Helyzet a következő: még mindig nincs net. Mert bár a rendszer jelezte a T-Home bázison, hogy van rá lehetőség, a helyszínre kiszálló csapat szerint nem. Azóta most már alsó hangon eltelt két hét. Hogy tv nincs, az oké, de a net nagyobb para, Zseni onnan dolgozik.

Persze a kellemetlenségeket el lehetne csapni ajándék, nem pedig megvételre felkínált mobilnettel, elengedett havidíjjal, stb, de a MT tényleg nem foglalkozik veled, szóval hosszú vívódás után úgy döntöttünk, hogy a (remélhetőleg/látszólag) ugyanolyan szolgáltatást nyújtó konkurenciára váltunk.

Váltanánk, mert a hűségidőből sem lehet csakúgy szabadulni, de most már aztán.

Ha annyira bepunnyadunk, hogy a mutatóujjunkon kívül mást nem tudunk/akarunk megmozdítani, akkor katt az Eat the Fly-ra. A legegyszerűbb cselöndzs evör!

A cél annyi, hogy a kifeküdt békával elkapjuk a fölöttünk elrepdeső legyeket. Ennyi, és nem több. Hajrá. (A békacomb az mennyire jó!)

A változás lassan, de biztos lábakon közelített felém az egyetem első évében. Ez volt az igazi eklektika időszaka, még bőven csúszott a tömény, de már borszerű termékek is kerültek néhanapján a poharamba (esetleg bögrémbe).

Visszatekintve igazán érthetetlen ez a kettősség, két ocsmány édes lőre íze ugrik be elsőre, a mézes-málna pálinkáé és az édes cherryé, szóval az agyam egy része még egyszerű volt, mint egy faék, szimplán az édeset kereste. Az édes cherry mondjuk majdnem akkorát tudott loccsantani, mint a már megénekelt sütőrum, ez azért valljuk be, nem kicsi teljesítmény. Ugyanakkor ott vannak az első boros élmények is, a rácsodálkozás a különböző ízekre és illatokra, a mennyiségi korlátokra, hogy a jó borból nem lehet meginni egy este alatt tizenegy palackot, legalábbis nem élném túl.

A fő szempont azonban még mindig az alkohol hatása volt a szervezetre, mert az egyetem alatt ugye nem az a kérdés, hogy bulizik-e az ember, hanem, hogy melyik nap éppen melyik szórakozóhelyre megy. De alapozni kell, minél kevesebb pénzből, egy fasza kis házibulival, az a biztos. Az első évben (években) több ilyen alapozás alkalmával is átléptük a bűvös tízpalackos határt bornak nevezett italokkal, legtöbbször az akkori boros piac egyik legnagyobb húzónevével, a 179 forintos Duna-melléki Muskotállyal.

Talán félédes volt, tizenegyes alkohollal minden évben, évjárattól függetlenül, mert az sosem volt feltüntetve. Átható cukros, szirupos illattal és gyönyörű édeskés íz világgal hízelgett nekünk, mi meg szerettük, nagyon fogyott, amolyan adu ász volt. Két emlék azonnal beugrik, ha ez a bor szóba kerül. Egyrészt bevett szokás volt, hogy a visszaváltott palackokért kapott összeg akkora summát tett ki, hogy simán be tudtunk rúgni még egyszer belőle, költséghatékonyság és környezetvédelem egyben.

Másrészt ez az ital elképesztő párost alkotott a tésztákkal, egy jó adag spagetti után nagy mennyiséget fogyasztva a kaja azonnal visszakéredzkedett a külvilágra, általában ugyanolyan állagban, ahogy lecsúszott a gyomorba. Ezek a tulajdonságai és verhetetlen ára miatt kétség kívül megérdemli a fél palackot. Ami igazán durva, hogy az óta (írd és mondd) száz jó magyar forintot emelkedett az ára, hihetetlenül értékálló.

Bármennyire is gasztronáci gasztroblogger lett whollosiból, bizony az első egyetemi boros emlékem hozzá kötődik, büszke is vagyok arra a két palack Bikatory-ra a tér padjain, egészen pontosan három nappal a felsőoktatási tanulmányok megkezdése előtt. Persze ő már rutinosabb volt, ezért a biztonság kedvéért fehéret és vöröset is nyeltünk, csak hogy igazán pontos képet kapjunk a minőségi borok akkori mibenlétéről. Ez a nedű szőlőből készült, de tényleg. Csak egyszerűen ritka szar, és nem is feltétlen magyar alapanyagból.

