Holnap sütik/szegik/eszik meg Pécsett a Nemzet Kenyerét, a nemzeti összetartozási intézmények szokásos túllicitálásának egyik eredményét. Kár, hogy egy kis vasi faluban évtizedek óta megsütik minden áldott nap.

Rendes vasi születésű gyerekként kötelességem legalább egy posztot szentelni a toronyi kenyérnek, amit modorosan nevezhetnénk egyszerűen csak kenyérnek. Még az új (egyébként jó) divatpékségek szuper rozsos bajor parasztkenyerei sem közelítik meg azt a matúrát, aminek kilónkénti ára például a szombathelyi teszkóban eléri az ötszáz forintot, de a sütödébe is háromszáz, hm? Nem aranyporral futtatják be a cipókat, hanem egyszerűen belekerül minden, amitől kenyér lesz a kenyér, nem pedig amolyan felpuffasztott cucc, mint amit általában lehet venni.

Az ország és minden magyarok nagykenyeréhez tíz tonna (nemzeti) búzát dobtak össze a felajánlók, egy részét (nemzeti malmokban) Szigetváron, aztán meg Mohácson nemzesítenek lisztesítették meg. A történelmi események (fail) miatt választották a helyszíneket, nem a lobbi meg a logisztikai miatt, ezügyben mindenki túl (alul) nyilatkozza a másikat. A párezer cipót holnap osztják szét Pécsett adományokért cserébe, a maradék és a befolyt pénz az árvaházakba kerül.

A toronyi kenyérről tudni kell, hogy két hétig kenyér, kerek, ezért annyi csücske, sterclije van, amennyit nem szégyellünk lefaragni. Legfinomabb a eredeti kétkilós kiszerelés (régen nem is készült máshogy formájában). Az valami éteri, amikor éppen csak kikerült a kemencéből, a külseje roppanós, a belseje puha, olyan ízes, hogy kis vajnál, esetleg újhagymánál mást nem is akar enni mellé az ember, nehogy elrontsa a kenyeret.

A toronyi kenyeret a Toronyi Sütőipari Kft.-nek, Tar Jánosnak és Desics Ferencnek Köszönhetjük. Majd húsz éve ők vásárolták meg a toronyi péküzemet, és alapítottak céget. A kenyereik hagyományos módszerekkel készülnek, s talán ma ezek vannak legközelebb a régi, kemencében sült cipókhoz.

„Először kovászt készítünk, aminek hat órán keresztül érnie kell, ezalatt elszaporodnak benne az élesztőgombák. Ezt követően géppel bedagasztjuk a tésztát, ilyenkor már élesztőt nem teszünk bele, csak sót, vizet és lisztet, majd ismét érleljük egy órán át a csészében. Amikor megérett, akkor a pékek kézzel kimérik, aszerint, hogy egy- vagy kétkilós, vagy 35 dekás kenyeret sütünk. No de például a kétkilós kenyérhez nem két kiló nyers tésztát kell ám kimérni, mert sütés közben a víz elpárolog belőle, hanem 25 dekával többet, az egykilóshoz meg 15 deka nyers tésztával teszünk többet. A kimért darabok mehetnek a szakajtóba, ahol újabb hatvan percet pihennek. Innen már a kemencébe visz a kenyértészta útja, ahol megint csak hatvan perc kell a sütéshez. Ha a kovászolást is számítom, akkor kilenc óra alatt készül el a kenyér, ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor egy óra a tésztaérés, egy óra a kelés, meg egy óra a sütés. Ezeket a folyamatokat és időfokozatokat kell betartani, különben nem toronyit veszünk ki a kemencéből, hanem csak kenyeret.” (Az interjú a nyugat.hu-ról van.)

Eléggé szomorú, hogy a pékség fizikai korlátai miatt a környéken élőkön kívül más nem igen részesül az áldásból. Nem kérdés persze, hogy volt hasonló pékség és kenyér máshol is, amely a maga legendájával rendes nosztalgiázásra készteti az embert. Viszont mára eléggé megfogyatkoztak ezek a kenyerek.  Ma a toronyi legnagyobb erénye, hogy megmaradt olyannak, amilyen volt. Szikár, tömény és gazdag anyag. Az alapanyagok drágultak, a rezsi drágult, a végtermék is drágább lett, legtöbben ezért az árat megtartották (az ember húsz évig ugyanannyit fizetne valamiért), a minőséget meg lerontották.

Még van egy különlegessége a toronyi pékségnek, ez pedig az esti órákban készített langalló, a félméteres kenyérlepény sóval és fokhagymával. Ahogy nagyapám cipeli, amikor az Etus néni temetése után a toronyi ház kicsi konyhájára bezsúfolódott a néma rokonság, csak a tűz pattogott a cserépkályhában, kint hideg szél és eső, bent a sűrű levegőben izzadtság, kávé, pálinka, meg a frissen sült tészta, fokhagyma illata keveredett össze és nehezedett rá az ember mellkasára. Ez volt Etus néni halotti tora, melyen a család néma dühvel, falatonként tüntette el a langallót, a gyászt.

Augusztusban azért ünnepeljük a kenyeret, mert ilyen tájban zárult az aratás, ilyenkor készült el az első liszt és kenyér, ilyenkor adtak hálát a földművesek a bő termésért a templomban, és a szokás régebbi, mint gondoljátok, érdemes az urbanlegends-en utána olvasni. Az tudtátok egyébként, hogy a kenyérsütő mestersége (általában) nem volt azonos a pékével? A dagasztás, gyúrás, sütés női munka volt, például Debrecenben 1795-ben egyetlen pék és 61 kenyérsütő nő dolgozott, olvasható a Magyar Néprajzi Lexikonban. Talán még meglepőbb, de még a Horváth "Charlie" Károly is itt született, mondjon akármit a wikipédia, pontosabban Ondódon, amit 1950-ben csatoltak Toronyhoz.

(A toronyi kenyérről innen és innen okosodtunk. Az első kép innen, a másik innen van.)