Tegnap eltemettük nagyapámat. Szerette a kisfröccsöt, a húslevest és szeretett ultizni, százszor megfogadtam, hogy egyszer megtanulom játszani. Gyerekkoromban a nyaraim nagy részét nála töltöttem, gyíkokat vadásztam és térdig gázoltam a csalánba, amíg lucernát kaszált az állatoknak, aztán a felpakolt a kulló tetejébe, úgy tolt vissza a házhoz. Néha a tekepályára jártunk, de délutánonként általában sakkoztunk, rendes sakkórával, s soha nem hagyott nyerni.

Tőle tanultam meg az állatok szeretetét. Ő szerettette meg velem a csirkepaprikást, és teremtett le irgalmatlanul, ha addig kergettem a tyúkokat, amíg elfejtettek tojást tolni. Neki köszönhetem, hogy tudok szódásüvegből dacosan hátraszegett fejjel szódát inni, hogy tudok magamtól böfögni.

De talán az egyik legfontosabb, hogy neki köszönhetem a disznóhús szeretetét is. Ő vezényelt a disznóöléskor, hogy fogjam az állat farkát, és vele rágtuk pörzsölés után a kerítésnek támaszkodva a disznóbürkét, amit kiváltképp szeretett. Sose alakult volna ki bennem mély ragaszkodás a disznósajthoz, ha nem szel mindig egy szeletet reggelire a tányéromra. De nagyapám volt az, akinek előbb a térdén ülve, majd már mellette, az asztalnál tanultam meg csodálni a szalonna, a kenyér, a hagyma hármasát, vagy a töpörtyű világát, mert tőle tudom, ahogy a zsír kavargatása közben számos alkalommal elmondta a pálinkától el-elakadó nyelvvel, „akkor van kész a töpörtyű, ha kavaráskor csörög”.

Nagyapám volt az, aki megtanított tisztelni az állatokat, hogy milyen felelősséggel tartozunk értük. Ő csempészett az ablakomba minden húsvétkor egy nyulat, és később, amikor tizenéves voltam, ő nyomott a kezembe egyet, hogy üssem le ebédre úgy, hogy a legkevesebbet szenvedjen. (Persze ő kapta ki a kezemből, amikor rossz helyre csaptam.) Megmutatta, hogyan nyúzzam meg a tetemet, és hogyan vágjam le az epét a májról anélkül, hogy megkeserítse azt, s szerettette meg velem a nyúlhúst.  

És életem egyik legszomorúbb tapasztalatom az, ahogy öregkorára elfogyni láttam, ahogy apránként keseredett meg számára az étel, s lettem rá dühös mindezért. Nagyapám falusi ember volt, az apja bíró, ő teheneket hajtott a rétre mezítláb, majd gimnáziumba járt, és bár tehette volna, mégsem lett se orvos, se ügyvéd. Visszament a faluba, s lett ötgyerekes családfő, aki szerette friss pecsenyehúst és a lilakáposztát, és szeretett csokoládét tömni az unokája zsebébe.

A végén, ahogy a nővérek mondták, a főzeléket szerette csak a kórházban.