A vörös verzió felejtős, nem tudja átugrani a fél palackos álomhatárt, a fehér viszont egészen fogyasztóbarát volt, már-már a vaskeresztesi, esetleg cáki pincesor jól elkapott kistermelői borait idézte, de a másnapra gyakorolt kellemetlen hatása miatt visszacsúszott az egy palackos kategóriába. Szép dolog ez kétszázegynéhány forintért.

Akkoriban vallásos kolléga még rég a főiskolai kollégium emeletes ágyainak legsötétebb bugyraiban itta az üdítővel kevert töményeket, mi meg először vásároltunk céltudatosan olaszrizlinget, mert hallottuk, hogy az a jó ám fröccsben. Azért árban nem nagyon mertünk az ötszázas álomhatár fölé menni, meg igazából fogalmunk sem volt még arról, hogy mitől is igazán jó egy fröccs.

De már akkor szódával ittuk, ha tehettük, a fröccsnek köszönhetően pedig megismerkedtünk a berúgásnak egy új formájával, és tetszett. Nagyon is. Egyre inkább együtt álltak a csillagok, végleg kezdett leáldozni a töményeknek/műitaloknak. Érezhetően közelített valamiféle megvilágosodás.

Első kép innen, a második eminnen.

Ma ennyire futja, hehe, a tegnap átborozott éjszaka után. Céklát nyomtunk snack gyanánt, megpucolod, felvágod, megsózod, balzsamecet, aztán fólia és be a sütőbe.

Jah, és nagyon rákattantunk a The Walking Deadre, zombifanoknak kötelező sorozat.A Gellavilla 2010 olaszrizlingje egész iható volt, kár, hogy beleszagolva ömlött a hidrogén-peroxid illata, még a szóda se segített rajta, viszont apátsági rajnai rizlinggel kárpótoltuk magunkat. Az viszont nagyon ott volt.

A kép innen.

Ma megtanuljuk a libát, miből lesz a libamáj és miért is jó az. (Hol van ma már a Négy Mancs?) És már rettegünk is, mert kedvenc műsorvezetőnk fenyeget, Ludas Marcsi bizony háromszor veri vissza, tollat ragaszt a kalpagba, gyorsan megfog egy libát és már jön is a főcím. A Tarhosi libatanyán vagyunk már kopasztáson innen. Részletekre nem térnék ki, olvasson visszafele, aki okulni vágyna.

A kislány Marcsi reggelijével kezdünk. Libatepertő kisütve, annak a zsírjában a májat sütik meg, majd pedig a vérrel átitatott kenyeret a forró zsírban ropogósra sütik. Két vendég is érkezik természetesen. Autó is meg traktor is, és egy út szélén guggoló nő. Nem tudom mire gondoljak. Lakatos Márkot hozza egy kocsi és nőibb ő most, mint Rúzsa Magdi a legtöbbször. Vajdasági falusi lány és egy igazi nagyvárosi csávó, aha.

Aztán csak futjuk és futjuk a kötelező köröket a jópofáskodás körpályáján, mert hogy sok az az 51 perc, ki is kell azt tölteni. És aztán elhangzik a sztájling szó. Mert kérem Lakatos Márk szerint a főzés ugyanolyan styling tevékenység, mint a ruházkodás. Helyesel is Magdi, aki rögtön az íz harmonizációra gondol. Ennek jegyében Márk sok mindenre gondolt, több szett ruhával készült.

Háromezres libatelepen töltjük a napot, itt a húsáért és a tolláért tartják az állatot, ezt gyorsan le is szögezi a tulaj a politikai korrektség jegyében. Mélyalmozásos talajon járunk, így se büdös, se libafos nincs semerre. (A mélyalmozás tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szalmát elterítik vékony rétegben a talajon, és ezt bizonyos időközönként ismétlik, így tisztán és frissen tartható az udvar ekkora mennyiségű állat esetén is.) Az itteni libafajták pedig a hortobágyi nagy fehér, a kolos, és itt van még a szürke landesi, az úgynevezett májliba. Ezt nálunk tenyésztették ki egyébként. Jön is a kulcsmondat: Magyarország libanagyhatalom kérem szépen! Ez persze a méretarányokat tekintve igaz csak és az sem elhanyagolható tény, hogy ennek ellenére vagy pont emiatt mi esszük a legkevesebb libamájat is. De miért? A gazda szerint nincs ennek hagyománya. Valamikor régen a tanyákon tartottak libát, de nem a májáért, hanem eladásra legfőképp.

