Nem olyan régen ért véget egy intenzív, négy éves világ körüli trippem, mely során alsó hangon 35 országban és öt kontinensen jártam. Most eljött az idő, hogy megosszam veletek csodálatos felfedezéseimet a gasztronómia legizgalmasabb szegletében: az utcai kaják világában.

Mert utcán enni nem hogy nem veszélyes, de esszenciálisan többet ér, mint betérni bármennyik étterembe és bármelyik turist menu-ből azt a következtetést levonni, hogy igen, itt ezt eszik az emberek. Kajától összesen háromszor voltam beteg. Először Szingapúrban egy előkelő étteremben, amit a Four Season Hotelben ajánlottak, másodszor Mexikóban egy felkapott koreai étteremben, harmadszor pedig az USA-ban egy menő, leveseseket áruló helyen. Soha nem attól, amit az utcán vettem.

Az ételek általában sokkal többet jelentenek egy adott országban, mint táplálék, amitől működik a gépezet és lehet robotolni. Kultúra, történelem, életszemlélet és nem utolsó sorban eszméletlen jó kaják. Mert az utca nem hazudik, ott csak azt eszik meg, ami veszettül finom.

Első alanyom az acarajé (akarazsé) Brazíliából. Mégis Afrikából, egészen pontosan a kontinens nyugati feléből származik. Nigériában például még mindig kedvelt eleség. Sok más dologgal egyetemben a rabszolgahajókon kerül Brazíliába, afrikai gyökereit le se lehetne tagadni, hiába formálta át a helyi ízlés és az idő. Szóval nem csak a capoeira élte élte túl a viharos évszázadokat, hanem többek között az acarjé is.

Hiába identikus étel Afrikában, híressé Brazíliában vált. Pufi, fehér „népviseletbe” öltözött néger asszonyságok sütik és árulják az utcákon. Már említettem a capoeriát, ami szintén bahiai eredetű. Bahia egy megye (méreteit tekintve inkább ország) Brazília észak-keleti fertályán, leghíresebb települése San Salvador. Erről a területről terjed el a szamba, az axe (szintén egy tánc) és a szintén nyugat-afrikai gyökerű vallás, a candomble.

Az acarjé lényegében babpasztából sütött, sűrű fánkocska vagy inkább óriási falafel, amit (szárított) rák raguval, csípős szósszal töltenek és lehet fogyasztani. A közelmúltig a készítése nagyon szigorúan női munkának minősült. A dolgok azonban változnak a világ minden táján. A fénykép bizonyíték. Minden porcikája jellegzetesen trópusi, egy kis utánajárással azonban be lehet hozzá szerezni a cuccokat itthon is.

Az egyik legfontosabb hozzávaló a pálmaolaj. Neki se fogjunk, ha csak napraforgó olaj van otthon. Ez nem behelyettesíthető. A pálmaolaj rettentően egészségtelen, vagyis nagyon finom, amit egy bizonyos pálma gyümölcséből (Elaeis guineensi) sajtolnak. Szobahőmérsékleten félig szilárd halmazállapotú, stabil szerkezetének köszönhetően jól bírja a többszöri hevítést és a magas hőmérsékleten való sütést. (Ezért is használják olyan praktikus.) Jellegzetes íze és vöröses színe van, felejthetetlen illata.

Íme egy kis videó egy idióta americanotól, aki ugyan fél a kajáktól, de legalább kipróbálta. Az apropót az adja, hogy én is pont attól az utcai árustól vettem acarajét, akit lefilmezett.

Új rovatot indítunk a blogon: Evita az elmúlt években körbejárta (majdhogynem) a világot, de legalábbis a finomabb felét. Szóval a terveink szerint országról-országra utazgatunk vele, megeszünk mindent az utcáról, junk foodtól a fast foodig. Olvassátok szeretettel a saját blogját is, a Funky Pho-t!

A képek és a szöveg Evitaé, kivéve a kajás, az innen volt. Ho-ho-hó, recept pedig holnap!