A héten egy munka kapcsán lerándultam (horvát) Dél-Baranyába fél napra. Javarészt az idő munkával telt, de azért volt egy laza ebéd, amiről szólni kell. Hogy a nálunk alulpozícionált csárdakultúra és vidéki vendéglős hozzáállás mennyivel másabb például Horvátországban. És milyen kevésen múlik. Apró, de mégis fontos dolgok összességén.
A helyszín a horvátországi Karancs és annak híres etnoétterme, a Baranjska Kuća.

Belépve egy ízlésesen nosztalgiázó belső tér fogad, kis hangulatkeltés, az étterem mögötti etnofaluból. Nyáron a hatalmas terasz is tele van vendégekkel, és nemcsak azokkal, akik érdeklődnek a környék múltja iránt. Ezt azért mondom, mert látogatásomkor a látszat csalt, csak néhány helyi erő ült az asztaloknál, csendben kvaterkázva a jól megérdemelt Osječko mellett.

Néhány szó az etnofalu kezdeményezésről, mely egy elképesztő sikertörténete a volt jugoszláv tagköztársaságoknak. Az „etnofalu” sikeresen ötvözi magában a Magyarországon is viszonylag l működő falusi vendéglátás intézményét az amúgy egyszer érdekes, de dögunalmas skanzenekkel. A lényege, hogy vagy régi házakat újítanak fel, vagy új házakat építenek a régi építési stílusban, módszerrel. A különböző lakó és gazdasági épületekből összeáll egy kis falu, de ez eddig skanzen is lehetne, csakhogy itt megtöltik élettel, bérelhetővé teszik a házakat turisták számára. Szinte mindig kíséri a régi mesterségeket, mindennapi életet bemutató foglalkozás, kiállítás, és egy étterem/delikátesz kifejezetten a helyi jellegzetes ételekre fókuszálva.

Hétvégén viszont van élő cigányzene, szabad asztal viszont nincs. A pultnál régi vágású, még a hagyományos pincériskolán nevelkedett negyvenes pincér fogad minket. Kopogós cipő, élére vasalt nadrág és ing. Mindez persze nem számítana a nélkül a hamisítatlan profizmus nélkül, amit Magyarországtól délre számtalanszor tapasztaltam. Az ilyen pincért nehéz definiálni, de ha egyszer kiszolgálja az embert, azt sose felejti el. Vékony határ a rámenősség és a visszafogottság között. Pont annyira és úgy ajánl, ami ellenállhatatlan. Ráadásul vér profik a felszolgálásban.

A Baranjska Kuća egy eszményi iskolapélda a vendéglátásra. Pedig csak hidegtálaztunk. Rögtön érkezik is egy kis túró, tetején pirospaprikával és hozzá a még meleg lepény. Nem megmikrózták, hanem frissen készült el. Majd tíz perc elteltével érkezik további meleg lepény, savanyúság, egy hatalmas tál hús, sajt és főtt krumpli. A tálon természetesen helyi ízek: saját kolbász, szalonna, sonka, svártli és kulen Hercegszőlősről, amely ugye elmaradhatatlan kelléke a helyi gasztronómiának. A tetején kevés töpörtyű és persze egy kis sajt, szintén helyi. Nem hivalkodó, egyszerű. Pont olyan, mint amikor otthon leülünk vacsorázni és beleadunk mindent.

Ami viszont nekem megdobja, az a főtt krumpli. Ha otthon szalonna, hagyma kerül elő, akkor biztos főzök hozzá krumplit. Szerintem a krumpli elengedhetetlen kelléke a paraszttálaknak. Nem csak azért, mert a még gőzölgő krumpli filléres dolog, hanem (furcsán hangozhat), de sokat könnyít ezeken a nehéz húskészítményeken. Fellazítja mindazt, amit két pofára zabálunk le a tálról és közben könnybe lábad a szemünk, szinte otthon érezzük magunkat.

Lényeg: nagyon kevésen múlik ugyanis, hogy egy étterem ennyire belopja magát a szívünkbe, ehhez nem kell degusztációs menü harmincezerért, fehér kesztyűs pincér. Meleg lepény kell, profi/udvarias/elegáns kiszolgálás kell, főtt krumpli kell a paraszttálhoz és az ember szíve megmelegedik már csak a gondolattól is. És persze mellé egy üveg grasevina!

A képek innen.