Karácsony óta nem ittam már somlait, hiányzott már, nem is tagadom. Akárcsak most, az akkori tapasztalatokat megörökítő bejegyzés is a Kreinbacher Birtok egy boráról (is) szólt. Mostani alanyunk viszont nem fajtabor, és a pince Szent Ilona Borház sorozatának a tagja, mégpedig egy 2006-os Barát Szikla. A Szent Ilona borok elvileg szélesebb közönségnek készülnek, elérhető(bb) áron, megtalálhatóak például a METRO polcain is.

Egységes, igényes címkék, klasszikus somlai házasítások/fajták és egy hipermodern, teljes új feldolgozó jellemzik a termékcsaládot. A házasítás nevét a Somló déli oldalán található szerzetes barátra emlékeztető szikláról kapta.

Furmint és tramini. Akármilyen mélyre is ások az emlékeimben, nem tudom felidézni, hogy ittam volna ilyen házasítást. Fejben próbáltam prognosztizálni valamiféle képet a várható illatokról és ízekről, kevés sikerrel.

Tartottam egy picit a hordóhatástól is, lévén Kreinbacherék korai évjárataiban akadt szép számmal túlzóan fás tétel, amely nem hagyta kibontakozni a területet és/vagy a fajtát. Másrészről nagyon sokat vártam tőle, mert az elmúlt időszakban kóstolt kettőezerhatos fehér borok egytől-egyig nagyon szép élményekkel ajándékoztak meg. No, meg tetszett a mindösszesen 12,7-es alkohol is.

A pohárban fiatalos színek, olajos, de nem nyúlós, komoly gliceringyűrűvel, lassú lefolyással. Az illata már frissen bontva is hengerel, semmi nyitási sokk vagy megilletődöttség. Elsőre orrba csapnak az ásványos illatok, leginkább tüzes-vulkanikus jellegűek. Aztán jön egy nagyon szép hordós, érett (minimálisan petrolos) illatjegy, a végén meg egy leheletnyi traminis virágillat (rózsa?) bolondítja az egészet. Összességében dús, intenzív, érett, nagyon tartalmas az aromatika, egyedi, izgalmas. Ízben ugyanez az intenzív és nagyon tüzes ásványosság, egészen bizsergeti a gyomrot. Magas szerkezet, erőteljes savakkal, nagy lendülettel. Hengerel a korty, magával ragadja a kóstolót, nagyon jók az arányok, sok a glicerin, de a savak szépen repítik. A lecsengés előtt leheletnyi fűszeresség jön, a zárás pedig széles, hosszú és kellemesen glicerin édes, csipetnyi sóssággal. Az elsőre szokatlan párosítás abszolút jól működött, egészen remekül megkomponált, nagyon szépen össze érett, igazi somlai élményt nyújtó bor ez, a négypalackos kategória plafonján.

Az első kép innen,a zene pedig természetesen Florence + the Machine.

Nagyon kell. Az is jó, ha valaki lesüti nekünk. Köszi Manó!

A kép innen volt.

Ha megkérdezünk egy átlagos Törökországban élőt, hogy mi jut eszébe Magyarországról, akkor nagy valószínűséggel a „Macar salami” lesz az első dolog, amit rávág, ezután jön csak a közös múlt az Oszmán Birodalomban. Pedig nincs nagy forgalmú kereskedelmi útvonal a két ország között (bárcsak lenne). Az itteni magyar szalámit nagy eséllyel valahol Belső-Anatóliában gyártják, például Kayseriben, ami egyébként is híres a húsáruiról, úgy mint a finom pastırma, élvezeti értékben a nyereg alatt puhított-préselt húsok egyenes ági leszármazottja.

De ha már Isztambulban van az ember, egy étkezdében csak megkóstolja a magyar kebapot. (Mielőtt elterjedne a pletyka, tisztáznám, hogy abszolút elszigetelt és egyedi jelenségről van szó.) Tehát bementünk egy kis étkezdébe (itt lokanta néven futnak ezek), és én egyből ráböktem egy jóképűnek kinéző fogásra, mire a pincér visszakérdezett, hogy akkor hány adagot adhat a „Macar kebabı”-ból. Én meglepődtem, mellettem álló lakótársam pedig megjegyezte a szakácsnak, hogy „magyart a magyarnak”, majd röhögtünk egyet. Ez a fogás egyébként semmilyen magyarországi ételre nem hasonlított, talán egy kicsit a Dubarry-szeletre. Viszont nem volt olyan rossz.

