A változás lassan, de biztos lábakon közelített felém az egyetem első évében. Ez volt az igazi eklektika időszaka, még bőven csúszott a tömény, de már borszerű termékek is kerültek néhanapján a poharamba (esetleg bögrémbe).

Visszatekintve igazán érthetetlen ez a kettősség, két ocsmány édes lőre íze ugrik be elsőre, a mézes-málna pálinkáé és az édes cherryé, szóval az agyam egy része még egyszerű volt, mint egy faék, szimplán az édeset kereste. Az édes cherry mondjuk majdnem akkorát tudott loccsantani, mint a már megénekelt sütőrum, ez azért valljuk be, nem kicsi teljesítmény. Ugyanakkor ott vannak az első boros élmények is, a rácsodálkozás a különböző ízekre és illatokra, a mennyiségi korlátokra, hogy a jó borból nem lehet meginni egy este alatt tizenegy palackot, legalábbis nem élném túl.

A fő szempont azonban még mindig az alkohol hatása volt a szervezetre, mert az egyetem alatt ugye nem az a kérdés, hogy bulizik-e az ember, hanem, hogy melyik nap éppen melyik szórakozóhelyre megy. De alapozni kell, minél kevesebb pénzből, egy fasza kis házibulival, az a biztos. Az első évben (években) több ilyen alapozás alkalmával is átléptük a bűvös tízpalackos határt bornak nevezett italokkal, legtöbbször az akkori boros piac egyik legnagyobb húzónevével, a 179 forintos Duna-melléki Muskotállyal.

Talán félédes volt, tizenegyes alkohollal minden évben, évjárattól függetlenül, mert az sosem volt feltüntetve. Átható cukros, szirupos illattal és gyönyörű édeskés íz világgal hízelgett nekünk, mi meg szerettük, nagyon fogyott, amolyan adu ász volt. Két emlék azonnal beugrik, ha ez a bor szóba kerül. Egyrészt bevett szokás volt, hogy a visszaváltott palackokért kapott összeg akkora summát tett ki, hogy simán be tudtunk rúgni még egyszer belőle, költséghatékonyság és környezetvédelem egyben.

Másrészt ez az ital elképesztő párost alkotott a tésztákkal, egy jó adag spagetti után nagy mennyiséget fogyasztva a kaja azonnal visszakéredzkedett a külvilágra, általában ugyanolyan állagban, ahogy lecsúszott a gyomorba. Ezek a tulajdonságai és verhetetlen ára miatt kétség kívül megérdemli a fél palackot. Ami igazán durva, hogy az óta (írd és mondd) száz jó magyar forintot emelkedett az ára, hihetetlenül értékálló.

Bármennyire is gasztronáci gasztroblogger lett whollosiból, bizony az első egyetemi boros emlékem hozzá kötődik, büszke is vagyok arra a két palack Bikatory-ra a tér padjain, egészen pontosan három nappal a felsőoktatási tanulmányok megkezdése előtt. Persze ő már rutinosabb volt, ezért a biztonság kedvéért fehéret és vöröset is nyeltünk, csak hogy igazán pontos képet kapjunk a minőségi borok akkori mibenlétéről. Ez a nedű szőlőből készült, de tényleg. Csak egyszerűen ritka szar, és nem is feltétlen magyar alapanyagból.

A vörös verzió felejtős, nem tudja átugrani a fél palackos álomhatárt, a fehér viszont egészen fogyasztóbarát volt, már-már a vaskeresztesi, esetleg cáki pincesor jól elkapott kistermelői borait idézte, de a másnapra gyakorolt kellemetlen hatása miatt visszacsúszott az egy palackos kategóriába. Szép dolog ez kétszázegynéhány forintért.

Akkoriban vallásos kolléga még rég a főiskolai kollégium emeletes ágyainak legsötétebb bugyraiban itta az üdítővel kevert töményeket, mi meg először vásároltunk céltudatosan olaszrizlinget, mert hallottuk, hogy az a jó ám fröccsben. Azért árban nem nagyon mertünk az ötszázas álomhatár fölé menni, meg igazából fogalmunk sem volt még arról, hogy mitől is igazán jó egy fröccs.

De már akkor szódával ittuk, ha tehettük, a fröccsnek köszönhetően pedig megismerkedtünk a berúgásnak egy új formájával, és tetszett. Nagyon is. Egyre inkább együtt álltak a csillagok, végleg kezdett leáldozni a töményeknek/műitaloknak. Érezhetően közelített valamiféle megvilágosodás.

Első kép innen, a második eminnen.