Gyakorló pedagógusként bátran állíthatom, hogy legtöbb kollégámhoz hasonlóan a dolgok egyszerű végét próbálom általában megfogni. Nincs ez másként és főképp igaz ez az osztálykirándulásra.

Nem a kötelező alól húzom ki magam, hanem úgy intézem a dolgomat, hogy a legkisebb energia befektetésével a legnagyobb hatást tudjam elérni. Tehát nagy élményt a gyereknek, de én ne szakadjak bele.

Idén például mellőzni akartam a bérelt buszt, még élénken bennem él a nagy rohamban elfogyasztott kólától meg csipsztől, alig kéttucat kilométer megtétele után beindult lánchányás emléke. Persze az iskola nyújtotta biztonságos övezetet kénytelenek vagyunk elhagyni, ez már önmagában is veszélyes, hiszen odabent sok szem lát mindent, a kerítésen kívül viszont ott a vadon, ahol bármi megeshet. (Akinek van gyerek tudja, szorozza csak fel az osztálylétszámmal.)

Gyerekkorom legkedvesebb kirándulásait felidézve lebeszéltem a srácokat a strandolásról, és inkább egy tóparti szalonnasütéses, focizós mókát szerveztem le. Kistérségi iskolába járok ki tanítani, nagy utazások nehezen jönnének össze, viszont ilyenkor sárgulnak az irigységtől a városi iskolák, hogy köpésre van az intézménytől horgásztó meg a zöldterület tűzrakóval. Aztán költséghatékony is, mert nem nagy összeg a krumpli meg a hagyma és a zöldség, ráadásul a szülők szívesebben adakozzák az amúgy első osztályú, házi füstölt árut pénz helyett.

Azért némi szájhúzással meg kellett küzdenem, a(z alkohol nélküli) szalonnasütésben sok attrakció nincsen, főleg nem a mai gyerekeknek. Nem is részletezném az eseményt, de jó néhány tanulsággal szolgált nekem a dolog:

• Hiába figyelsz, egy gyerek hazaindulás előtt biztos beleesik a tóba.
• A tűzrakás ma már kevés gyereket és nagyon kevés ideig köt csak le.
• A mai gyerekek nem szeretnek túl sok erőfeszítést tenni azért, hogy végül ehessenek. (Mondjuk mit várjon el az ember, de erre még később visszatérek.)
• Felejthetetlen emlék és emberibbé teszi az egyszeri pedagógust, ha focizás közben berúgja a gyerekek labdáját a tóba, miután százszor elmondta, hogy erre az egyre aztán nagyon figyeljenek.

Az életfogytig tanulás jegyében pedig megint okosodtam, mert

• a gyerekek elmondták, hogy ők „bombát” szoktak szalonnasütéskor készíteni, mely alufóliába csomagolt, apróra vágott krumplit, paradicsomot, felkockázott szalonnát és felkarikázott hagymát takar. Ha elég türelmesek vagyunk, és jól is csomagolunk, barom izgalmas kaját készíthetünk.
• kiderült, hogy a nyárskészítés és tűzdelés marha unalmas (nem tudom mit élveztem ezen gyerekként).
• friss kenyérre zsírt csepegtetni, a hamus-füstös szalonna, a parázsban sült hagyma, krumpli egyszerűen megunhatatlan.

Tehát nem kell tanárnak lenni, csak szeressük a természetet, keressünk kiépített tűzrakóhelyet, és irány a szabadba sütögetni. Csak ne égessük le az erdőt.

(Az első kép innen, a másik Rákoczifalva képemlékei közül van, és egy vidám, 1942-es szalonnasütést ábrázol.)