Vagyis Délkelet-Törökország. Messze-messze az isztambuli metropolisztól, a külföldi turistáktól hemzsegő antalyai nyaralóparadicsomtól az ország délkeleti felén fekszik a (ténylegesen és átvitt értelemben is Törökország) legforróbb területe, Kurdisztán. Ez persze nem a hivatalos neve, de mivel itt él az ország kb 15 milliónyi kurd népességének nagy része, ezért nem túlzó az elnevezés. Sőt, a szíriai határ közelsége miatt még arab szavakat is sokkal gyakrabban hallani, mint törököt.

Ezen a vad vidéken kalandoztam egy hetet, Gazianteptől a Van-tóig. Mesébe meg dokumentumfilmekbe, és néha az esti híradóba illő helyeken jártam. Végignéztem az Eufrátesz-folyón, pancsoltam a Tigrisben, sziklába vájt sok ezer éves házakban jártam, nomád kecskepásztorokat láttam véget nem érő nyájukat hajtani, álltam a helybéliek néha érdeklődő, néha bizalmatlanul vizslató tekintetét.

Ez itt maga a Közel-Kelet, az ősi, bibliai, hagyományokkal és történelemmel teli föld. Ősi, több ezer éve lakott falvak váltják egymást. Itt az emberek még vendégszeretőek és barátságosak, még nem érte el őket a torz nyugati individualizmus.

Itt fedeztem fel Törökország legjobb dürümjét, amit Harranban, a buszmegállóban árul egy utcai kebap-árus. Másfél líráért a vékony lepénybe kebaphúst, a hús lecsorgó zsírján megsütött paradicsomot, salátát és apróra vágott friss mentát csavart nekem az árus, és több nem is kell, se akkor a vadul tűző sivatagi nap alatt, se máskor.

A kebapok tekintetében a helyiek előszeretettel fogyasztják a belsőségeket, sokkal inkább jellemző ez, mint máshol. A kenyér általában lapos, lepény formában készül. Gaziantepben található a legeslegjobb pisztácia, és ebből kifolyólag a legjobb pisztáciás baklava, ne hagyjátok ki, ha arra jártok. Az étel itt sokkal olcsóbb, mint Isztambulban. Sanlıurfában találtam egy helyet, ahol 75 kuruş (87 Ft) volt egy dürüm. Átlagosan 2-4 lirából lehet megoldani egy főétkezést, persze az utcán, hol máshol.

A világ legjobb reggelizőhelye a Van nevű városban található, a Kahvaltı Sokağı-n (szó szerint a reggeli utcája). Többféle friss és érlelt sajtot, sajtkrémeket, sűrű mézet, darált diót és édes aludttej-szerűséget szolgálnak fel friss zöldségekkel és kenyérrel, meg persze rengeteg kis pohár teával. Különlegességként (néha jól jött, hogy turisták vagyunk) kaptunk cukorszirupban eltett diót, ami csodálatosan finom volt.

De a csúcsétkezésünk egy savuri arab családnál zajlott. A család néhány tagjával együtt utaztunk a buszon (amely az úton egy négy gépfegyveres katonával ellátott tankot követett), és ez elegendő ok volt arra, hogy négyünket meghívjanak teázni és ebédre magukhoz. Bár a kommunikáció nem volt tökéletes, ugyanis az ő angol- és a mi töröktudásunk hagyott némi kívánnivalót maga után, azért nagyon kellemes délután töltöttünk együtt. Először a család nőtagjaival találkoztunk, majd megérkezett a családfő, aki elé másodperceken belül kisasztalt, kávét, teát tettek. A bácsi kiadta a parancsot, hogy helyezkedjünk el kényelmesen, és szolgáljanak fel nekünk is kávét és teát. Majd következett az ebéd. Fűszeres rizzsel és bulgurral töltött paprikát, tököt és padlizsánt kaptunk, és házi joghurtból készült ayrannal öblítettük le. A földön ülve, körben, ahogy kell.

A helyi férfiak külsejéről még muszáj szót ejtenem. Itt egy átlagos férfi óriási fekete bajuszt és hozzávaló óriási szemöldököt visel. A konzervatívabb típusok zakót, mellényt, inget és térdig buggyos török nadrágot hordanak, a kevésbé konzervatívok nyugati szabású, kopottas öltönyt csukaorrú, fekete lakkcipővel. De a legutolsó kebap-árustól kezdve mindenki ám. Kizárólag a fiatalok viselnek néha farmert inggel, ritkábban pólóval. Az arabok ezt még megkoronázzák egy lila fejkendővel, itt ez a szokásos viseletük.

Írta és képezte leblebi.