Az igazi sokk az első gimnáziumi ivászat alkalmával ér. Világossá vált számomra, hogy nem a legolcsóbb piát kell inni, meg nem is az a fontos, hogy mennyire és milyen gyorsan üt be. Hanem fel kell vágni a csajoknak, nincsen mese.

Először csendben gubbasztottam és megfigyeltem, hogy ki mit kér, aztán a legnépszerűbbet választottam én is (magamnak és a lánynak). Ezek után a második körre már esélytelen voltam, tehát hamar át kellett alakítanom a heti zsebpénz felhasználási szokásaimat.

Sokáig egyfajta kettősség jellemezte az alkohollal való viszonyomat, otthon még egy ideig minden maradt a régiben, a városban viszont csak kapkodtam a fejem a sokféle lehetőség (és elvárás) láttán. Ez idő tájt, a gimnázium elején történt, hogy feltaláltam a világ legütősebb koktélját. Erdei sütögetés közben lecsúszott némi pálinka, de én nem találtam eléggé erőteljesnek a hatást, ezért szódával gyorsítottam. (Fény megvan?) Pálinkafröccs, halálos.  Teljes képszakadás, motorikus szervek megbénulása, három óra káó.

Azért nagyon gyorsan ment az asszimiláció, megtanultam megnyalni a sót a mexikóiak tiszteletére hamar, talán tequilából fogyasztottam el a legtöbbet a gimnáziumi évek alatt, szigorúan csak silvert, mert akkoriban még nem szerettem a fahéjat. Másik nagy barátunk volt a vadászok itala, ha most eszembe jut a jéger íze, azonnal elfog a hányinger, émelyítő cukor, még hidegen is. De akkor csúszott, kisüveges sörrel párban. Szépen ki is alakult a heti rendszer, péntek-szombat party time hajnalig, alvás az állomáson az első vonatig/buszig, megpróbálni nem átaludni az otthoni állomást, aztán a teljes másnap átalvása. (Ebédre húsleves.)

Hamar sikerült is az összes ízesített-színezett lónyállal közelebbről megismerkedni, főleg ha csajozott az ember, ha elhangzott az éstemitiszol kérdés, onnan nem volt visszaút, le kellett nyelni minden édes szart. Akkoriban még biztos voltam benne, hogy egyszer világhírű sportoló válik belőlem, ezért már akkor is tudtam, hogy győztes meccs után meg kell jelenni az éjszakában (vesztes meccs után meg még inkább), és nem lehet akármi az ember kezében, a fröccs például szóba sem jöhetett, a csajok egyszerűen nem buktak rá.

Ilyenkor általában sikerült az egész heti edzésmunkát megsemmisíteni az alkohol gőzében, rosszabb, de sajnos gyakori esetben meg iszonyúan émelyegve és kialvatlanul ostromolni az ellen kapuját, kevés sikerrel. Mivel minden reggel fél hatkor keltem, és csak este hétre értem haza, nem kicsit vártam a hétvégéket, a szellem mindig kiszabadult a palackból, ömlött a sok szintetikus lötty.

De azért akad két megfakult boros emlék is. Az első egy őrült (de még nem tudatos) fröccsözés a buszpályaudvar melletti krimóban, amikor is egymást túllicitálva negyvennyolc fröccsöt sikerült fejenként kikérnünk, és a nagy része el is fogyott (biztosan sok bor lehetett a vízhez keverve). Másnap dolgoztak a favágók rendesen a fejemben, viszont így ma már könnyedén felismerem a szőlőt soha nem látott borokat.

A második emlék biztosan meghatja majd whollosi kollégát. Osztályfőnöki óra előtt sikerült beverni másfél liter vaskeresztesi ecetet kékfrankost. Nagy botrány (eléggé megszédültünk tőle) az órán, iszonyatos savas íz a szájban, a gyomor meg könyörgött valamiféle szilárd táplálékért, a frankos lemarta a teljes belső felületét. Erős jóindulattal fél palackos bor volt az, de a természet „ajándéka” volt, nem volt benne semmilyen műanyag. Szóval a bort tekintve volt hova fejlődni, és hamarosan jött is az én damaszkuszi utam.

Az első kép innen, a második innen van. Ugye az írás az ennek az írásnak a második része.