Amire szükséged lesz

• 120 g vaj
• tábla magas kakaótartalmú étcsokoládé (100 gramm)
• 220 g cukor
• 2 tojás
• 70 g liszt
• 30 g cukrozatlan kakaó
• negyed teáskanál sütőpor
• 15-20 dkg meggy

Zseni így csinálja

• A csokit olvasszuk meg 20 dkg vajjal gőz fölött.
• Addig a cukrot (feldobhatjuk egy kis vaníliás cukorral) a maradék megolvasztott vajjal összedolgozzuk, és egyenként hozzáadjuk a tojásokat.
• Külön tálban összekeverjük a lisztet a sütőporral és a kakaóval.
• Beledolgozzuk a száraz anyagokat a vajas keverékbe.
• Végül már csak az olvadt csokinkat kell hozzáöntenünk, és egyneművé kavarnunk-kevernünk a már durván bódító csoki illatú masszánk (Ki ne bírná ilyenkor megkóstolni?)
• Egy vajazott tepsibe, kerek pite- vagy akár muffinformába öntjük a hömpölygő csokis tésztát, és elegyengetjük.
• Megszórjuk magozott meggyel. (Ha fagyasztott gyümölcsöt használunk, akkor gondosan olvasszuk ki, mossuk meg, és csöpögtessük le, hogy ne áztassa el a tésztát.)
• Be a sütőbe, egy perc után Charlie csokoládégyárában érezzük majd magunk. 15 perc után készülhetünk, a Brownie-nak nem kell sok. Kívül szilárd, belül még laza marad.
• Kínálhatunk mellé vaníliafagylaltot, tejszínhabot, gyümölcsöt, kinek mi a szíve vágya. Mi a vaníliafagyis langyos brownie-ra esküszünk.

A csokoládé függőséget okoz. Gondoljunk Gombóc Artúrra, a gyerekkor csokis bűnösére. Nyugtassuk magunkat azzal, hogy a csokinak történelmi múltja van. Hol varázserőt tulajdonítottak neki, hol a káros szenvedélyek közé sorolták, de mindig is a titkos falánkság egyik főbűne volt. Kéjes és szenvedélyes, tiltott gyümölcs a mai fogyókúraközpontú világunkban. És bűvészkedhetünk akárhogy, süteményben is csak önmagáért kerül, mint a brownie, ami kihozza a csoki minden erényét. Több mint száz éve.

Ez a gif nekem nagyon bejött, kb ezt látja a vadász amikor a távcsövön keresztül kiszúrja a szarvast.

A szarvas, mint táplálék jó pár ezer éve szolgálja az emberiséget, jelentőségét nem szabad elfelejteni. Ma már persze nem az életben maradás miatt kergetik, de a vadászatra már csak azért is szükség van, mert a rendes csúcsragadozókat sikeresen kilőttük időnek előtte. Így most a magyar erdőkben nincs például farkas, aki levadássza helyettünk az őzeket és szarvasokat. Vadászok a szarvasok elszaporodnának, és jól kilegelnék maguk körül az erdőket, meg a veteményeseket. A vadászok egyfajta génjavítást is végeznek, hiszen a beteg, sérült, torz agancsú egyedeket lövik ki elsősorban.

A legkisebb szarvas a Chilében és Argentínában őshonos pudu, avagy a déli törpeszarvas. Szarvas nevű településünk van, Békés megyében keressük. Itt született Bajcsy-Zsilinszky Endre és itt halt meg Tessedik Sámuel. Sőt, még Novodomszky Éva is itt született, akinek lenyűgöző tehetségét tevékenységét a fantasztikus Balatoni Nyál Nyár műsorban is meg lehet csodálni. Végezetül ne felejtsük el, hogy a Baratheon-ház jelképe is egy koronát viselő, ágaskodó szarvas, ami meg lényegében a norvégiai Voss címerének lenyúlása.

