Gyermekkoromban sok dolog volt, amit imádtam nézni a tévében. Ilyen volt például a vasárnapi Disney-összeállítás, vagy a 80 nap alatt a föld körül Michael Palin-nel. A főzős műsorok közül pedig kiemelkedik egy, amit ma is bármikor meg tudok nézni. A műfajból kevésnek sikerül ez, de Floyd és az ő kis utazásai annak idején és most is odatapasztanak a képernyőhöz.

Nekem régen valami földöntúli dolog volt az, hogy egy ember nekiáll főzni az utcán/ a hegy tetején/ a mező közepén. Azért értettem meg, mert Keith Floyd számára a főzés olyan volt, mint nekem akkor a legozás. A legnagyobb élvezetet jelentette neki. Az ivás mellett. Mai fejjel nézve már nem dőlök be annyira, hogy azokat az ételeket ilyen faszán-lazán meg lehetne csinálni, de akkoriban elhittem Floydnak, hogy kinn a szőlőben például elkészít valami spanyol fogást egy traktoron, és azt szervírozza a melósoknak, akik aztán jóízűt esznek belőle.

Floyd emblematikus alakja, ha nem mérföldköve volt a szakácsművészetnek a tévés konyhashowknak. Nem egy steril konyhában mozgott, hanem megismerhettük egy táj jellegzetességeit, konyhaművészetét, italait és még egy kis történelemleckét is kaphatott a néző, ha odafigyelt. Egyszerűen, minden felesleges nagyképűség nélkül beszélt mindenről, ami főzéssel kapcsolatos. És ami a legfontosabb volt, hogy Keith Floyd megfőzte a hétköznapi ételeket is, miközben előkelő helyeken előkelő embereknek is készített ételt. Marco Pierre White azt mondta róla, hogy: „Született szakács volt, aki egy egész nemzetet ihletett meg. Tehetsége abban rejlett, hogy jól fejezte ki magát, és szavaival inspirált. Úgy beszélt, hogy mindenki megértette, amit mondott. Sokak életét tette gazdagabbá.”

Videók például itt, meg itt.
 

(A kép innen van.)