Máig elfog a szégyen, hogy micsoda kis szutyok voltam titán koromban, amikor nagyfater kivitt magával piacozni, mert az még teljesen rendben van, hogy a Szilvikénél a Tölgyfában én kólát ittam akkor, ő meg fröccsöt, dehogy a piacon miért húztam a számat, amikor sózott nyelvet kért fokhagymával, és miért bőgtem ki a lángost húsz forintért, azt nem tudom elnézni magamnak. (Mindezt úgy, hogy az a lángos megér egy misét, úgy simult rá az olaj, hogy öröm volt nézni, forró, puha, nyílik az ablak, kicsap a forró olajgőz, érkezik a lángos, kibírhatatlan másodpercek, amíg bedobod az ablakon a húszast. Aztán már csak az egész napos teltségérzés és fetrengés, bele a szombat délutánba. )

Azért az jó, az megnyugtatja az ember lelkét, hogy van a világnak egy törvényszerűsége, hogy idősebb fejjel átértékeled a korábbi botlásokat. A nyelvvel való bensőséges (már-már) intim viszonyba engem Kugta vont be, s ha más nem is, ez legalább örömteli emléke marad a közalkalmazotti szférában eltöltött rövid, ámde annál velősebb időszaknak.

Mert a közalkalmazottnál egyfelől nincs boldogabb (s ha nem vigyáz, akkor unalmasabb népség), hosszúra nyúló ebédszünetek kényszerű velejárói a munkájának. Tehát amíg a többség valamelyik plasztikkal csomagoló ételt varázsló cégtől rendelt ebédet, vagy hozott egy kis hazait, mi rendesen kiruccanásokat tettünk Kugtával a közeli piacra. A piacok kisebb, panelek között megbújó fajtájából való piac ez, viszont van egy egészen lelkiismeretes, nagy harcsabajszú hentese, egy palacsintázója, egy kurvából lett pékinasa, és persze Kata, a marketinges, aki szerint a zöldség az egy rohadt szakma, de aki szép lassan, miközben rekedtre ordibálta magát, kiterjesztette maga és családja uralmát az asztalok felére. A faluról bejáró, nagypiacról kiszoruló kofaasszonyok nem győzik utálni érte. (Tényleg jó volt, a szart is eladta bárkinek.)

A nagy iskola viszont a lacipecsenyés volt, a szigorú, szemüveges Erika, akinek dél felé rendesen olvadt az alapozó és a rúzs az arcáról a zsírgőzben, amíg a férje némára itta magát a szomszéd talponállóban. A választéka nem volt nagy, se kiemelkedő, de annak ellenére, hogy monopolhelyzetbe kerül, meg maradt körültekintőnek és figyelmesnek. De a mackógatyás zsiványtól kezdve a késáruson és elvesztett kisnyugdíjason át az öltönyös gazdagig mindenki járt hozzájuk, egész rendes sor szokott kialakulni.

Erika mindenesetre dühös volt mindenkire, a férjétől kezdve az egész világra, ezért még a leghangosabbak is rendre elhalkultak, mire az ablakhoz értek, kezitcsókolom, a hurkából lesz egy, a szemébe úgysem mert senki nézni. Mosolyogni egyszer láttam, amikor nyári szünetben nem volt hova pakolni a gyereket, és beállította maga mellé a bódéba, dagadt a büszkeségtől, pedig szegény srác hol a teát öntötte rá a májra, hol a mustáros bödönt rúgta fel.

A sláger Erikánál egyértelműen a sertésnyelv volt, de talán a világ összes sertésnyelve se lett volna elég, már ha figyelembe vesszük, hogy esetenként délelőtt tízre elfogyott. A vajpuhára főtt izomrostok fokhagymás-paprikás ízére, a fehérkenyér roppanó héjára, meg a kovászos uborkára gondoltam, amikor a három megtermett nyelvről kapartam otthon az első forralás után a befehéredett hártyát, pontosabban ami nem ugrott magától le, hanem rá kellett segíteni, nem szép látvány.

Szóval víz, fokhagyma, szegfűbors és bors, só talán még babérlevél. Nem bírok magammal, mostanában kísérletezni van kedvem, az egyik nyelvet kikapom, s szalonnával lesütöm zsírban, apám, ha már Zseni is azt mondja, hogy van benne fantázia, akkor ne idegenkedjen senki a nyelvtől.
 

(A kofáról készült kép Blüh Iréné, innen van, a malac pedig innen.)