A gif-et a createthefuckingchaos mikroblogon találtuk.

Régen, sőt egykor nagyon könnyű dolga volt a magyar borívónak. Akárhová is vezette a sors a történelmi Magyarország területén, szinte mindenhol megtalálta őt a vidékre jellemző bor. Megfáradva csak legörnyedt a kocsmában, és fajtát nem is kellett mondania, annyira evidens volt, hogy mit fog kapni. Pedig nem volt eredetvédelmi rendszer, nem védte EU az egyes tájegységi megjelöléseket, mégis kialakult egyfajta rendszer.

Mindenki tudta, hogy Debrőn hárslevelűt fog kapni, Móron hibátlan ezerjót, Somló környékén meg Somlait. Reziben, Csopakon, Szent György-hegyen vagy éppen Pusztamérgesen olaszrizlinget, nem is akármilyet. Kultusza volt még az egri leánykának, a bánáti rizlingnek, a ménesi aszúboroknak és Badacsony legnemesebb szürkebarátjainak. Erdélyben nagy mennyiségben készítettek még plébánost, a Pozsony környéki fehéreket meg imádták a dunai hajósok (is).

Az van, hogy Zsenivel még idén sem kezdjük még meg a takarékossági programot, és szerény a kis fizetéseinkből megspórolt összeget egy adriai/isztriai zabálásba aktív kikapcsolódásba fektetjük be. Vagyis rendes szabadságunkat augusztus végén lőjük el.

Szeretnénk enni sok szkampit meg tintahalat, kalmár, prsut-ot és pekorínót, meg szottyos fügét a kiégett fű között, inni rettenetes dalmát és csodaszép isztriai borokat. Meg fürödni persze, azt is. A blog azért nem áll le, lesz poszt, csak lassabb lesz a reakcióidő.

Közben arra jutottunk, hogy milyen kevés jó oldal foglalkozik ezekkel a területekkel, a két kedvencünk (minden tekintetben) azért itt van, a kicsit száraz, de alapos utazásvideó, illetve a régen frissült, viszont nagyon jó leírásokat, recepteket, miegymást közlő adrianet.

A képregénynek mindehhez nincs sok köze, viszont az egyik legviccesebb innen, és már nagyon vártunk arra, hogy mikor rakhatjuk ki valami mondvacsinált okkal. Nagyban megtekinthető itt.

Nem fogunk erőszakot tenni senkin, nem fogunk visszanyúlni a történelembe azért, hogy sorközösséget kovácsoljunk, rokonságot keressünk magunknak. De a mindenségit, egy üveggel rá, hogy a jó öreg Lucullus volt az első gasztroszexista.

A katona, politikus, kultúrember Lucullus hiába volt kivételes személyiség, szerencsétlenségére két még szerencsésebb csillag árnyékában élt: Sulla és Pompeius fénye mellett a történelem feledékenysége várt rá. Hiába volt híd és átmenet a két ember között, és hajtott végre maga is nagyszerű tetteket, ha dacos sértettségében nem fordul a gasztronómia felé, nem lesz gourmet és nem veti bele magát fanatikusan a kifinomult zabálásokba, ma senki nem emlékezne rá. Nem lenne lucullus-i lakoma, nem lenne lucullus paradicsom, és a mángoldot se hívnák lucullusnak. Biztos lenne cseresznye meg őszibarack (amik állítólag az ő kertjében jelentek meg először), csak nem a mai formájukban.

Egyszer több napon át görögöket látott vendégül, akik kényelmetlenül érezték magukat, mivel oly sokat költött a tiszteletükre rendezett fényes lakomára. A házigazda azonban megnyugtatta őket: "Ez valóban értetek is van, görög barátaim, de sokkal inkább Lucullusért."

