Zseni ma megint, amúgy teljesen jogosan szólt rám amiatt, hogy most már teaszinten is illene mézzel helyettesíteni a kristálycukrot, ugye. 

A Sugar, sugar kihívása egyszerű, de nagyszerű: a Sugar utáni vesszőből elkezd ömleni megállíthatatlanul a kristálycukor, ebből kell száz szemet belevezényelni egy bögrébe a "varázsceruzánk segítségével. Utóbb színes bögrék, átszínezett cukor nehezíti a dolgunk, de azért nem annyira.

Zseni, you are my candy girl.

A Bűnbánó utolsó vallomása és a karácsonyi bejgli között új sorozatba vágom a képzeletbeli fejszémet, Magyarország 22 borvidékét kerítem terítékre. Elsősorban a borra fókuszálok, de a hasunkat sem fogjuk elhanyagolni. Számok és száraz tények helyett inkább a saját tapasztalatok, benyomások kerülnek előtérbe, szubjektív szemüvegen keresztül. 

• Cézár Pince (A főtt, füstölt marhanyelv kihagyhatatlan!)
• Erhardt Étterem & Borpince (A város talán legjobb étterme, saját pincével, rengeteg soproni borral!)
• Prinyő Borozó (Házias ízek nagy evőknek és minden bizonnyal a világ legjobb sillere!)
• (meg a Ráspi – whollosi)

1809-ben a magyarul egy szót sem tudó soproni poncichterek nem sejthették, hogy a lakásaikba bekvártélyozott napóleoni katonák, akik csak terhet és szenvedést jelentettek a városnak, utódaiknak milyen nagyszerű örököt hagynak. Történt pedig akkor, ahogy a nép emlékezete megőrizte, hogy a katonák élvezték a magyar hon ízletes és bőséges kosztját és a soproni történelmi borvidék ízeit. A kötelező ellátmányon túl a katonák vásárolták a jófajta bort és próbálták feledni a háborús idők veszélyeit.

A borosgazdák hamar felismerték, hogy a francia katonák két féle pénzzel rendelkeznek, egy fehér színű háborús pénzzel, melyet a hadikiadások fedezésére készíttetett Napóleon és egy kék színű pénzzel, mely még a régi időkből származott és értékesebb volt. A poncichterek a legjobb boraikat csak a kék színű pénzért voltak hajlandók kimérni és fizetéskor csak annyit mondtak: kék frankot. A hagyomány szerint erre a kiváló borra ragadt rá a név, kékfrankos, melyet azóta is így emlegetnek Európa számos vidékén.

A történet szép, de biztos, hogy nem igaz, hiszen a napóleoni háborúk idején Sopronban is a fehér borok voltak jellemzőek és csak a filoxéra vész (1800-as évek második fele) után jelent meg nagy tömegben a Kékfrankos szőlő. Ha már a származása a bornak nem előkelő - az ampeológia szerint a Kaszpi-tenger mellől érkezett - a gyógyhatásához kétség nem férhet. A vörösbor háromszoros pozitív élettani hatása köztudomású ám bécsi orvosok a két világháború között megállapították, hogy a soproni szőlőben a borkősavas sók a bél- és gyomorrenyheséget gyógyítják. Az orvosok betegeiknek az akkori Lövér Szállót, ma Hotel Marónit javasolták és a bécsi gyógyturisták nagyszámban ellepték a várost. Kúrálták magukat, kirándultak és ha a Várhely kilátóból megpillantották a Schneeberg havas csúcsait, kicsit otthon is érezték magukat. A szomszédolásnak a II. Világháború vetett véget és sokáig nem érkeztek gyógyturisták Ausztriából.

Olvasható, főleg ilyenkor karácsony közeledtével a kirakatokban a címben említett felirat. Mi is készülünk a karácsonyra és nem könnyű a dolgunk, mindenkit ugyanis nem lehet étellel vagy borral meglepni. Járjuk tehát bőszen a vásárokat és az üzleteket, a tökéletes, de legalábbis a megfelelő ajándék felkutatása érdekében. A vásározás közepette, a szokásos giccseken túl, nagyon ritkán beleszaladunk mi is egy-két érdekesebb dologba és persze olyanba is, ami mindent visz. Egy stílusos, mondhatni pofás kis bortartóra lettünk figyelmesek, melyen a hazai borpaletta legellentmondásosabb darabját látjuk. Teli palack Dankó édes vörösboros palackok vannak lazán elhelyezve a tároló eszközön, jól demostrálva annak praktikusságát.

Epic Fail! Azt azért írjuk pozitívumként az árus számlájára, hogy az ikeával és a kikával szemben legalább nem kamupalackok és műanyag díszek teszik élővé a kreációt.

