Hetek óta szemeztem a céklával a piacon. Persze mindig el is sétáltam mellette, gondoltam ez túl nagy falat lesz még nekem, főleg azok után, hogy nyáron jól befürödtem a kovászos uborkával. (Akkor elsősorban a türelem hiányzott.)

Azért leemeltem a boltban egy ecetes céklát, és megnéztem az összetevőket. Meg felhívtam anyukámat/nagymamát és kérdezősködtem. Végül rájöttem, hogy a cékla csak külsőre tűnik zord és nehezen kezelhető zöldségnek. Bevásároltam tehát belőle, és elkezdtem agyalni, mi is a jó megoldás, mert ahány embernél érdeklődtem, annyi tanácsot kaptam. Tehát inkább önállósítottam magamat, hiszek abban, hogy próbálni kell egyéniséget vinni a dologba, na meg kísérletezni. Az érzés az nagyon ott van, amikor a saját uborkánk, csalamádénk vagy most éppen céklánk kerül az ebéd mellé az asztalra. Abban benne van az ember vére, néhány esetben szó szerint is, benne van a törődés és persze a rizikó is, hogy sikerül-e egyáltalán a savanyítás.

A cékla roppant könnyen és viszonylag széleskörűen feldolgozható, festő levű növény, mely a libatopfélék családjába tartozik. Egyes fajtáit (meglepően színes család) a cukorgyártás, szeszfőzés és takarmányozás során használják fel. Otthon a klasszik az ecetes saláta, de nem kell megijedni, lereszelve nyersen, vagy köretként is ötös (én már találkoztam vele kávékoktéban is). Még egy tulajdonsága van, hogy a legtöbb gyerek utálja, mivel kiskorában mértéktelenül tömték bele. Hogy miért? Mert vitaminbomba, mert valóban egészséges, mert télen, amikor alig van természetes növényi táplálék, kézenfekvő, hogy az igénytelen és elálló céklát tegyük a szervezetünkbe.

Egy rakás receptet találtam tehát, de végül maradtam a hagyományos ecetes változatnál: rögtön kétfélénél. A felöntőlé mindkét esetben ugyanaz, az előkészítésnél trükköztem. Tehát az egyik kihívás a földes íz elfedése/eltüntetése. Egyszer az egyik adagot megmostam, megfőztem, hámoztam és szeleteltem. A másik adagot meghámoztam, szeleteltem, ecetben kiáztattam, aztán megsütöttem. (Utóbbi erdélyi módi, a kenyérsütés után kihűlő kemencébe dobálták a céklát, spórolva az energián.)
Következett három gyötrelmes nap a tesztig, majd bontottuk, megkóstoltuk a céklát.

Vakteszt, csak én tudtam, hogy melyik-melyik. Színben a sütéses módszerrel kevésbé lett mélylila a cékla, s illatban is jobban kiugrik belőle a borecet. Föld íz sehol, a főzött cékla hozza a nosztalgiát, ilyen, amikor a nagymama teszi el, kissé édeskés, omlós, most enyhe borecetes játékkal a végén. A sütött viszont roppanósabb lett, ízben több az ecet, viszont a cékla íz is karakteresebb, sőt üdébb is, összetettebb és izgalmasabb, négy-kettő arányban végez a főzött előtt.

Legalább a nyári kovászos uborka kudarcán végre felül tudtam emelkedni, sikerülhet jól is a savanyítás. Ráadásul Zseni, aki utálja a céklát, másnap már berendelt egy újabb adagot.