Lucullus rendíthetetlenül hitt az eszményi köztársaságban, ezért csatlakozott Sullához, aki, ha más eszközökkel, de ugyanazért küzdött (utóbbi még fia gyámjává, biográfusává is kijelöli). Konzulként maga számol le a birodalomba betörő Mithridatésszal, messzire kergeti a seregeit. A tiszta naivak általános sorsának megfelelően azonban hamar leváltják tisztségeiről, sikereiből Pompeius gazdagodhat meg.

Máskor nem fogadott vendéget, ezért házvezető szolgája szerény, egyfogásos vacsorát szolgáltatott fel neki. Lucullus felfortyanva utasította rendre szolgáját a szegényes étel miatt. „Hát nem tudod – mondta neki –, hogy Lucullus ma Lucullusnál vacsorázik?”

A politikai térből kiszorítva teljes erővel fordult a lakomák, a kultúra és az ínyencek pártolása felé, szépen átzabálta magát a széteső köztársaságból a császárság hajnalába. A visszavonulás finom száműzetés volt Lucullus-nál pedig „tudatosan vállalt magatartásforma része”, a fennálló rend iránti megvetését evéssel mutatta ki (ahogy koplalt Seneca).

Amikor pedig híre ment, hogy ideje nagy részét gasztronómiai élvezetek rafinált kimunkálásának szenteli, ez már egyenesen arculcsapásként érte ellenfeleit. Amikor a beteg Pompeiusnak orvosa fenyőmadár fogyasztását ajánlotta és biztatta, hogy kérjen néhányat Lucullustól, Pompeius dühösen hárította el a javaslatot: "Mit? Hát Pompeius ne éljen, ha Lucullus nem ínyenckedik?"

A régi idők embere mellett szépen elmentek az események, és Lucullus lázadás helyett inkább beletörődött a sorsába. Szerencséjére még időben megőrült, kicsivel később meghalt, se a köztársaság bukását nem látta, se nem vágták le fejét, mint barátjának, Ciceronak, és a kardjába sem kellett beledőlnie, szemben Catoval.

(Lucullus kapcsán Kertész István munkásságából okosodtunk, többek között innen, ahonnan az idézetek is vannak. Lakoma a császárkori Rómában, História, 1979/1. 1. szám. A kép innen van. Akar a halál párhuzamot vonni/látni/láttatni, de ezentúl mégiscsak másért máshogy fogunk gasztroszexelni enni.)
 

Nyári nap, dögmeleg. Testvérek között (vagyunk) is van negyven fok a nap alatt. Szalonnázáson innen, kecskepörköltön túl, a farmon, ahol egyelőre csak a szomszéd mangalicája túr, napágyakon és horgász-székekben tunyul az egész társaság. A réten részeg pillangók kergetőznek, a szellő lustán bele-beleszánt légujjaival az akácok lombjába, méhzümmögés és tücsökciripelés az aláfestő zene, ésatöbbi, ésatöbbi.

A lovak bevonultak a böglyök elől a beállóba szunyókálni, egyikük-másikuk időnként elégedetten horkant egyet. Csak Bagira, a koromfekete kandúr bírja ki a tűző napon, lustán elnyúlva élvezi a délutánt. Senki sincsen beszélgetős kedvében, csak a borospalackok pukkanása, sörök ciccegése szakítja meg néha a csendet.

Sokáig tűnődöm, mikor robbantsam a bombát, aztán félénken megszólalok:
Meg kéne nézni a gombát.