Isztambulban jókat lehet kirándulni, tekintetbe véve a város hatalmas kiterjedését. A múlt hétvégi jó időt kihasználva így elkompoztam Eyüp-be, oda, ahol az Aranyszarv-öböl véget ér. Található itt többek között egy csodálatosan szép dzsámi (Eyüp Sultan Camii), ami hozzávetőleg hatszáz éve épült, valamint ugyanennek az illetőnek a sírhelye (türbe). Eyüp Sultan valójában nem szultán volt, hanem Mohammed próféta egyik társa. A muszlimok tehát érthető áhítattal járulnak ezekre a helyekre. A városnak ezen a részén a tradicionálisabb életstílust követik az emberek, az utcán például alig láttam kendő nélküli nőt, annál több ujjhegyig fekete fátyolba burkoltat. Negyvenöt percnyi kompozás után pedig hirtelen a Taksim térhez közeli utcákban találja magát az ember, ahol a prostituáltak a párkányra könyökölve bagóznak és pletykálnak.

Az eyüp-i étteremben, ahová beültem ebédelni, egy beyti sarma nevű fogást ettem. Ez egyfajta kebap, a húst beletekerik egy vékony lepénybe, majd felszeletelve, forró paradicsomszósszal és hideg joghurttal találják. Ebéd után a türkmén pincértől kaptam ingyen teát, majd megpróbált személyesebb vizekre evezni. (Egyedül voltam, külföldi és nő, úgyhogy nem lepett meg a fordulat.) Azért gyorsan le tudtam rázni a srácot, legfőképpen azért, mert ő nem hagyhatta el az éttermet az azonnali kirúgás veszélye nélkül. Törökország ebből a szempontból pontosan olyan, mint az összes többi közel-keleti ország. Ha nincs veled minimum egy férfi kísérő, akkor vörös posztó. A helyi romantikát figyelembe véve inkább legyen veled mindig férfi kísérő.

A kép innen.

Egy korábbi posztban sikerült már kicsit megvédenem a lúzer-olaszrizling renoméját. Hétvégén megint egy olyan palackkal találkoztam ebből a számomra oly fontos fajtából, hogy nem mehettem el szó (bejegyzés) nélkül mellette.

Ezt a tételt most whollosi kollégának köszönhetem, kedvesével nemrég Szlovéniában jártak, és szerencsére a jeruzalemi illetőségű Jeruzalem Ormož borászat is az útjukba esett (ejtették). Az innen kóstolt eddigi borok alapján azt szűrtem le, hogy nagyszerű szőlészeti munka találkozik a legmodernebb technológiával, kitűnő marketing és egységes arculat jellemzi a pincét. Nagyon szépen teljesítettek az egy literes kiszerelésű boraik is ez idáig, így külön öröm volt, hogy az ajándékcsomagba is került egy ilyen, méghozzá olaszrizlingből (ez laški rizling ott ugye).

Bizony, nem tévedés, van egy másik Jeruzalem (z-vel), méghozzá elég közel hozzánk, Nagykanizsától nincs egy órára. Rengeteg kisebb-nagyobb domb összezsúfolva, 2000 hektár javarészt teraszosan ültetett szőlővel. Az elnevezés nem véletlen: a Szentföldre tartó kereszteslovagok nem tudtak betelni a látvánnyal amikor ideértek, olyannyira, hogy azt hitték, megérkeztek a bibliai helyszínre. Hogy egy arabot nem találtak, nem zavarta őket, letelepedtek, kitették a Jeruzalem táblát, és még hosszú évekig uralkodtak a környéken.

Az előző lúzer-olaszról szóló bejegyzés második bekezdését egy az egyben ide másolhatnám, tökéletesen illik erre a tételre is minden szó, két kivételtől eltekintve. Ez a bor még olcsóbb, mindössze 2,60 euróért szerezte be whollosi, de ezt kiegyenlítendő csak literes, és nem másfeles palackba töltötték le. A csavarzár viszont jóval profibb, már ha ez számít egy olyan bor esetében, amelyiket úgyis pillanatok alatt beverünk. És még egy fontos különbség akad még a két olasz között, a szlovén rizling 2010-es, ez az évjárat azért arrafelé sem volt túl rózsás, nézzük milyen ivóbor sült ki belőle.

