Nem reklámoznánk, de annyira ütős lett a videó, hogy ki kell tenni, egyébként érdemes lesz kinézni.

De a viccet tegyük félre, a magyartermékes videó is megér egy misét, igaz, hogy majd öt percet senki nem néz végig, viszont van annyi infó benne, ami elviszi a hátán az egészet. Ma a egy "őstermelő" megpróbált meggyőzni, hogy a pattanásig feszült és csillogó paraparaparadicsom a saját kertjében termett, nem pedig a metro zöldség-osztályán.

Nahát, mi van már itt lányok, rákokat csókolgattok. A véget nem érő homárzabálásokért lehet irigyelni a tengeri népeket. Ha otthon készítjük, ne aggódjunk, nem a homár sír a fazékban. Élve vegyük, a piszkos munkát rendezzük le magunk.

(A kép amúgy innen.)

„Reduktív technológiával készült, friss gyümölcsös ízű és illatú bor kellemes savakkal. 11℃-ra hűtve szárnyasokhoz, halételekhez ajánljuk.” Nem sokat szoktam foglalkozni a palackok hátára nyomott feliratokkal, de ennél a bornál annyira tökéletes a leírás, amennyire egyébként jellegtelen és általános, mégis benne van minden. Azért a jellemzés végére kívánkozna még egy fél gondolat: „…vagy ha hosszú vonatút után leülsz fateroddal beszélgetni és marha szomjas vagy.”

Mi leültünk ketten, és úgy betöröltük az egész palackot, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Még arra sem volt időm, hogy szódával izgassam fel (a bort). Nem kell hosszan elemezni, vagy ódákat zengeni róla, az első korty után mindketten megegyezünk, hogy ez bizony egy CSERSZEGI FŰSZERES, iskolapélda, hibátlan.

Talán olyan, amilyennek Bakonyi Károly elképzelte, mikor 1960-ban az irsai olivér és a piros tramini keresztezésével előállította a fajtát. Inni kell, szép kövér kortyokban, fater állítja, hogy kártyázás mellett öt-hat liter alatt nem állna meg, én meg elhiszem neki és képzeletben már verem is a blattot. Ez a Frittmann ez tud valamit, de nagyon, nem hiába énekelték meg a belgák. A Kunsági Borvidék meg árassza már el a piacot ilyen borokkal, menjenek ott csődbe a sumákolók, fulladjanak bele a becsempészett olasz borokba, és hagyják meg a borkészítést a frittmannoknak! Sok jó cserszegit! Most!

Frittmann Cserszegi Fűszeres 2009 (12%) sima 4 palack.

Amire szükséged lesz

• lekvárfőző fazék
• duncos üveg (mérettől függően, de számoljunk kb 2 literrel)
• befőttes fólia
• pokróc

Hozzávalók

• 2,5 kg narancs
• 1 kg meg egy kicsi cukor (kristály)
• 2 citrom

Így készül

• Készítsünk elő egy lekvárfőző (nem leégős, nagyobb, akár alu) fazekat, meg mossunk el duncos üvegeket, jó alaposan.
• A narancsot mossuk át, a citromot még inkább. Mivel a héjura szükségünk lesz, lehetőleg járjunk utána, hogy bio legyen, vagy legalább vegyszermentes, mert a sok fenoltól kihullhat a fogunk. Ezt lemosni úgysem lehet. (Viszont a héját kiszáríthatjuk dísznek, de tényleg ne nagyon rágicsáljuk, itt lehet elrettenni.)
• Hámozzuk meg a narancsokat meg a citromokat, a fehérjét lehetőleg válasszuk le, éles késsel, óvatosan.
• Ha bio az alapanyagunk, ízlésünktől függően vágjuk hosszabb, vékony kis szeletekre egy narancs meg egy citrom héját. Dobjuk fel vízzel, két evőkanál cukorral főni, tíz perc után szűrjük le.
• Fogjuk a gerezdeket, és a főzőedény felett kezdjük megszabadítani a hártyájától, cirka negyed óra múlva kialakul az egyedi módszerünk. A levét engedjük bele az edénybe, de ha nem mállott szét a kezünkben, daraboljuk fel a gerezdet.
• Tegyük fel a húst, a cukrot, meg a héjakat, gyújtsunk alá. Hiába a tonna cukor, nem fog sűrűsödni karácsonyig, legyünk bizalommal, vegyük le egy óra után. (Állásban szilárdul meg, felesleges állni ott órákat, mert a szagok visszaütnek, tapasztaltuk.)
• Töltsük befőttesbe peremig, rá a fólia, a tető, fejre állítjuk, majd szépen becsomagoljuk két réteg pokrócba-plédbe- ágyneműbe, és hagyjuk kihűlni. Másnap megfordítjuk.
   

