A volt idő ízekben: Lángos

Édesapám a szokások rabja. Életét a karórája irányítja, még a párnája alatt is elemlámpát tart, hogy az éjszaka közepén álmából felébredve egyből ellenőrizni tudja az időt anélkül, hogy felébresztené édesanyámat. Immár nyugdíjasként is minden áldott nap pontban hat óra tizenöt perckor kel, ilyenkor aztán bepattintja a konyhán a Kossuthot, és reggelihez lát, miközben a híreket hallgatja.

A reggeli mellé természetesen egy friss fekete is jár, melynek fogyasztását ugyancsak sajátos rituálé szabályozza. Az ír kávé néven elhíresült, whiskyvel dúsított kávéköltemény a fasorban sincsen ahhoz a házipálinkával megspékelt csodához képest, melynek illatától másnapos reggeleken a frász kerülgetett, akárhányszor betértem a konyhára. Az öregek tudják jól, hogy a reggeli feles kimondottan egészséges, így aztán apám is minden reggel tölt magának az aktuális főzetből, hogy felét csak úgy magába, az íze kedvéért, másik felét a kávéhoz keverve juttassa a vérkörbe.

Hogy miért e végtelen pontosság, és már-már karótnyelt kimértség, arra a gazdaság kőkemény világa adja meg a választ. Apám élete azidőtájt három műszak Szküllái és Kharübdiszei közt zajlott, így aztán az állandóság érzetét eme kis rituálékkal igyekezett fenntartani. Ebben olyannyira sikeres volt, hogy ha hajnalban kellett kelnie, akkor csak pár órával eltolta a tervet az időben, leszámítva persze a pálinkát, mert azt kiszúrhatták a portán. A dolog szépséghibája abban rejlett, hogy ha apám a módosításoknak megfelelően hattizenöt helyett négytizenötkor kelt, akkor ugyanúgy bekapcsolta a rádiót, mintha két órával később lenne.

Csakhogy a Kossuth-on nem volt adás egészen fél ötig, ami azt jelentette, hogy negyed órán keresztül stabilan légköri zaj és sistergés töltötte meg a konyhát, ami a hajnali órákban egyfajta hatalmas erősítőként szolgált. A régi böhöm rádiónk, a „fekete doboz” már elég viseltes állapotban volt gyerekkoromban is, a hangerőszabályozó például két állapotot tudott: az írtó hangosat és a néma kusst. A légköri zaj természetesen az írtó hangos verzión árasztotta el a lakást hajnaltájt, beszűrődött a még alvók álmába, és titokzatos sötét részletekkel terhelte meg azokat. Aztán mire nagy nehezen hozzászoktunk volna a folyamatos zúgáshoz, és elűztük álmunkból a kétes eredetű és nyomasztó elemeket, akkor megkezdődött az adás.

A későnkelőknek, és mindazoknak, akik nem élhettek át ehhez hasonló csodás ébresztőt életükben, elárulom, hogy a Kossuth Rádió adása időtlen idők óta Berlioz Rákóczi Indulójával indít, teljes nagyzenekaros verzióban, aminek egy csendes lakásban maximális hangerőn kiváltott hatása a még szunyókálókra az infarktus, a páni rémület és a szűnni nem akaró idegbaj kombinációval írható le leginkább. Ezt követte a vízállásjelentés, továbbá „Csíkszereda: három fok, Gyula: öt fok…”, és onnantól már nem volt remény a visszaalvásra.

Talán ez motiválta apámat abban, hogy mikor csak tehette, megpróbáljon kiengesztelni bennünket. Ha az egyik reggel az induló hangjaira kellett riadnunk, másnap, immár az éjszakai műszakból jövet a világ legfinomabb lángosával tért haza. A buszpályaudvaron álló lakókocsinál vásárolta őket, szigorúan üres lángosokat, gondosan becsomagolva, úgy, hogy bepárásodott a fólia. Otthon aztán lepakolt, és persze beizzította a fekete dobozt, „híreket mondunk”, meg az ilyenkor szokásos, no, és olyankor kellett kislattyogni a konyhára, és ahogy voltunk, pizsamában nekilátni a hűlőfélben lévő, de még meleg lángosnak a legjobb fajtából.

Talán szentimentálisnak hat, de azt az ízvilágot, azt az állagot azóta sem sikerült megtapasztalnom sem a piacok talponállóiban, sem egyéni kísérleteim során. Számtalanszor töprengtem azon, hogy mi lehet az a titkos összetevő, az a mértani pontossággal alkalmazott keverési arány, ami ennyire tökéletes összhangot eredményez. Ma azonban már értem, hogy nem feltétlenül a receptúra pontjaiban, a szakács „sütnivalójában”, vagy a hozzávalókban kell keresnem a választ. Számtalan egyéb dolog együttállása kellett ahhoz, hogy mindez úgy legyen, amint emlékszem rá: a nyirkos reggeli buszpályaudvar, apám fűrészporillatú táskája, a párás fólia, a Kossuth, na meg a vízállásjelentés.

A szöveget írta nekünk Tamás J. Bertalan. Bizony, a kép is az övé.


Terjesztem Facsén
gasztroszexisták 1 hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztroszex.blog.hu/api/trackback/id/tr554318955

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hzias2.blogspot.com 2012.03.16. 22:22:21

Gyönyörű történet! Nagyon jó volt olvasni!! (Bár tudnék ilyen szépen írni.)
süti beállítások módosítása