Kis hiszti közepette azért csak kiszórja a kis csapat a friss szalmát a libák alá, mert ugye aki nem dolgozik, ne is egyék! Aztán Panni néni aprólékosan, nagy szakértelemmel kiokosítja a vendégséget a libapucolásról és persze az állat szétbontásáról. Egy fontos tanács, a libát egyben nem szabad forrázni, még a végén megfő. Így felesben kell forrázni és kopasztani, egy csirkével vagy egy kisebb testű kacsával ellentétben. És egy fontos tény. A libamáj akkor jó, ha minél fehérebb a színe, nem a sárga a tuti, ugyanis a libákat zabon nevelik a legtöbb esetben, és ilyenkor a belsőség minősége felől sem kell aggódnunk. Ma Magyarországon három millió májliba kerül évente a kereskedelmi forgalomba. Azonban ennek mindössze 15 százaléka megy itthon értékesítésre, a többi mind exportra. Na többek között ezért nem kapni itthon nyolcezer alatt kilóját a libamájnak, és ezért nincs a legtöbb étterem étlapján libamáj már jóideje (vagy szolgálnak fel libamáj név alatt kacsamájat).

El is érünk gyorsan a profikhoz. A most következő képsorok az arra érzékenyeket megzavarhatják, kérem, aki nem bírja az ilyet, az ne olvasson tovább és a tévét is kapcsolja ki. Egy libanevelő telepen vagyunk, édes kis tömésre, majd halálra ítélt pelyhes jószágok szaladgálnak egy hatalmas istállóban. Mivel keltetik őket, így az embert tekintik szülőnek, ennek megfelelően közelednek is Marcsihoz. A libamáj egyébként tömés nélkül is növekszik, ezt egyébként vadászok figyelték meg a költözés előtt álló vadlibák esetében. Így tehát le kell szögezni, hogy egy természetes folyamatra erősítenek rá a töméssel, ami persze lehet aggályos, de aki evett már libamájat, az szerintem soha többet nem tud rossz szemmel nézni erre a tenyésztési módszerre.

Nem kimondva persze, de csak előkerül a Négy Mancs akciója és kiderül, hogy pont ezen a telepen bizonyították be, hogy a tömött liba képes visszafejlődni a normál életfunkciókra, ha abbahagyják a tömését. Így sikerült bizonyítani, hogy ez nem állatkínzás. Az persze már más kérdés, egyáltalán miért van szükség arra, hogy ebben az esetben magyarázkodjunk. Folytatódik azonban a korrektség, a legvidámabb libatömölde jegyében a magyarázkodás. Itt a liba jól érzi magát, van neki elég helye és ha rossz lenne a kedve valamiért, akkor önkényesen elhagyhatja a tömés helyszínét. Mert ez kérem EU KONFORM libatelep.

Vágás és újra Panni néni okít. Kukoricát morzsolunk, amit sóval, meleg vízzel és zsírral elegyítjük. Ez megy a libáknak tömésre. És a nagy titok is kiderül. Tömésenként négy-öt diót is kell rakni a tömőanyaghoz, hogy igazán finom legyen a máj. És amíg a többiek morzsolnak, Marcsi főzni kezd. Májpástétom lesz vacsorára. Akkor jó egy máj, ha szép fehér és ha megfelelően gittes a felülete.

Körbeüli a vendégség Panni nénit, aki mutatja is, hogy kell tömni. Zsákba kötözött Olgának elkeresztelt liba tűri, ahogy a városi népség megküzd a tömés korántsem egyszerű folyamatával. Panni néni mindenkit megnyugtat azért, ez nem fáj a libának.

Egy teljesen felesleges és a műsor szempontjából is érdektelen traktoros bohóckodással vezetjük át a műsort a libák behajtására, de Marcsi elmegy egy étterembe Békéscsabára. Gabnai Csaba magyarázza az okokat a csabai Brill Bisztró megnyitásának okairól. Helyi termelőktől helyi ízek, az egyszerű gasztronómiához nem értő közönség minőségi megszólítása. Ez volt a tulajdonosi célkitűzés. A konyhán aztán kiderül az is, hogy a konfitálás egy ősi technológia. A zsírban és szaftban hosszan és lassan sült ételek voltak régen ilyenek, melyek a sparhelt szélén éppen csak bugyogva készültek, majd saját zsírjukban tették el őket az asszonyok akár hetekre is.

