Olyan török ételekről szólok most, amiket nem ismerünk, pedig illene. Tettem egy kisebb körutazást Kappadokyában, itt van Törökország egyik fő nevezetessége. Egy vulkanikus kőzettel borított tájról van szó, őrületes tájképpel és formákkal, barlanglakásokkal és barlangtemplomokkal, sőt, földalatti városokkal. (Tényleg kötelező mindenkinek látni egyszer az életben.)
A világörökség után viszont most térjünk át a török ételekre, kezdjük a reggelivel, a kahvaltıval, aminek a helyiek igazán szeretik megadni a módját. Ennek kötelező kellékei a çay (tea), a friss fehér sajt, vagyis a beyaz peynir, a siyah (fekete) és yesil (zöld) zeytin, a olajbogyót jelent, a különböző dzsemek, a zöldségek, mint paradicsom, paprika, uborka, némi ekmek (kenyér), esetleg pár jó simit vagy poğaça. A zsömlét itt ötletes módon sütik: nem egyenként, hanem kör alakban összeragasztva, és mindenki tör magának egy darabot.
Mindent felszeletelve, vágva, tányérokra halmozva az asztalra tesznek, és mehet a csipegetés. (Én ugyan mindig is hatalmas rajongója voltam a szalámis zsöminek paprikával, de ezek után felülvizsgálom a reggelizési szokásaimat.)
A törökök erőteljes nemzeti identitásukat követve nem vacakolnak más konyhák másolásával, inkább beolvasztanak. A török tortellinit itt mantı néven fut. A kicsi, hússal töltött tésztatáskákat nyakon zúdítják jófajta joghurttal, amit a magyar ízlelőbimbók tejföllel rokonítanak.
A lahmacun egy palacsinta-vékonyságú lepény, megkenve fűszeres darálthússal, friss sajttal vagy mogyorós masszával. Nem túl laktató, de legalább három-négy simán lecsúszik egy jó ebéd alkalmával. Amihez ugye bor is dukál. Jártam borkóstolón, s bár kevésbé ismertek a török borok, szégyenkezniük nem kell, ráadásul a várakozásokkal ellentétben száraz borokkal készültek.
Kappadokyában nagyon megy a testi (szó szerint köcsögös) kebap, ami cserépedényben összefőzött húst és zöldségeket jelent. A tálaláskor a pincér impozáns módon kettétöri az edényt, és előbukkan a frissen főtt, még rotyogó étel, felcsap az illatos gőz, és már csak azt várod, hogy mikor lehet habzsolni.
A törököknek a reklám a vérében volna. Az egyik Kappadokyában lévő városkában, Derinkuyuban, ahol egy földalatti város is van a hagyományos mellett, egy hentes a következőképpen népszerűsíti a boltját: műanyag székre tesz egy frissen levágott tehénfejet, és kirakja a bolt elé. (Ezen a helyen mellesleg kizárólag férfiak voltak az utcán, és néhányan egészen intenzív rosszindulattal néztek rám, „mit mászkál ez a nő itt”. A turistainvázió ellenére egy meglehetősen tradicionális környékről van szó.) Kappadokya egyik legnagyobb városában, Kayseriben nem is lehet alkoholt inni sehol, csak a Hilton Hotel bárjában. Így aztán a helybéli unatkozó tinik a szomszédos turistafalvakba járnak vedelni.
A reklám másik, legnépszerűbb formája itt, amikor az utcai árusok a gyanútlan gyalogos fülébe üvöltik öt centiről, hogy biztosan meghallja, hogy „Buyurun!”, vagyis „Tessék, adom!”. Mivel viszonylag sok az utcai árus, ezért ez kétlépésenként megtörténik. Most már eljutottam az advanced szintre, hogy egyre kisebbet ugrok az ijedtségtől, amikor a rekedt, bikahangú, bajszos török férfitorkok rázendítenek mellettem.
.jpg)
