Néhány extra finomságról még nem ejtettem szót, amelyeket a magyar gasztronómia abszolút nélkülöz, viszont Törökországban gyakori vendégek az asztalokon.

Az egyik ilyen a gránátalmaszósz. Ez egy egyszerre nagyon édes és nagyon savanyú, barna színű, sűrű szósz, első ránézésre kicsit hasonlít a balzsamecetre. Salátákra a legtökéletesebb öntet, de használják mártogatósként is, amihez épp jólesik.

Egy új kedvencem a tahini (szezámmagkrém) és a pekmez (sűrű szőlőmelasz) házasságából született keverék. Nem túl eredeti, de igen találó módon tahini pekmeznek hívják. Állagra és színre az amerikai filmekből ismert mogyorókrémhez áll közel, az íze azonban egészen más. A törökök reggelire, kenyérre kenve eszik, én pedig kis tálkából, kiskanállal.

Ma pedig történelmi pillanatot élhettem át, amikor megkóstoltam a sült fürjet. Mindig is ki akartam próbálni, mert fürjet enni számomra valami nagyon sznob és kifinomult dolgot jelentett, amit a hercegek meg Széchenyi István csináltak a 19. században. Egyébként minden török boltban kapható fürjtojás is, amit itt rendkívül egészségesnek tartanak, ezt a csomagolásokon látható vidám család is bizonyítja.

Szóval, a fürjek ketten voltak, és úgy néztek kis, mint nagyon apró, pirosra sütött kiscsirkék. Szinte bűntudatom támadt a pici combocskákat látva. Ízre nem volt különlegesebb egy jól elkészített libánál, de a húsa sokkal omlósabb és puhább. Finom volt, az apró csontok miatt igazi tortúra az elfogyasztása.

A török marketingről talán már írtam korábban: minél színesebb, hangosabb, idegesítőbb, annál jobb. Épp most nyitott egy çiğköftés az utcában, így az iroda ablaka alatt lévő üzletben a múlt héten őrületes buli folyt, üvöltő trance-house zenével, az elmaradhatatlan hangosbeszélővel, lufikkal, sőt, a tulajdonos még két bohócot is szerzett valahonnan, akik a bolt előtt táncoltak. Az eső és jeges szél miatt a bohócok már kissé megviseltekké váltak, az emberek pedig az esernyőjükbe burkolózva rohantak el az üzlet előtt, így kétségesnek tűnik, hogy milyen hatással volt az akció a célközönségre. Sajnos mi nem tudtunk elmenekülni, így egész nap élvezhettük a török popzenét és a hangosbeszélőn keresztül az üzlet tulajdonosának vidám kurjantásait.

UPDATE: végül a kollégák telefonon megfenyegették a köftést, hogy ráhívják a rendőrséget, ha nem tekeri le a volumét. Azonban így sem maradt abba a vidáman harsogó zene és a mikrofonba üvöltözés, így aztán a szomszédos helyiségből egyre többször hallottam az elfojtott „Allah Allah!” morgásokat.