Ha megkérdezünk egy átlagos Törökországban élőt, hogy mi jut eszébe Magyarországról, akkor nagy valószínűséggel a „Macar salami” lesz az első dolog, amit rávág, ezután jön csak a közös múlt az Oszmán Birodalomban. Pedig nincs nagy forgalmú kereskedelmi útvonal a két ország között (bárcsak lenne). Az itteni magyar szalámit nagy eséllyel valahol Belső-Anatóliában gyártják, például Kayseriben, ami egyébként is híres a húsáruiról, úgy mint a finom pastırma, élvezeti értékben a nyereg alatt puhított-préselt húsok egyenes ági leszármazottja.

De ha már Isztambulban van az ember, egy étkezdében csak megkóstolja a magyar kebapot. (Mielőtt elterjedne a pletyka, tisztáznám, hogy abszolút elszigetelt és egyedi jelenségről van szó.) Tehát bementünk egy kis étkezdébe (itt lokanta néven futnak ezek), és én egyből ráböktem egy jóképűnek kinéző fogásra, mire a pincér visszakérdezett, hogy akkor hány adagot adhat a „Macar kebabı”-ból. Én meglepődtem, mellettem álló lakótársam pedig megjegyezte a szakácsnak, hogy „magyart a magyarnak”, majd röhögtünk egyet. Ez a fogás egyébként semmilyen magyarországi ételre nem hasonlított, talán egy kicsit a Dubarry-szeletre. Viszont nem volt olyan rossz.

Isztambulban jókat lehet kirándulni, tekintetbe véve a város hatalmas kiterjedését. A múlt hétvégi jó időt kihasználva így elkompoztam Eyüp-be, oda, ahol az Aranyszarv-öböl véget ér. Található itt többek között egy csodálatosan szép dzsámi (Eyüp Sultan Camii), ami hozzávetőleg hatszáz éve épült, valamint ugyanennek az illetőnek a sírhelye (türbe). Eyüp Sultan valójában nem szultán volt, hanem Mohammed próféta egyik társa. A muszlimok tehát érthető áhítattal járulnak ezekre a helyekre. A városnak ezen a részén a tradicionálisabb életstílust követik az emberek, az utcán például alig láttam kendő nélküli nőt, annál több ujjhegyig fekete fátyolba burkoltat. Negyvenöt percnyi kompozás után pedig hirtelen a Taksim térhez közeli utcákban találja magát az ember, ahol a prostituáltak a párkányra könyökölve bagóznak és pletykálnak.

Az eyüp-i étteremben, ahová beültem ebédelni, egy beyti sarma nevű fogást ettem. Ez egyfajta kebap, a húst beletekerik egy vékony lepénybe, majd felszeletelve, forró paradicsomszósszal és hideg joghurttal találják. Ebéd után a türkmén pincértől kaptam ingyen teát, majd megpróbált személyesebb vizekre evezni. (Egyedül voltam, külföldi és nő, úgyhogy nem lepett meg a fordulat.) Azért gyorsan le tudtam rázni a srácot, legfőképpen azért, mert ő nem hagyhatta el az éttermet az azonnali kirúgás veszélye nélkül. Törökország ebből a szempontból pontosan olyan, mint az összes többi közel-keleti ország. Ha nincs veled minimum egy férfi kísérő, akkor vörös posztó. A helyi romantikát figyelembe véve inkább legyen veled mindig férfi kísérő.