kifejezéssel, melyre sajnos nem tudok találóbb leírást annál, hogy hülyéknek kijáró szánakozó pillantás.

Tényleg az volt a világ legfinomabb szendvicse, nem is említve életmentő hatását. És akkor, azon a részeg hajnalon megbocsátottam édesanyám összes kilapított szendvicsét, minden falat szalvétát, melyet lenyelni voltam kénytelen, és minden ormótlanul vastag szelet parizert, melyek azóta is jóleső nosztalgiával töltenek el.

A szöveget írta a blognak Tamás J. Bertalan. Bizony, volt már nálunk a blogon, legutóbb Zágrábról írt nekünk. A kép is az övé, és reményeink szerint még lesz tőle jónéhány poszt a jövőben. Hoppá, jut eszünkbe hirtelen! A cím első része bizony egy idézet egy dalból. Várjuk a tippeket, a helyes megfejtők között kisorsolunk egy párizsis szendvicset, persze csak ha nem használta a google meg a lyrics keresőt.