„Épeszű ember már pedig ne álljon neki narancslekvárt csinálni, kivéve, ha ajándékba lesz valaki fideszesnek (mondjuk azt megnézném, vannak-e ennyire elkötelezettek), a PÁRT emberei nagyra értékelik az effajta figyelmességet”, kapom a jó tanácsot, de erről már lecsúsztam, mert Zseni hazaállít két és fél kiló naranccsal meg egy talicska cukorral, na „akkor ezt most szépen lekvarizáljuk kisszívem”.

Az érzelmi ösztönzés nem marad el, Zseni anyja ugyanis imádja a narancslekvárt (nem merem megkockáztatni, hogy jobban, mint a kolbászt meg a szalonnát kis lilahagymával, de majdnem), meg persze ajándéknak is jó, üvegfesték, kis textil, kész a kézműves meglepetés. Lekapom a húsleveses fazekat, elmosom háromszor, de nem úszom meg, mert amíg Zseni a citromhéjat vagdossa (lassan, túl lassan), addig rám marad a narancspucolás. Ez még a könnyedebb része, még ha ekkor nem is tűnik annak, bár ha sebes a kezünk, mentsük fel magunkat, az illóolaj képes az agyunkig felkúszni.

Ekkor tudatosul bennem, hogy Zseni nemcsak szépen kitapasztalta már a női nem fortélyosságait, de sikerrel is alkalmazza, „rendesen hámozd meg, a fehér részét is szedd le”, szúszászúszá, dühösen nem is lehet csinálni, mert kinyomod a levét, és annál jobban fáj.

A legszemetebb része mégsem ez, hanem a „hártyázás”, mert ugye azt senki nem akarja, hogy keserű legyen a lekvár. Legalább már értem, hogy miért drága. Tehát a megpucolt gerezdekből most ki kell szabadítani a húst és a levet, ehhez pedig le kell húzni róluk az irgalmatlanul vékony, irgalmatlanul tapadó hártyát anélkül, hogy pazolnánk.

Még jó, hogy befut időközben Máté, kissé kimerült tíz óra meló után, ezért észre se veszi, hogy észrevétlenül az ő feladata lesz a hártyázást, elmosom még egyszer az edényt, meg egy pohár bor mögül látom el jó tanácsokkal. Nettó két óra után kész is az alapanyag, Zseni is előkészíti a héját, mehet a lecsóba a tonna cukorra, hevítünk, kezdődjön a rotyogás.

Éjfél körül már átkozom az összes narancsost, mert minden forrás úgy emlékezik meg, hogy negyven perc után elkezd sűrűsödni a cucc, hát ne higyjetek nekik, ez sosem sűrűsödik be, az orrom már teljesen telítődött a narancstól, lekapjuk a tűzről, elő a befőttes üvegeket, sírhatnékom van, amikor a vége három és fél üveg, a kisebbekből.