Szeptemberi és októberi szüretek gyümölcse a bor, tizenegyes alkohollal (deszeretem!), 7,3 gramm/liter savval és 4,3 gramm/liter maradékcukorral (de még a száraz kategóriában).  Halvány, szalmasárga színnel nyit. Intenzív az illata, van egy citrusos vonala és egy erőteljesen almás is, pici virággal a háttérben. Alapvetően egyszerű, de nagyon letisztult a szerkezete, a korty közepe erőteljes, lefutása kissé rövid, teste közepes. Jól áll neki viszont az érintésnyi maradékcukor a korty végén, ízeit alapvetően a mandulás-almás vonal határozza meg.

A balatoni olaszhoz képest azért egy árnyalattal kevesebb az izgalom benne, főleg ízében, de ezt én az évjárat számlájára is írom. A savai erőteljesek, ennek köszönhetően komolyabb ételek mellé is kitűnően működhet, és bizony a szódával is igencsak jó barátságban van, egy komolyabb hegyi túra után hibátlan üdítőital volt fröccsben. Megint kevés az alkohol, így az egy liter pillanatok alatt eltűnik, ilyen borok (és szűkebb társaság) esetében pont annyival több ez, mint egy átlag palack, hogy mindenki jóízűen húzhasson belőle. Ismét egy kitűnő iskolapélda a kétésfél palackos kategóriára, és megint a legfontosabb, hogy tökéletesen működött frissítő italként fröccsben, szarvas kolbász vagy mangalica szalonna mellé éppen úgy, mint az esti vacsora gerincét adó töltött-sült zöldségekhez.

Az első kép innen, a zenéz meg Gotye hozta, aki amúgy belga-ausztrál, és a neve: Wouter "Wally" De Backer. Csak halkan jelzem meg, hogy a fényképek éppen, hogy érzékeltetik a szlovén Jeruzsálem szépségét. Nemcsak a borrajongóknak kötelező meglátogatni, valami olyasmi, amit egyszer mindenkinek látnia kell az életben.

És egyébként tényleg. Folyóban, pincénél simán.

Ehető szakácskönyvet dobott piacra a német Korefe cég. A kreatív irodának már eddig is volt néhány nagyon jó húzása, de most ezzel, "az igazi és egyetlen szakácskönyvvel" odavágtak a népnek. Mi mást, mint lasagne-át?

 A tésztalapokra más-más szöveg van nyomtatva, éppen amilyen hozzávalót el kell készíteni.

Képek innen, még több az oldalon.

....hogy Ádám és Éva biztos nem kínai volt?

...először, miután feltámadna?

 A kép innen.

A Villányi borvidék elmúlt húsz éve igazi sikertörténet. A borvidék időben ébredt, jól használta ki adottságait, és vált a Tokaji mellett az ország leg(, ha nem még )ismertebb borvidékévé. Vörösben egyértelműen Villányé a vezető szerep, a népszerűséget tekintve legalábbis biztosan. Ennek köszönhetően a borvidékről kikerülő palackok általában automatikusan magasabb áron kerülnek ki a boltok polcaira. Talán nem meglepő, hogy a borvidék rendszerint vezető téma borközbeszédben, divat leszólni, divat beszólni, szidni a fejlődés irányát, szidni a fejlődés hiányát, az összefogást és a széthúzást. Egy biztos: beszélni kell róla.

Én még a Villány-Siklósi Borvidéken jártam először szervezett bortúrán, pincelátogatáson. Magyarországon elsőként itt jött létre borúti rendszer (1994-ben), és ez az első pillanattól kezdve nagy tömegeket vonzott Villányba és környékére. A mai napig ez a borúti rendszer működik Magyarországon a legprofibb módon, a legszervezettebb keretek között. Villány talán az egyetlen olyan borvidékünk, ahol az év bármely napján tehetünk látogatást a pincékben, nem kell feltétlenül előre bejelentkeznünk.