Vadkacsák, szarvasok és Marcsi, már kész is az első igazán télre emlékeztető adásnyitány. És mivel korán van, a mai vendégek megg torkosak és sok energiát égetnek, így Marcsi tápláló és fenséges reggelit készítene, ha nem lógázna be egy kismajom (Rippel 1) aki ellopja a sonkát. Marcsi megjátszott meglepődése már-már súrolja egy közepesen unalmas Barátok közt fejezet színvonalát és hopp még egy majom (Rippel 2) lóg be és lopja el a kolbászt az asztalról. Vadhúsokból készül a parasztos reggeli, de hamar kiderül a turpisság, hogy a két akrobata testvér a gerendáról lóg le és már Marcsi sem aggódik, hogy a kutya elhízik. Jöjjön a főcím, kezdődjék a legvadabb adás.

Mindenki felpattint egy napszemüveget és bár nem süt a nap, de ez nem szegi kedvét a kis csapatnak. Irány vadászni. Gyorsan egy tisztáson találjuk magunkat, ahol egy sor vadász várakozik betárazva, teljes menetfelszerelésben. Ez kérem egy vadászhölgy klub.

Nők fegyverrel, ebből még lehet, hogy baj lesz. Rövid intermezzo következik: Marcsi szereti a vadhúst, de nem tudja elképzelni, hogy a puska távcsövén keresztül szembenézzen vele egy gyönyörű barna szempár és ő azon szép szemek közé golyót repítsen. De nem is kell Marcsi, jobb, ha te inkább nem fogsz fegyvert, még lábon lőnéd az operatőrt. Kemény nők ezek, a vadászat egyszerre gyász és ünnep. Kicsit azért sajnálni kell a vadat, de ezeket a nőket hajtja a vadászláz. Rögtön le is oltják a két Rippelt, nem kell napszemüveg a vadászathoz.

Gyors átöltözés és rövid fegyveres kiképzés, valahogy így mehetett ez Leningrád ostrománál is, mikor kezdtek fogyni az orosz katonák. Marcsi beleszagol a puska csövébe, de úgy fintorog, mint mikor az ember a pöcébe szagol. Egyébként is kedvenc műsorvezetőnk kezében úgy áll a puska, mint Schobert Norbi kezében az emberes steak. Előbb sörétessel próbálkoznak, majd jöhet a golyós, aztán néhány lesekkel tűzdelt vágóképek után azt is megtudhatjuk végre, hogy a Zselicben vagyunk. Két vadászember érkezik egy vadászfogattal. Alatta a legjobb háborús filmeket idéző zene, kicsit helyzetidegen, de most ezt nézzük el a zenei szerkesztőnek.

Marcsi persze üvöltve beszél, mire a vadász csitítani próbálja. Már mindegy, amilyen vad épp erre járt már vagy tecchalott vagy lelépett. De mégsem, hisz itt vadgazdálkodás van és bekerített terület. A felirat is tanúskodik, Marcsi csak suttogni meri, "Nem akarom, hogy lelőjék...". Közben kiderül itt is vannak etikai szabályok. Például nem lövünk le vadat, amelyik épp elmenőben van vagy háttal áll. A másik fontos dolog, az egy lövés szabálya.

Mindebbe Németh Sándor a kaposvári egyetem szarvaságazati fővadásza beszél épp nekünk. De sajnos nem lövünk, hanem megyünk tovább és egy létra nélküli leshez érkezünk. Végre megmutathatják a Rippelek mi fán terem az akrobata. Persze miközben Marcsit is felhúzzák, a sikoltozásával a maradék vadakat is elijeszti.

A vadászatban sok a séta és ezeket a zenei témákat még az öreg Hans Zimmer is megirigyelné. Közben egy dám szinte felajánlkozik, hogy lelőjék, így az egyik Rippel (sajnálom, de lehetetlen őket ebben a zöld gúnyában megkülönböztetni, meg úgy amúgy is) fegyvert fog és céloz. Közben Marcsi ugrál és integet, mentené a vadat. Politikailag a legkorrektebb módon sikerül is neki. Újabb séta, újabb les és újabb vadak. Marcsi újabb szabotázsa.

