Még az egyetemi évek elején, amikor lakótárs Danival épp kihevertünk két lány albérlőtársat, akik úgy mosogattak, hogy a szemétbe dobálták a koszos edényt, a főzés meg kimerült náluk a pizza rendelésben.  De még azelőtt, hogy igazi multikultivá változott volna az albérlet néhány vegaharcos portugál és egy állatvédő francia beköltözésével, akinek köszönhetően kimerítő kalandozást tehettünk a tofu és szója világában.

Lakótárs Gábor földi volt, falun nevelkedett srác az értelmiséggé válás küszöbén. Otthonról mindig sporttáskával érkezett, egy-két hétre elég „hazaival”, fagyasztva, porciózva-felcímkézve minden napra. A sok rosszmájú megjegyzés mellett azért mi is rájártunk a fagyasztott árura, és csendes tisztelettel adóztunk az anyának, aki ízben és állagban is előre fel tudta venni a versenyt a mindent elrontó jégkristályokkal.

Egy vasárnap este azonban lakótárs Gábor egy véráztatta szatyrot ölelgetve érkezett vissza, disznóölés volt, mondta, anyukám küldte. Tanácstalanságát látva rögtön leesett, hogy alapanyagot küldött a jóanya, de receptet mellé nem, a táskában pedig valami egészen friss, még gőzölgő húsanyag van, de a fantáziánk már kevés volt a valósághoz, mert egy méretes, házikolbásszal töltött dagadó bújt elő a táskából. Sírni tudtunk volna.

Az ominózus esti zabálás, illatok és éteri boldogság emléke öntött el, amikor borász Zoli, megünnepelendő egy nagyobb kereskedelmi egyezséget, beállított egy majd hetven centis karajjal, egy ugyanakkora kolbásszal, savanyított dinnyével, házi fehérkenyérrel, zsírral.

Azért szenvedünk a betöltéssel, bár hentesünk fúrt egy lyukat a karajba, viszont fél munkát végzett. Amikor Zseni kinéz a konyhába, mi végre a nagy nyögés, borász Zoli fogja a húst, én meg próbálom beleerőszakolni a túl szűk lyukba a méterest. Na ez az igazi gasztro-zex, borász Zolinak az az ötlete támad, hogy kenjük be síkosítóval zsírral a kolbászt. Nagy lendület, és a fele már el is tűnik, viszont hiába van tisztességesen tömve, felmerül a veszélye a kettéroppanásnak, itt lesz elegem, kettévágom a karajt, akkor látom csak, hogy középtáj a lyukba aztán a kisujjam se fért volna be, tágítunk hát rajta, némi hegesztés, és máris kész a töltött karaj.

Némi csalódottság van bennünk persze, miközben vékony szalonna szeletekkel burkoljuk be a húst. Alufóliát rá, sütés közben locsolgassuk gyakran, mert a karaj baromira ki tud száradni, s akkor sok bort kell meginni mellé. A vége felé, jó egy óra után vágjunk vékony fokhagyma szeleteket, és nyomkodjuk be a szeletek közé.

Amennyire aggódtam, a végén négyünknek sikerül eltüntetni az egész monsztert, még úgy is, hogy Vallásos, aki általában halkan, de inkább némán szokott enni, és dühből issza, nem is issza, hanem harapja a bort, mintha haragudna rá, vagy a világnak szánt haragját fordítja a borra, betegen fekszik otthon.