Sikerült megsemmisíteni a gyomromat szombaton, nem is kicsit. Próbálok magamhoz térni, de csak vegetálok itthon az ágyamban (ez most vasárnap íródik), próbálom feléleszteni a gyomromat avokádókrémes pirítóssal (köszönöm anya!), az lecsúszik nagy nehezen.

Szombatra ugyanis borászZoli segítségével leszerveztünk négy borospincét, faterék is jöttek, reggel tíztől egészen éjfélig nyúztuk a friss borokat. Összességében harmincnyolc tételt sikerült megkóstolni, meg kb. még egyszer ennyit a visszakóstolásokkal és a Jánosáldásokkal együtt. Életem talán legjobb királyleánykáján és rizlingszilvániján vagyok túl, de olaszrizling fronton is alaposan el voltunk halmozva finomságokkal. Összességében azt látom, hogy kétezer-tizenegyben félelmetesen jó borokat lehet, lehetett készíteni, a savak összetétele meg valami egészen különleges, bár azt hiszem nagyon újat ezzel nem mondtam.

Előzőleg Sörös Karcsihoz (aki előző nap becenevével ellentétben a bortól részegült meg alaposan, olyannyira, hogy a pince lépcsőjén felfelé sikerült neki elesnie) fordultunk segítségért, hogy ugyan készítsen már olyan ételt nekünk ebédre, ami után minden gond nélkül folytathatjuk a pincelátogatásokat. Ő azt ígérte, hogy olyan étket rittyent, hogy hat pincét is kiihatunk utána. Így hangzott: kakastöke pörkölt velővel, csülökkel és zuzával, kísérőnek kapros-túrós nokedli. Így nézett ki:

Lényegében külön-külön is jóllakhattam volna az kaja részeivel, de együtt valami brutális anyag került a gyomromba. Küzdöttem, majd szétrepedtem, de betoltam az egészet. Faternak nem ment, már ez is meglepő, de az, hogy borászZoli sem tudta legyűrni az étket, az egészen hihetetlen, szinte már csodaszámban megy. A kaján lehetetlen lenne fogást találni, hibátlan volt, de a fülem hegyéig tele voltam, legközelebb vasárnap délután háromkor bírtam enni, nem túl nagy étvággyal. A pirítós közben meg csak halkan mormogtam, hogy „Mekkora egy állat vagy te Karcsi!”