Mindez eddig a pontig volt vicces, de így a 15. percen túl kezd idegesítő lenni. Most vagy lőjenek ki valamit, vagy ne bohóckodjanak. De hál' istennek vége. Marcsi kökényt fedez fel és be is indul rá, mint víziló a mocsárra, a fiúk pedig mennek vadászni most már a zavaró tényező nélkül. A kökény pedig ugye akkor j,ó ha már kicsit fekete és jól megcsípte a dér, magyarázza Marcsi, miközben a kölcsönkalapot teleszedi a gyümölccsel. De csak azokat szedi le, amik puhák, de nem töttyednek (ezt a szót nem értem!). Kökényzselének lesz az alapanyag, amiben nagyon sok a C-vitamin. Aztán mintha a vágó lsd-t nyalt volna egy egészen fura képsor váltja a kökényt. A két Rippel, egy vad, egy puska és egy távcső. Ez a páros valószínűleg jobb, mint Vaszilij Zajcev valaha is lehetett. Aztán egy üzemi konyhára emlékeztető helyen kuncsorog Marcsi lábosért, ahol épp savanyú leves fő szarvas belsőségekből. De fő még itt zöldséges muflon ragu is zsemlegombóccal.

Most jön a zseléfőzés kökényből. Hadd ne részletezzem. Az első adásokat idéző vehemenciával veti bele magát Marcsi a főzésbe. A recepteket, pedig jó gasztroműsorhoz illően szépen felpakolják úgyis a netre. És megint a feszültségfokozó vadászós jelenetek. Közben pedig indokolatlanul hosszúra nyúlik a főzőcske. Ismét soknak bizonyulhatott az az 51 perc.

Ám végre a végéhez érünk a zselékészítésnek és egy kastélyba visz Marcsi útja, ahol vadétel készül, méghozzá őzfilé kenyérkabátban. Enyhén süsögős hangú hölgy mutatja be a konyhát és a benne főző osztrák nemzetiségű séfet Klaus Deutschmannt, aki a Chateau Visz konyhájában az úr. A fiatalos séf számára nem sikerült éppen megfelelő szinkronhangot találni. Kábé, mintha Bruce Willisnek Alföldi Róbert lenne a magyar hangja.

Vissza a lesre és a fiúkhoz, akik végre leterítettek egy vadat. Hogy ki, az talán sose derül ki, de ez nem is lényeg, Marcsi már a sírás határán. A vadászok megsimogatják az elejtett vadat és egy utolsó falatot helyeznek a szájába. És Marcsi már sír is, a Forrest Gump zongoratémája szólal meg. Olyan megható.

Nincs idő szomorkodni, mert vadmájat kell enni, amit egy másik vadász készít nekünk. Nagy Jánossal sütünk tárcsán, aki a korábban megismert vadászunk felettese. Meg is tudjuk tőle, hogy a vadmájat érdemes egy kicsit tejbe áztatni sütés előtt, ez tompítja kicsit a markáns ízeket, aztán lisztbe forgatni és zsírba kisütni. Isteni lesz.
 

Ennyi azonban nem elég Marcsiéknak. Ha már vad, legyen kövér és a csapat megy is megnézni a vadak feldolgozását. Marcsi persze megint kiborul, lehet a mai adásban idegösszeomlást kap. Marcsi nem láttál még felkoncolt állatot? De aggodalomra semmi ok, mikor a vadhúsok közül is a legnemesebb fajtákat mutogatják, már a Marcsi sem fintorog. Nagyjából húszezer forint hever az asztalon épp. Érlelt húsok ezek, van is bukéja. Kis anatómiai okítás következik. Marcsi be is ugrik rögtön: A combból készítjük a pörköltet? Kocsonya Kálmán séf szeme ki is fordul a helyéről és csak annyit mond: Azért azt ebből kár lenne!

Egy kedvenc gasztronómiai folyamatunk következik, a számunkra legkedvesebb belsőséggel. Zsírban konfitált szarvas nyelvet készít Kálmán és ez a műsor első értékelhető pontja. Megyünk is a konyhába, de előbb Marcsi elzavarja a fiúkat, máglyát? rakni, addig ő intézi a kaját és a piát. A főzés végeztével pedig máris a máglya mellett hallgatjuk a vadászkürt énekét és egy vadász rituálé keretében az egyik Rippel átfekszik a vadon és elfenekelik közben. Most már igazi dámszarvas vadász lett az akrobatából. Persze jól átlépi a srác a vadat, így meg kell ismételni a rítust, mindannyiunk legnagyobb örömére.

Lassan végéhez közeledik az adás, kinn a határban pezsgőt bontunk (bor nem volt, pedig Marcsi ígérte) koccintunk és mi már készülünk is a mai délutánra, amikor is újra megnézhetjük Marcsit a Gasztroangyalt.

Véget ér a hét, lehet lazítani, kovászos uborkás csipszet enni padamm.

Kép innen.

Hogy miért imádjuk Szerbiát a bureken, a schweppesbitterlemon-on, a Nikšićko-n, a csevapon és pljeskán, a zaccos kávén és a szerb etnotechnoturbofolk-on kívül? Azokért a hovatovább kusturica-i túlzásokért, amelyek miatt a romantikus balkán ellentmondásos képe a mindennapok természetes velejárója.

