Mindent le lehet darálni. Még azt is, amit nem kellene. Ezt az elhúzódó fogpara alatt tanultam meg, mert a sokadik (turmixolt) csakzöldség nap után, amikor már csak egy kis húsért is eladtam volna a lelkem, félretettem az önbecsülésem és a büszkeségem, és úgy ettem pörköltet, ahogy bírtam: ledarálva.

Ez legalábbis az alku része volt, Zseni csak így egyezett bele, hogy pörköltet egyek, nem mintha amúgy el tudnám rágni, ha akarnám. Szaftra jó sokra szükség volt, hagymából is emelt adag, meg ment bele paprika és paradicsom, fokhagyma. Mikor kész van, azért nem bírom ki, hogy kis kenyérbelet ne tunkoljak meg a szaftjában. Aztán Zseni bepakolja a gépbe, és lepépesíti, majd kimeri a masszát a tányérra, épphogy nem mászik le róla.

Nem rendezek jelenetet, önuralmat erőltetek magamra, egy sóhaj még, és az első falat után néma csend. Ez jó, sőt, lehűtve a legfullosabb húskrém, ami csak állagában, ha emlékeztet szerényebb hústartalmú bolti társaira. Csak a megközelítéssel van a gond, nem darált pörköltként kell gondolni rá, hanem szendvicskrémként, és nem hülyeség így eltüntetni a maradékot sem legközelebb. Mármint darálással.

A massza a maga nemében legalább akkor kult film, mint a paradicsomok. Az ’58-asnak van egy ’72-es folytatása, a Son of the Blob, avagy a Beware! The blob (ezt egyébként meglepődnénk, de a jó öreg Jockey rendezte, sőt egy kis epizódszerepet is bevállalt), illetve van egy ’88-as remake is (utóbbi egyik forgatókönyvírója a The Walking Dead-es Frank Darabont). Némi párhuzam van a Carpenter-film sztorijával: a földre kerül egy rágógumi szerű és méretű életforma az űrből, és elkezd táplálkozni. Minden megevett dolog után a mérete is nő, míg már egészen sok mindenkit fenyeget az őrülten lassan, de végzetesen folydogáló massza. Ez a jelenet azért nagyon ott van.

A biztonság kedvéért készítünk egy botmixeres változatot is, ebben az a jó, hogy a rostok nagy része megmarad, és ez az érzet sok mindent megér, hogy mégis. Persze Vallásos megint nyomatja a műbalhét „ez gusztustalan”, meg „rendes pörköltet adjál”, duzzog, de közben azért betolja a kenyeret a krémmel, meg mellé a kovászos uborkát, meg a vörösbort. (És ízlik neki, csak dacból nem kér még egy szeletet, no nem baj, Tony-val elnyomjuk a maradékot.)

Viszont a lényeg, hogy óvatosan, de lehet már szeszelni. A hidegre való tekintettel vörösborhoz nyúlunk, egy Gere Tamás és Zsolt Páratlan 2008-ashoz. Jól, őszintén szólva a pörköltbe akartam tenni egy keveset mutatóba, aztán a végén megsajnáltam.

Mert ugye némi szkepticizmus mindig van bennünk a villányi beugró (vagy classicus) borokkal szemben, elsősorban és főként a nagyobb pincék esetében, mert egyrészt ez a kategória túlárazott, másrészt meg elég gyatra borok szoktak kikerülni az alomból. Tehát örülünk, ha ennek ellenkezőjét tapasztalhatjuk, és a Páratlan ilyen volt. 

Az alap bordeaux-i küvébe kerültek új fajták, kékfrankos, pinot noir, merlot, sauvignon és portugieser. Tetszett nekünk, hogy nem a megszokott villányi ízeket hozta, inkább a savai vezették, mint a tanninok, persze köszönhetően leginkább a kékfrankosnak meg a pinot-nak. Illatban is ezek dominálnak, a cabernet szerencsére csak kis gerincnek van benne. Nem túl vaskos, nem túl túlzó, kellemesen iható (nagy szó) villányi vörösbor, érett anyag, pont jó állapotában van a piacon. Izgalmas stílus, kell ilyen a piacra, meg akár a mindennapokra is, kár, hogy kevés ilyen van. Hárompalackos bor kétezerért, követendő, barátságos villányi ivóküvé vörösben.

Azért a recept nem marad el, holnap jönnek a pürésítés titkai, aki nem bírja ki addig, töltsön kiflit.

(A masszás kép innen, a borról Tony írt.)