Az leírhatatlan lelkiállapot, amikor a piacon az ebédhez édes paprikát vásárolsz, de csak otthon derül ki, hogy vagy elkeverték a táblákat, vagy vicceskedett az eladó, mert majd egy kiló hipercsípőset sikerült beszerezni. Kelkáposztát és tésztát csináltam a héten, meg teszteltem a kutya szaglását. Állatvédők ne olvassák tovább.

Mert a kutya neveletlen, mint a legtöbb (ezzel nyugtatom magam). Nálunk a következő a felállás: én mint falkavezér, a csajom mint falkatag. Könnyen kitalálható, hogy a kutya kire hallgat és kit tekint partnernek. Ebből pedig egyszerűen kikövetkeztethető, hogy ki nem bír a kutyával, mikor az bevadul. Mellettem az egy-két csibészséget leszámítva, amit néha elkövet, tudja hol a helye (mármint a kutya). Mert időnként megesik, hogy egy pillanatnyi elfordulás után már az asztalon üljön, akárcsak Lánchíd a két kőoroszlánjából lenne az egyik.

De legalább nem kunyizós fajta, bár ez meg pont a „nevelésünk” diadala. Viszont következetesen beleszagol mindenbe. Főzés közben így jött az ötlet, hogy akkor mutassunk illatokat a kutyának.

A hét elején kelkáposzta főzésbe kezdtem, amennyire utáltam gyerekként még a szagát is, tanárkodásom idején annyira megszerettem a menzán. És nem is olyan büdös, mint ahogy az az emlékezetemben élt. A kelkáposzta nyersen nem annyira erős, a kutyát sem nagyon zavarta meg. Aztán a főzés során hirtelen a kutya teljesen összeomlott és orrát mancsaival takarva tolatott végig a sarokülőn. Nem értettem, és bárhogy szagoltam a kezem a sok illatból a fűszerek és egyéb hozzávalók keverékéből nem tudtam rájönni, mi bánthatja annyira a szaglószervét.

A kelkáposzta egyébként nagyon egészséges, de legalább szűk a felhasználási potenciálja. Savanyítani nem annyira lehet és eltárolni sem tudjuk sokáig. Viszont enyhe klíma mellett simán áttelelhető és akár még télen is terem: szóval jelenleg épp megyünk bele a kelkáposzta szezonba.

A hét második felében viszont mindenre fény derült, hiszen a tésztafőzés közben megmutattam a kutyának a fokhagymás ujjamat és a hét elei reakció pontosan megismétlődött, csak most már a kutya gyakorlatilag megsértődött és látványosan elvonult. Bár én személy szerint imádom a fokhagyma illatát, de az én orromban található 5 millió érzékelővel nyilván nem azt érzem, amit egy kutya a maga 120 milliójával. (A vámpírok, mi?)

Az édes-csípős, számat szétégető paprikákat végül megsütöttem, kis paradicsommal, fokhagymával, borssal és bazsalikommal pirítósra kenhető feltétté varázsoltam.
Már csak azt nem értem, miért nyalogatja a kutya az emberek lábát, és miért utálja a fokhagymát. Recept vasárnap, mert holnap hogyvoltozunk Marcsival.