Peruban mindenképpen, bár az abonyi vadaspark tulajdonosa szerint itthon is ez lenne a megoldás a tengerimalac szaporulat kordában tartására. Hagyom is a témát: a perui konyhában, azon belül is a street foodban pont akkora a szerepe, mint a máknak a magyar gasztronómiában. (Megígértem egy malacmán barátomnak, hogy többet nem viccelődök vele.) Eszik, szeretik, de sokkal izgalmasabb dolgok is vannak arra fele, mint a Matchu Pitchu.

Peru sokkal több a titokzatos városnál és a sült tengerimalacnál, még akkor is, ha világ szinte csak ezeket ismeri. Kezdhetnénk a földrajzával, ami dzsungeltől, sivatagon és az Andokon át a tengerpartig elég sok mindent magában foglal. Ez a változatosság pedig elképesztő sokszínűséget eredményez kultúrában, gasztronómiában. Annyira, hogy szerintem a fúziós konyhát is itt találták ki, fenébe Wolfgang Puck-kal és Richard Wing-gel, ha még Nobu-san is itt tanulta a tudományát. A több ezer éves piramisok bizonyítják, hogy már az inkák előtt is volt itt élet. Az épületek nagyszerűen konzerválódtak a part menti sivatagokban.

Az első fúzió akkor jött létre, mikor a krumplievő quechua törzsek leigázták a part menti népeket és integrálták a halakat és a herkentyűket szegényes hegyi étrendjükbe. Aztán őket is lefőzte egy hódító csapat, akik ráadásul az ősi kultúrájukat is megpróbálták elpusztítani. Ehelyett azonban az amúgy is mór elemekkel fuzionálódott spanyol inkább egyesült a leigázott nép konyhájával.

Arról már nem is beszélve, hogy a magukkal hurcolt afrikai rabszolgák főzési technikái és alapanyagai is gyökeret vertek ebben a nagy multikultiban. Aztán egyszer csak a 19. század közepén jöttek a kínai emigránsok. Errefelé nem folytattak népbutító, illatos-omlós büféhadjáratot, hanem csak úgy hozzájárultak a perui konyha világszínvonalúra emeléséhez. És még csak jóval ezután érkeztek meg a japán emigránsok, akiknek köszönhetően helyére, szabályok közé került minden, különösen a tengerből az asztalra érkező dolgok.

Ez a nagy turmix már a 19. század végére létrejött, és azóta folyamatosan „csak” fejlődik. És ez nagyon nagy előnye a perui konyhának a világgal szemben. Legalábbis a fúziós részével szemben. És akkor a street food. Három kedvencem a kukorica friss sajttal, a ceviche és az empanada volt. Egyik sem annyira specifikusan perui, de a fenn említett fúziós sajátosságok miatt talán ez érthető is.

A kukorica a krumplival ellentétben közép-amerikai bevándorló, azonban még így is több száz félét találhatunk az országban, legalábbis a helyiek szerint. Az biztos, hogy nem csak azt a túlnemesített, ne adj isten GMO, semmi ízűt és állagút ismerik, mint mi. (Ott tartunk, ha ízletes kukoricát szeretnék enni itthon, akkor ki kell mennem a határba és takarmánykukoricát kell szednem. Lopni, magyarul.)

Peruban van például egy fajta, ami harmad akkora, mint az itthoni, de olyan óriási szemei vannak, hogy egy-egy falatot jelentenek. Na ezt megfőzik, és egy szelet friss sajttal tálalva árulják fillérekért a quechua asszonyok, például a vonatállomásokon a várakozó szerelvény ablakain át benyúlkálva.

A ceviche egy külön könyvet érdemelne. A lényege, hogy nyers halakat és egyéb tengeri élőlényeket marinálnak citruslében, majd apróra vágott hagymával, chilivel, korianderzölddel ízesítik tovább. Ez a fúzió legmagasabb foka, bár hasonló ételt már az inka idők előtt is biztos készítettek errefelé. Akkor még nem citrusfélékkel, hiszen azokat a spanyolok hozták, hanem mindenféle más „savanyú” gyümölcslével.

Ételmérgezést bármitől lehet kapni, az viszont tény, hogy ettől a legkönnyebb, hiszen a tengergyümölcsei önmagukban is rizikóforrások, még steril körülmények között is. Ezért cevichét csak olyan helyen együnk, ahol látjuk, hogy sok helyi eszik, nagy a forgalom, frissek a halak és a körülményekhez képest tisztaság van.

A harmadik kedvencem az empanada, ami lényegébe egy tésztabatyu, amit hússal, tojással és/vagy sajttal töltenek. Szintén nem Peru specifikus, ilyen néven egész Latin-Amerikában megtalálható hasonló snack, sőt. Az egyik legfinomabbat viszont itt ettem, frissen kiszedve egy nagy kemencéből.

Egy ekkora és ilyen változatos ország több fejezetet érdemel, nyilván előbbiek csak étvágygerjesztőek voltak. De ha éppen a Matchu Pitchura tartunk, egyúttal készüljünk fel tudatosan egy hatalmas gasztrotúrára is.

A szöveget és a képeket evita jegyzi, aki egy új sorozatot hozott a blogra. Az első részben ugye Brazíliában jártunk. Kis limai körkép még van itt is. Aztán, ha azt hittétek, hogy Eros Ramazzotti valami, hallgassatok bele Diego Dibos számába, a Si Tu Te Vas-ba. Olvassátok szeretettel a saját blogját is, a Funky Pho-t!