Nemrégiben kaptam egy nosztalgiarohamot és feltúrtam a régi játékos ládikámat. Rongyosra játszott Uno, Gazdálkodj okosan! meg kinder játékok között, egy fekete doboz több rétegben összecelluxozott (tixolozott) tetején csillant meg a fény. A megviselt dobozon a toldásfoldás ellenére is felismerhetően szaglott a 80-as évek magyar valósága és egy vastag fehér felirat: VARÁZSFAZÉK.

Flashback Megvolt? Ha nem, akkor a következő sorokat azért, hogy megtudd, a többiek miért kaptak a szívükhöz és kezdtek el könnyes szemekkel és izgatottan toporogva a gyerekkorukról gagyogni. Azokból, akikből gyerekkori emlékek törtek fel, előre elnézést kérek, ha esetleg sikerül a post végére porig rombolnom a bennük élő ifjúság egyik (ha nem az) utolsó bástyáját. Mondom ezt, mert tényleg nem értem, hogy hogyan tehettem ezt a szüleimmel, miért kényszeríthettem őket arra, hogy ezzel játszanak. (És tényleg).  Mondok ilyen csúnyákat azért, mert társasjátékot illetőleg a kockadobálás nem elégít ki, se intellektuálisan, se szexuálisan, sem sehogy, és mert felnőtt fejjel belegondolva a címszereplő lehetne jobb is.

Szóval a Varázsfazék nevű játék valamikor a „nyolcvanas” években pattant ki valakinek a fejéből, aki korát megelőzve ránézett a mindenfelé gasztros dolgok népszerűségére. A copyright alapján a néhai Képzőművészeti Kiadó Vállalat bábáskodott felette. A játék dobozát forgatva még észrevehetünk egy rejtélyes, TÜCSÖK feliratú lógót is. Maradjunk annyiban, hogy pár emil és telefon után nyilvánvalóvá vált a tény, hogy akinek akkoriban bármi köze volt ehhez a játékhoz, rejtélyes módon elpárolgott a létezésből, de legalábbis eltüntette a nyomokat, amelyek elvezetnének hozzá. Így az ízes történelmi adalék nélkül folytatom a bemutatót.

A borongós kezdés azért, mert elfelejtettem, mint is játszottuk ezt az amúgy pofás játékot, és miután elolvastam a szabályokat, nem dobogtatta meg a szívemet. Idézet a szabály könyvből, ami a célokat fogalmazza meg:

A játékról három mondatban: Húzol egyet az ételreceptek közül.  Az ott felsorolt hozzávalókat megvásárolod a boltokban, majd "megfőzöd" és "tálalod". A receptek igaziak!

Vagyis a célunk az, hogy a szinte a recept könyvből választott (fogyasztásra alkalmas) recetúrákhoz beszerezzük a hozzávalókat egyik bolt után a másikba rohanva egy teljesen lineáris pályán, végén a célmezővel. De hát, ott még volt valami, volt más is, áh. A helyzet az, hogy gyerek korában az ember még izgalmasnak találja az ilyen pillanatokat:

A szakácsvizsgamezőkre mindenképpen lépned kell! Ha túldobtad, addig kell oda-vissza járkálnod, amíg pontosan rá nem lépsz.

Ezek a szerencse vagy kérdezz-felelek mezők lennének hivatottak az idegeink mellett az agysejtjeinket igénybe venni, mégpedig az agyunk főzésért felelős részén. Egyébként a játék nagy részében pusztán csak egy kockát szorongatnánk. Tehát csak a sorsvetőn múlik a megdicsőülésem, az esélyem az önelégült győzelmi mosoly villantására, a többi szerencsétlenre, az utolsókra, a társadalom aljára abban a pillanatban a játék végén.