Este még Zseni felriad, és újból megtanuljuk azt is, hogy másnapos gombalevest nem illik elfogyasztani, mert nem tolerálja a gyomrunk. Azóta nem eszünk narancslekvárt, viszont az ajándék üt, jó nézni, hogy milyen gyorsan fogy el Zsuzsánál, aki reggelente a kávéja mellé nutellát szokott kenni két háztartási keksz közé. Itt a receptje.

Eszedbe jutott már, hogy miért nem próbált még senki szalonnát kirántani? Na én rászántam a vasárnapot, vettem a piacon egy szebb húsos példányt, bepaníroztam, ahogy kell, aztán ment az olajba. Leszámítva azt, hogy nagyobb mennyiségben felrobban tőle a szíved, azt kell mondjam jó az íze. Mondjuk egész éjjel azt álmodtam, hogy OV-nél vagyok vendégségben, és a felesége süteményt készít nekünk.

whollosi

Erre nem tudtam gombot varrni, de összeszedtem egy könyvet, meg egy filmet délutánra, ha nincs jobb dolgunk.

Chuck Palahniuk: Cigányút
Egy vérbeli lúzer, aki középkori jelmezbe bújva eleveníti fel a kort egy interaktív komplexumban. Utálja a munkáját, az életét, az anyját, és csak egy kis szeretetre vágyna. Ehhez pedig nincs más út a számára, mint elmenni egy jó kis helyre, rendelni egy méretes steaket és aztán, ha a kiszemelt áldozat megjelenik (tulajdonképpen bárki), csak félre kell nyelnie egy falatot. Jöhet a Heimlich-féle műfogás, majd egy nyugtató ölelés zokogó szerencsétlenünk számára. Mindenki nyer. A megmentő „hőssé” válik, a megmentett megkapja a pillanatnyi szeretetet. A hús a kapocs (sic!), mely összeköt két ismeretlent egy félreeső úton bárhol és bármikor. Van film is belőle.

Ridley Scott: Bor, mámor, Provance 
Ki ne álmodott volna már arról, hogy örököl egy borospincét és hozzá néhány hektárt szőlővel beültetve? Ez az alapvetése a nem túl impulzív és hatalmas bukásként elkönyvelt Bor, mámor, Provance-nak. Mindenki bárdolatlan gladiátora, aki most a tőzsdén kaszabol, pont így jár szép franciaországi területtel. És akkor jön a töltelék, mi meg gyönyörködünk a vidékben, és már el is képzeljük, mit ültetnénk, milyen hordókat vennénk, és így tovább. Mire véget ér a film, már azt sem tudjuk, miről is szólt. Viszont elméletben van egy gyönyörű öregtőkés szőlőnk és egy romantikus pincénk, ahol jó lenne megöregedni.

Igazán nem szép dolog ez tőlem, de minden télen megfeledkezem az olaszrizlingről, nem mintha ilyenkor nem esne jól, csak ahogy vallásos mondaná, ha hideg van, „rárepülünk a vörösökre”. Ez ellen tüntetve valami olaszt akarunk kitűzni az est csúcsborának, nyílván Balatontól északra, szóval Jásdi mester Lőczedombija a mestercél, elé meg néhány felvezető tételt.

Nem vagyok kimondottan címkefetisiszta, de ha valaki traktort tesz a palackjára, minimum felkelti az ember figyelmét, szerencsére a Béla és Bandi Pince hozni szokta az elvártat. A Sauvignon Blanc 2009 jó felütés, illatban jön a fajtajelleg, most egy kis büdössel a bodza mögött, ízben viszont olyan savak várnak, hogy ásványvízzel kell rendet tenni a számban. De korrekt jószág, akár ismerkedésre is, simán hoz kettő és felet.