És láss csodát: az adásfolyam életében először nem bor, hanem sör. Na tessék nem csak aszúval jó a libamáj, hanem különleges ízesítésű házi sörökkel. Pekár István mesél is egy kicsit a sörök alapanyagairól és magáról a sörkészítésről is a Békésszentandrási Sörfőzdében. A sörök mellett ábrándozunk még egy kicsit arról, hogy de jó lenne tanyán élni, de végül is megegyeznek abban, hogy mindenki maradjon a kaptafánál. Márknak még belefér egy kis önreklám, hiszen új vállalkozásba fog, aztán búcsúzunk a naplementében.

Ma Soma (jézusom) a Bükkben feji a teheneket és Kaló Imrénél szüret is lesz.

Zseni franciául tanul, de mégsem, mégsem ő aki ilyen szörnyűségekkel zaklat minket, hanem a borászZoli támad hátulról.

Ja ha nincs Corn Flakes, ott a müzli.

Richard Pryor a nevettetés nagyágyúja. Legalábbis nekem a stand up és a filmvígjátékok egyik legnagyobb állócsillaga a mai napig. (Annak ellenére, hogy 2005 óta már nincs köztünk.) Több évtizedes munkálkodásának köszönhetően generációk nőttek föl a humorán, köztük mi is. Gondoljunk csak a klasszikus Vaklármára, a Dutyi dilire, vagy a Folt a zsákját című filmekre, melyekben a szintén zseniális Gene Wilder volt a partnere. Azonban Pryor nélküle is alkotott maradandót, vagy említésre méltót mindenképpen.

A minap épp azon kínlódtam, hogy nézzek valami filmet hirtelen üressé vált másfél órámban, de semminek sem tudtam nekiállni. És akkor teljesen véletlenül, a sokadik kattintásra elém került egy cím: A három muskotályos. Gondoltam ennek a fele sem tréfa így bele is néztem. Nos, senkit ne tévesszen meg a 2.5 pontos imdb eredmény. Tényleg elég elborult és nehezen kezelhető filmről van szó.

A főszereplő kislány azt a feladatot kapja irodalom órára, hogy Dumas klasszikusát kell feldolgoznia, csakhogy a lány olvasás közben belealszik a regénybe és egy egészen elborult világba kerül. Csupa fekete színész játssza a francia sztorit, ami már önmagában is vicces helyzeteket okoz, de hogy még eközben szinte az összes szereplő nagyrészt ittas, vagy legalábbis szalonspicces már nem nagyon tudom hova tenni. Az értékelés nyilván a kornak és a kor sajátos animációs technikájának szól (a film nem éppen a legnagyobb költségvetéssel készült és nem is Pryor remekműveinek egyike.)

Az van, hogy filmmel kapcsolatos videót nem találtunk, így kénytelenek vagyunk berakni egy nagyon vicces jelenetet a mestertől, melyben másik nagy kedvencünk is feltűnik. Ja, és nem szóvicc, tényleg muskotály!

A filmborító innen.

Úgy elment a mindenszentek, hogy az egész hétvégét a lakásban töltöttük, s már tényleg nem értem, hogyan lehet ennyi mindent ennyi helyre elpakolni.

Tegnap este sikerült bejárást tartani, még nem lakásavatósat, csak beborozós-beszélgetőset. Most minden nagyon szép, most minden nagyon jó, alakul ez srácok, sütőtökkel gyúrunk a hideg őszi estére.

A kép innen.

A konyha már 65 százalékon, legalább a borospoharak már a helyükre kerültek.

Tegnap már be kellett üzemelni a konyhát, kiuntuk a gyors, meg rendelős kaját, bár a dobozok tetején pizzázásnak kétségkívül meg van a maga sajátos hangulat.

Aki együtt akar érezni velünk, az mindenképpen kattintson megnézni az Air Transportert, lehet osztozni a pakolásban, szekrénybecentizésben, vagy a tehetetlenségben-minden-mást-csinálok-inkább érzésben. Hajrá.

A kép tehát innen.