Egy jobban átgondolt szabállyal ez egy igen jó és hiánypótló játék lehetne, a szórakoztatva okít kategóriában. Merthogy ha főzni nem is tanulnánk meg, de arra ráébresztené a gyerkőcöket mi is van a pl. a bureszben és az energiaüccsiben. És arra is rájönnének, hogy milyen nehéz dolga van anyunak a konyhában, hogy valami változatosat és emészthetőt dobjon össze nekik minden nap (már ha).

Magával a külcsínnel nincs semmi gond. Az egész design egy ugyanebből a korból származó receptkönyvre hajaz. A minimál grafika, guszta befotózott étel és nyersanyag képeket keretez be. Mindezt elfogadható minőségű papír alapanyagon. A játékhoz kapott figurák se az olcsó társasok fröccsöntött gyalogosai. Egy-egy több alkatrészből álló, kidolgozott kuktaforma figurával fogunk piros táblán, kerek okker mezőkön szaladgálni. Az elkészítendő receptek kis, háromnyelvű könyvecskék (magyar mellett ugyan azt angol és német szaknyelven is bogarászhatjuk), borítójukon egy kép mutatja be a feladat végrehajtásával kapcsolatos esztétikai elvárásokat. A gyűjteni való alapanyag lapocskák detto fényképek, s egyben érdekes kordokumentumok. A vénebbeknek újabb nosztalgia roham.

A játékmenet viszont így jó pár év után csalódást okozott. Legfeljebb a kellemes emlékek szólnak azokból, akik dicsérik a Varázsfazekat. Merthogy ezt a társast 8 éves kor felett csak rozsdás bökővel a torkomon nevezném élvezhetőnek, egyáltalán izgalmasnak. A Varázsfazék alkotói a régi iskola alapján szülték meg gyermeküket. Azaz a kockából indultak ki. Ez a mindenható test az izgalom forrása az egész játék idő alatt. Dobsz és lépsz amennyit, ha kell a recepthez az alapanyag, aminek mezőjére léptél elveszed a dobozból, ha nem, irigykedve nézed szerencsésebb ellenfeleid növekvő kupacát. Így haladunk a célig. Mi köze van ennek a főzéshez? Na jó. A játék elvileg nem ér azzal véget, hogy felálltunk a képzeletbeli dobogóra:

Még nagyobb lenne az izgalom és a győzelem értéke, ha meg is tudnátok főzni az ételt - még ha egy kis anyai segítséggel is. […] Igazi nyertes az lesz, akinek a főztjét mindenki meg tudja enni. Jó étvágyat!

Hányan főztétek meg játék végén a kiválasztott recepteket? Én egy olyanra emlékszem a családi krónikánkból, hogy egy alkalommal így lett kitalálva, másnap mi kerüljön az asztalra.

Egyetlen esemény zökkent ki a monotonitásból: még mielőtt belépnénk egy boltba a bevásárló listát pipálgatni, rá kell lépnünk (értsd: addig dobsz, amíg rá nem lépsz) egy „szakácsvizsgamezőre”. Ekkor kapunk egy kvíz kártyát, amit meg kell válaszolni, különben ott maradunk még egy körre. És ezek többnyire a főzéssel és az ételekkel kapcsolatosak. De miért nem lehetett ezt a játék elemet összetenni az alapanyag beszerzéssel majd a receptek elkészítésével, hogy valami olyan jöjjön létre, aminek ritmusa van és tényleg szórakoztató? Én legalábbis nem találom. Se fazék, se varázslat: csak egy bevásárló kosár.

A Varázsfazekat az ismerői gyakran emlegetik a főzés iránti érdeklődés katalizátorának. Lehet. De ez már megint a nosztalgia szépítő ereje. Meg hogy nem nagyon volt hasonló. Választék. Oké teljesen lehúztam a társast, mert csalódás volt évek múltán megint elő venni és nem gyerek fejjel „játszani”. Viszont ötletes házi szabályok meghatározásával bármilyen társasjátékot fel lehet dobni.

A játékot tesztelte, a cikket írta, a fényképeket készítette: Grabal.