A sorba azért becsúsztatunk egy kakukktojást. A Sárga Borház brand a Disznókő alapborait takarja, a Furmint 2008 nem is került többe nyolcszáz pénznél, ráadásul vinotékában. Kár, hogy a Disznókő rejtegeti a kategóriát, mert azért annyira nem szégyen a pórnak szánt bort eladni, főleg a mai világban (persze akkor kivenné a drágábbat?), és főleg azért, mert a rossz gyakorlattal ellentétben ez a furmint már illatában meglep. Illatában ott a fajtajegy, mézes, barackos jegyek egy kis ásvánnyal. Ízében kidolgozott, korrekt karakter, egy leheletnyi alkoholhangsúllyal a végén. Simán best buy, az ár érték miatt három palack.

A Lőczedombi Olaszrizling 2009 előtt dörzsöljük a tenyerünket, vigyorgunk, mint első bálozó szüret idején, aztán annál nagyobb a pofon, ahogy megillatoljuk a bort. Hiába próbálkozunk, semmitmondó és üres illat, kicsit félretesszük melegedni, de csak rontunk a helyzeten, a végén még az alkohol is kicsap belőle. Rákóstolunk, de a masszív és markáns testet meg ízeket csak inkább sejtjük, vizes-hordós hangulat az van, de minden más elbújva valahol nagyon mélyen, már bánjuk, hogy nem a Siralomvágó szelekció mellett döntöttünk. Mindegy is, mert a Lőczedombi éppúgy szelekció, háromezer pénz, most és itt nem több, csak egypalackos, jószívvel másfél.

Tomy D’Amato:
Gondoltuk jól meglepjük st.laurent kollégát ezzel a kitűnő csopaki nyakolajjal, ha már karaj, akkor legyen kövér! Meg ugye imádom az olaszt. Sikerült is a meglepetés, mer ilyen semmilyen bort már régen ittunk. Lehet, hogy ezért nem szerepelt itt?
És bizton állíthatom, hogy nem én vagyok a totál hülye, mert rajtam kívül még hárman próbálták kitalálni, hogy mi is ez bor valójában. Még másnap is meg azután is, de semmi. Egyszerűen nem találtunk olyan illatjegyet, amivel jellemezni lehetne a bort, és nem voltunk mind a négyen náthásak. Konkrétan nem volt illata, még két napos bontás után sem. Íze valami borra emlékeztető íz, aztán mintha egy pohár vizet nyalogatnék. Mondjuk legalább érezni, hogy volt fában. Jessz! Föltolja az ember cukrát, nem kicsit. Elhiszem, hogy egy másik palack, meg más időpont, meg mittudomén, de kinek van most hirtelen felesleges háromezer jó magyar aranytallérja egy kontrollpalackra?
De ha valahol szembejön velem, meg fogom kóstolni, és jó lesz, és jöhet majd a mea culpa, mert optimista vagyok.
Másfél palack (vagy csak egy?)

Peti barátunk amúgy a poén kedvéért bedob a sor végére egy Szeremley Szürkebarátot 2003-ból, de előre szabadkozik, hogy ajándék a szülőktől. A jól felvezetett vicc poénja viszont nem sül el, mert már illatban szép ásványos szürkebarát jön elő, olyan tercier jegyekkel, amelyekre minden korosodó fehérbor büszke lehetne. Meglepő, mert fiatalon biztos alulértékelt volt, így öregedve viszont minket elvarázsol. Kettő és fél simán, ha valamelyik márket kinnfelejtette, nézzétek meg nyugodtan. A Lőczedombit meg mi sajnáljuk a legjobban.

Ki ne szívott volna már rántással? Pedig nem is olyan szörnyű. Recept is van.

Még jó néhány évvel ezelőtt a fejembe vettem, hogy rántást kell csinálnom. Addig mindig kerülgettem ezt a fajta sűrítési eljárást, biztos belém égtek anyám ideggörcsei, ahogy félredobja a fazekat, meg ahogy néha mondogatta, hogy még ő is elrontja ennyi idősen, ennyi rántás után, „kisfiam a rántás mindig más, az sohasem ugyanaz, a rántásnak lelke van, azt mindenkinek magának kell megtapasztalnia”. Lófaszt egyébként, csak soha nem volt rá képes senki, hogy közöljön egy alapszabályt.