Így például csak mi, beszürkült és fantáziátlan, csipsz-adótól szenvedő magyarok lepődünk meg azon, hogy Szerbiából olyan csipszeket kapunk ajándékba, melyek ízesítése: töltött káposzta (pontosabban szárma) és kovászos uborka. (Ezt egye meg a Lázár János.)

Azt előre bocsájtom, hogy mindkét termék egész egyszerűen botrányos. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy tényleg „valódi ízük” van, mi meg majdnem el hisszük, hogy nem kémiai úton dolgozták ki az ízeket, hanem főztek egy nagy adag szármát, azt szárították, porosították, és úgy tették a csipszbe. A szép az egészben, hogy Szerbiában mindkét változat könnyen elképzelhető.

A káposztás elég kellemes, füstös, kis savanyú káposzta meg füstölt hús íz keveredik benne. A kovászos uborkás meg éteri magasságokba emelkedik, mert kissé „kovászosabb” az igazinál, de valóban kovászos uborka íze van, a hasonlóság egészen elképesztő.

A Chipsy-t gyártó cég az új termékeivel Szerbia ízét keresi, erre lehet szavazni. Marketingben ütnek, a magyar gyártók elmehetnek a fenébe a sonkás, meg fokhagymás tejfölös verzióikkal. Mi viszont várjuk, hogy melyik tökös forgalmazó dobja piacra gulyásos, hortobágyihúsospalacsintás és töpörtyűs változatát Kovács Lázár reklámarcával. Vagy írjátok meg ti, milyen magyar ízesítésű csipsz legyen, mi meg megkeressük vele a gyártókat.

Addig is burgonyaszirom történelemben itt lehet elmerülni.

Update: Sőt, van egy harmadik, sült húsos (bela vesalica, szintén helyi spec) változat is, de abból sajnos nem kaptunk.

Ma megint nem futja többre, dübörögnek a hajnaltól éjjelig tartó munkanapok, de legalább a legősibb aranyszabály továbbra is beválik.

A kép innen van.

És mennyire igaz, és mennyire igaz. Ha jó, igazán jó, de ha rossz, még akkor is egész jó.

A kép innen van.

Sikerült megsemmisíteni a gyomromat szombaton, nem is kicsit. Próbálok magamhoz térni, de csak vegetálok itthon az ágyamban (ez most vasárnap íródik), próbálom feléleszteni a gyomromat avokádókrémes pirítóssal (köszönöm anya!), az lecsúszik nagy nehezen.

Szombatra ugyanis borászZoli segítségével leszerveztünk négy borospincét, faterék is jöttek, reggel tíztől egészen éjfélig nyúztuk a friss borokat. Összességében harmincnyolc tételt sikerült megkóstolni, meg kb. még egyszer ennyit a visszakóstolásokkal és a Jánosáldásokkal együtt. Életem talán legjobb királyleánykáján és rizlingszilvániján vagyok túl, de olaszrizling fronton is alaposan el voltunk halmozva finomságokkal. Összességében azt látom, hogy kétezer-tizenegyben félelmetesen jó borokat lehet, lehetett készíteni, a savak összetétele meg valami egészen különleges, bár azt hiszem nagyon újat ezzel nem mondtam.

Előzőleg Sörös Karcsihoz (aki előző nap becenevével ellentétben a bortól részegült meg alaposan, olyannyira, hogy a pince lépcsőjén felfelé sikerült neki elesnie) fordultunk segítségért, hogy ugyan készítsen már olyan ételt nekünk ebédre, ami után minden gond nélkül folytathatjuk a pincelátogatásokat. Ő azt ígérte, hogy olyan étket rittyent, hogy hat pincét is kiihatunk utána. Így hangzott: kakastöke pörkölt velővel, csülökkel és zuzával, kísérőnek kapros-túrós nokedli. Így nézett ki:

Lényegében külön-külön is jóllakhattam volna az kaja részeivel, de együtt valami brutális anyag került a gyomromba. Küzdöttem, majd szétrepedtem, de betoltam az egészet. Faternak nem ment, már ez is meglepő, de az, hogy borászZoli sem tudta legyűrni az étket, az egészen hihetetlen, szinte már csodaszámban megy. A kaján lehetetlen lenne fogást találni, hibátlan volt, de a fülem hegyéig tele voltam, legközelebb vasárnap délután háromkor bírtam enni, nem túl nagy étvággyal. A pirítós közben meg csak halkan mormogtam, hogy „Mekkora egy állat vagy te Karcsi!”

Nem vagyok benne biztos, hogy itthon nem lenne sikere, és abban sem, hogy ez lenne a legdurvább sajt.

A kép innen.