Hozzávalók

• 2 kg csontos hús
• 2 szelet húsos szalonna
• 3 fej hagyma
• 6 gerezd fokhagyma
• 1 nagyobb paprika
• 1 nagy fej paradicsom
• 2-3 dl száraz vörösbor (nyugodtan lehet a néhány nappal korábbról meghagyott tétel is)
• só, bors, pirospaprika, víz
• 1 tűzrakóhely megfelelő mennyiségű fával és gyújtóssal
• 1 bogrács

Vallásos így csinálta Gézapapával

• Mossuk meg a húst, és a kétharmadát csontozzuk ki. Amikről nem sikerül szépen leszedni a húst, nyugodtan beletehetjük egészben is. A zsíros részek nagy részét távolítsuk el, de ne az egészet, kell a kötőanyag.
• A hagymákat aprítsuk fel, a szalonnát pedig vágjuk legalább centis darabokra. A fokhagymák felét hagyjuk egészben, a másik felét szeljük fel vékonyra. A paprikát és a paradicsomot mossuk meg.
• Ha mindezzel megvagyunk, vonuljunk a tűzrakó helyre a fűszerekkel, vízzel, bográccsal, alapanyagokkal, konyharuhával és egy sámlival.
• Rakjunk tüzet és a szalonnát tegyük fel pirítani. Attól függően mennyi szírt ereszt, tegyünk bátran zsírt még hozzá.
• Ha a szalonna szépen megpirult mehet rá a hagyma, amit lehetőleg sűrű kavargatás mellett dinszteljünk üvegesre. A bográcsot húzzuk el a tűz fölül, pirospaprikázzuk a hagymát.
• Jöhet rá a hús, ezt kavargassuk, vizet mindig öntsünk rá, ne le égjen, de túl sokat se, nem levest csinálunk.
• Mehet mellé a paprika és a paradicsom, illetve az egész fokhagymák. Innentől könnyű a dolgunk mert némi kavargatáson és vízpótláson kívül legalább egy órán keresztül semmi dolgunk.
• Közben azért kóstoljunk, de vigyázzunk a sóval, mert a szalonna már önmagában is sós. Ekkor hozzáadhatjuk a bort is.
• Fűszerezéshez csak sót és borsot használjunk, illetve igyekezzünk egy hegyes erős paprikát átszúrva belecsempészni az egyvelegbe, nehogy az asszonyok észrevegyék. A húsnak legalább két óra kell, hogy megpuhuljon. Mindenesetre ne siettessük, a bogrács rotyogjon, mi vedeljünk.
• Mikor már a hús majdnem kész, a felszeletelt fokhagymát adjuk hozzá a pörkölthöz. Időközben egyre kevesebb vizet pótoljunk vissza és figyeljünk, nehogy túlfűszerezzük.
• Ha jól dolgoztunk masszív szaftot és könnyen omlós húst kapunk, amit fehér kenyérrel és savanyú uborkával fogyasszunk. Meg persze kékfrankossal.

Folytatódik a kis beszámolóm a nyaralásról, aki vérre számít, várja meg a következő részt, a többieknek jöhet ez is. Utunk következő állomása a nagyszülők Mezőgyáni kis birtoka volt, ahol már a jól megszokott falusi életbe csöppentünk bele. Itt reggel az ember lecsóval kel, este pedig kolbásszal és kerti zöldségekkel fekszik. A kettő közt pedig hol sült kacsa, hol pedig egy jó pörkölt a bográcsból.

Nekem vasból van a gyomrom, de ez a fél hét a nagyszülőknél vidéken még engem is megviselt. Kolbászt ettem kolbásszal és némi paradicsommal, erős paprikával, szigorúan a kertből. Ez még talán oké, de amikor két reggel is Gézapapa lecsójának illatára ébredtem, és a csabagyöngye szinte állandósult a reggeli kávé helyett, már minden mindegy volt. Sok legendát hallottam a csajomtól arról, hogy szezon idején a kertből felhozott paprika, paradicsom, hagyma, fokhagyma kvartett alkotja a reggelit szinte minden áldott nap, de valahogy ez mindig csak kedves túlzásnak tűnt. Aztán most megígérte Gézapapa, hogy majd csinál nekem is.

Ki kell használni a nyár végét, magyarázza fotósMáté a telefonba, és rögtön át is küld néhány szép képet az idei szárított paradicsom adagjáról. (A végén lesz vérnyúl is.)