Vallásos: Sok leves alapja egy ízlés szerint elkészített rántás, előbbit és utóbbit is tetszés szerint variálhatjuk, ameddig kedvünk tartja. A rántás nem egy bonyolult dolog, ennek ellenére nem mindig sikerül. Nem a bonyolultsága miatt, sokkal inkább az információ hiányából fakadóan. Gondolom sokan futottatok már bele olyan anyai vagy nagymamai instrukciókba, hogy „érzés szerint”, „majd látni fogod, mikor jó kisfiam” „addig csináld, amíg jó nem lesz”. De azt miből látjuk, honnan érezzük satöbbi?

Tehát a rántás kezdő háziasszonyok egyik réme, a választóvonal, amíg rántáson innen vagyunk, az még nem teljes értékű lét, a rántáson túlról annyira más minden. Generációk nőttek fel úgy, hogy csapták a serpenyőt a mosogatóba odaégett/keserű/ragacsos kulimásszal. És kivétel nélkül mindenki elhitte a mesét, hogy a rántáshoz valami hatodik érzék kell, s nem lehet csak úgy, intuíció nélkül nekiállni, pedig. Aki meg csalni akart, hiába kapott a Horváth Ilona után (benne van, csak nem a recepteknél), mert ott ugyanazt olvashatta, amit én hallottam anyámtól, amikor anno összeszedtem magam, és rátelefonáltam. „Vegyél olajat vagy zsírt kisfiam, azt hevítsd fel, kis paprika, majd liszt, csak oda ne kapja, és ha már érzed, hogy kész, szép lassan felöntöd vízzel”.

Gyanítom, hogy a sok buktató mellett talán néhányat a többség idővel kivédett, megfejtette, de valami homályos érzéstől cinkossá lett, és megtartotta magának a titkot. Amivel Larousse most szívtelenül leszámol, mert gyakorlatilag arra kell csak figyelni, hogy lisztből éppen annyit használjunk fel, amennyi zsiradékot hevítettünk.

• liszt
• olaj/zsír/vaj
• pirospaprika

Vegyünk tehát egy serpenyőt kezdéshez, olyat, amiben nehezebben ég le bármi. Első nekifutásra próbálkozzunk olajjal, kísérletezni tökéletes. Mérjük le, evőkanállal, hevítsük fel, ne égjen, csak forrósodjon át, aztán mehet bele ugyanannyi liszt. (A leves sűrűsége majd a rántás és víz arányától függ, nem kell magarázni ugye, hogy aranyközépút.) Fokozatosan adagoljuk a lisztet, kavarjuk bőszen, szépen összeáll majd, s mire a nyers liszt íze eltűnik, válasszunk színfokozatot, fehéret, világosat és barnát, meg ne fogd a fazék alját.

Ha anyánk főztjét akarjuk felidézni, válasszuk a zsemleszínt. Ha biztos kézzel bánunk már a rántással, vegyük be a képbe a pirospaprikát, az olajba mehet egy teáskanálnyi, két-három kavarintás, s mire kirobbannak az ízek a paprikából (tényleg pár másodperc), lángot le, és mehet a liszt. Ha keserű, elégettük a paprikát, és kezdhetjük újra az egészet. Amíg nem képezzük ki magunkat, addig csináljuk nyugodtan külön, utána már lehet a lábas alján. Ez utóbbi módszer egyébiránt majdhogynem hazai sajátosság, de mégsem ártott annyit a honi ízlelésnek, mint a főzelék lisztezése.

Tehát: van akkor fehér, világos és barna mártás, pamparam, utóbbi kettővel gyakoroljátok a tojáslevest.
 