Eredetileg a Pécs-Mecsekaljai borvidékhez tartozott a szőlőtermő terület, egészen az ötvenes évek végéig. A fajtaválasztékot tekintve akkoriban még a legnagyobb szerepet a portugieser, kadarka és a kékfrankos triója játszotta. A portugieser helyzete eléggé kétarcú jelenleg. Abban minden termelő egyetért, hogy szükség van a fajtára, minden magára valamit is adó villányi termelőnek príma oportót kell készítenie. Az igazság viszont az, hogy az igazán „nagyok” már régen nem a saját szőlőjükből (borukból) készítik a saját oportójukat, csak kötelezően teljesítendő feladatként tekintenek rá, kevés figyelmet fordítanak az autentikus portugieser elkészítésére. (Sajnos a fajta lejáratása, rossz színben való feltüntetése sem csak a képzeletünk szüleménye, nem is hagyhattuk szó nélkül.)

Villány elképzelhetetlen finom oportók nélkül, optimális esetben ennek kell(ene) alkotnia a termékpiramis legmegbízhatóbb, legjobb ár-érték arányú és legnagyobb palackszámú részét. A borvidék viszont a cabernet franc-t választotta zászlóshajójának. Való igaz, hogy a világban kevés helyen készítenek csúcsminőségű cabernet franc-t önálló formában, általában házasításokba kerül az alapanyag, erre építenek a villányi termelők is.
Gyönyörű cabernet franc-okat lehet palackba zárni a borvidék területén termett szőlőkből, de hogy ez mire lesz elég a nemzetközi piacon, arra még korai lenne egyértelmű választ adni. Én személy szerint nem egy bordeaux-i fajtára szavaztam volna, és nem biztos, hogy szerencsés ötlet a fajta fantázianévvel való újrakeresztelésére tett folyamatos kísérletezés sem.

Egy másik sarkalatos kérdés az eredetvédelmi rendszer. Van ugye a kikericses classicus és a prémium kategória, itt el lehet olvasni, hogy mit is takar pontosan ez a két kifejezés. Személyes tapasztalatok alapján azonban lenne még mit javítani a rendszer szigorúságán, nem egyszer sikerült olyan prémium kategóriájú tételbe belefutnom, amely bizony egyik kategória követelményeit sem teljesítette. (És akkor arról még nem beszéltünk, hogy mik kapnak classicus minősítést.)

Az utóbbi pár évben jóval kevesebbszer látogattam el a borvidékre, vagy ha mégis, akkor mindenképpen új, ismeretlen, családiasabb hangulatú pincéket kerestem fel. Kívülállóként azt tapasztalom, hogy több termelő is annyira próbál az utóbbi időben nagy borokat készíteni, hogy megfeledkeznek a borfogyasztás legnagyobb hányadát kitevő rétegről, valamint arról, hogy a bor élvezeti cikk, és akkor esik igazán jól, ha jóízűen el tudunk fogyasztani belőle akár több pohárral is.

Nagyon túlsúlyba kerültek a bordeaux-i fajták (cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot) és az ezekből készített házasítások, és emiatt egy-egy kóstoló végére már esélyünk sem lesz emlékezni, hogy melyik fantázianevű bordeaux-i házasítás mit is takar pontosan, ízeket meg már biztosan nem fogunk érezni a tanninbombák elfogyasztása után. A másik oldalról viszont nagy divat Villányt fikázni (mint tettem volt én is), megfeledkezni arról, hogy a borvidék nem kizárólag a névadó településről és a nagytestű vörösborokról szól. Akad érdekesség és szerethető bor bőven (fehérben is), megfizethető áron.

Akiket én nem hagynék ki
Müller Pince, Mayer Pince, Janus Borház, Hárságyi Pince, Gere Tamás és Zsolt Pincészete, Lelovits Pince, Agancsos Pincészet, Szemes Pince, Kvassay Pince, Riczu-Stier Pince, Wassmann Pince, Vylyan Szőlőbirtok és Pincészet, Grócz Pincészet, Szende Pince

Ahol biztosan finomat ennék-innék

• Fülemüle Csárda
• Malatinszky Borterasz
• Mandula Étterem és Borbár
• Maul Pincészet és Borétterem
• Tenkes Csárda

Borzsongásról és Vörösborfesztiválról itt, friss infók, borok, borászok a Pécsi Borozón. Első kép innen, a második innen, a harmadik eminnen. A zenét ma a CAKE adta, itt a honlapjuk. Bizony, az egy disznó.