Hozzávalók 4 főre

• 4 db tojás
• liszt
• olaj, de inkább zsír
• só
• babérlevél
• lestyán
• feketebors (őrölt)
• víz

Így főztük mi

• A tojásleves esetében én a vékony rántás híve vagyok, mert nem a rántásnak kell elvinnie a hátán az ételt. Készítsünk tehát ezt, itt a segédlet.
• Öntsük fel egy, másfél liter vízzel. Dobjunk bele egy babérlevelet, borsozzuk (két-három csipet) és sózzuk a szánk íze szerint, de arra figyeljünk, hogy a tojás majd felvesz a sóból, tehát érdemes nagyon picit túlsózni, de inkább utólag korrigáljunk. Egyéb fűszerek mindenkinek ízlésére vannak bízva, én az univerzális lestyánt (na mire emlékeztet?) javallom, jól illik ide, nem túl agresszív, de feldobja.
• Amikor felforr, vegyük kis lángra. Fogjuk a tojásokat, és egyesével üssük bele a levesbe. (Persze héj nélkül. Érdemes a tojásokat egyesével egy csészébe ütni, ha baj lenne, legalább a levest megmentjük.)
• Hogy a tojások szépen egyben maradjanak, akkor ne kevergessük a levest már, csak hagyjuk forrni öt-tíz percig, és kész is.
• Tejföllel, fokhagymával, hagymával, ecettel, stb. ízesíthetjük még, szánk íze szerint.

A tojás univerzális étel. Vallási és politikai hovatartozástól függetlenül mindenki eszi valamilyen formában (ha nem tojásérzékeny pechére). Emellett pedig táplálkozásunk fő összetevője, mely kreativitásunktól függően számtalan módon elkészíthető és ráadásul könnyen is emészthető.

Nekem a tojás a mindennapok. Bundáskenyér, „anya még”, lágy tojás, rántotta. Előétel, főétel és feltét. Nekem viszont gyerekkorom óta mindenekelőtt és elsősorban ez: tojásleves. Csupa rejtély és misztikum egy gyereknek, az étel, melyben a tojás egyben marad, és nem esik szét, pedig, ha széttörjük, akkor elfolyik. Ettől a fizikai lehetetlenségtől ma már persze nem érzem rosszul magam, de most már az öcsémmel sem harcolok, hogy kihez kerül több egész tojás, viszont ez a rém hétköznapi étel nekem ünnepi tudott maradni.

A tojásleves azért  nem lebecsülendő étel, még akkor sem, ha cirka 300 forintból ki lehet hozni egy négyfős adagot. Úgy, hogy nem a sápadt mélyalmos tojást vesszük, hanem a kicsit drágább házit a piacon.

Tojáslevesről vagy nem találni semmit egy szakácskönyvben, vagy mindjárt három különféle verzió, gyanítom ez szájról-szájra öröklődött, és Horváth Ilonán túl nem sokan tartották érdemesnek arra, hogy lekörmöljék. Én a legegyszerűbb tojásleves-receptet kerestem, ebben hiszek,  a receptet pedig édesanyámmal diktáltatom le telefonon keresztül két és fél perc alatt (nyílván tette ő ugyanezt három évtizeddel ezelőtt).

Az egész alapja lényegében egy rántott leves, amit mindenki ízlése szerint faraghat készre. Az elkészítési idő 20 perc, beleszámoltam a mosogatást is. Persze azt nem szabad elfelejteni, hogy tudni kell megfelelő rántást készíteni, és nem szabad olyan átlátszó és kamu mankókhoz nyúlni, mint a vegeta. Vegyük a fáradtságot és használjunk fűszereket. Egyszerűsége ellenére azért a tojásleves könnyen elrontható, de ha odafigyelünk és betartunk néhány alapvető szabályt, ízletes, különleges és látványos étel készíthető kis idő meg pénz ráfordítással.

Recept akkor szombaton, és addig összedobok valamit a rántásról, most hogy így szóba jött.