A pezsgő (is) nagyon sanyarú helyzetben van Magyarországon. Ismerősök között (családban) általában két kategória tűnik fel. Az egyiknek mindegy, csak édes legyen (őket látja el a legszélesebb választékkal a piac, hiszen a kereslet mindent meghatároz), a másik meg energiaitallal issza, buli előtt, alatt. (Ez utóbbit a mai napig nem tudom megérteni, hiszen igazi agyrém, persze bagoly mondja verébnek). Meg valahogy félnek az emberek a pezsgőtől, sokan teljes mértékben tartózkodnak tőle, nincs meg a helye a mindennapokban. Persze ha alkalom van, szinte mindenki azonnal bont valami „különlegeset”, általában jó melegen, mindenki futott már bele vendégségben ukrán vagy éppen orosz pezsgőcsodákba, melyekről az a hír járja, hogy egy vagyonba kerültek és persze csak most, csak nekem bontják.

Meg még utána balra néhány kilométer. Az indiai kalandtúrát folytatva a következő állomás ez az étterem a Himalája előszobájában.

A közhely igaz. Az ország határain belül is nagyon faszányos helyekre bukkanhat az ember. Végre elmentem én is nyaralni. Idén nem jött össze a tengerpart és ezzel együtt a tenger gyümölcsei vacsorák sem, viszont régen átélt közelségbe kerültem a zsíros húsok és parasztos ételek világával. Erről írok most, három részben, lesz benne vér meg belek, torokmetszés és forrázás.

Holnap sütik/szegik/eszik meg Pécsett a Nemzet Kenyerét, a nemzeti összetartozási intézmények szokásos túllicitálásának egyik eredményét. Kár, hogy egy kis vasi faluban évtizedek óta megsütik minden áldott nap.

Rendes vasi születésű gyerekként kötelességem legalább egy posztot szentelni a toronyi kenyérnek, amit modorosan nevezhetnénk egyszerűen csak kenyérnek. Még az új (egyébként jó) divatpékségek szuper rozsos bajor parasztkenyerei sem közelítik meg azt a matúrát, aminek kilónkénti ára például a szombathelyi teszkóban eléri az ötszáz forintot, de a sütödébe is háromszáz, hm? Nem aranyporral futtatják be a cipókat, hanem egyszerűen belekerül minden, amitől kenyér lesz a kenyér, nem pedig amolyan felpuffasztott cucc, mint amit általában lehet venni.

Rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy minden étel a maga környezetében a legfinomabb, főleg a speckó fogások. Jah, hát kivel ne történt volna meg, hogy külföldön járva bevadult az utcai árusnál, és több kila kolbásszal/sajttal/miegymással próbált fellógni a fapadosra? Viszont a samosás kép annyira megtetszett nekünk, hogy egyáltalán ezt otthon lehet-e, szóval kértünk egy receptet arra az estre, ha más is rámozdulna.

Új sorozatot nyitunk nektek. A képlet egyszerű: keresünk egy zenét, ami kajáról/borról szól, elküldjük Conorenek, aki rajzol rá plakátot/képregényt/miegymást. Tom Waits-szel kezdünk és a csokiJézussal.

A Chocolate Jesus Tom Waits 1999-es Mule Variations albumán volt a 12. szám. Az MV-t a Rolling Stones amúgy minden idők 500 legjobb albuma közé választotta: a 416-ik helyre. (S több mint félmillió lemezt adtak el belőle.) Az öreg Tom másszor is cimborált már az ördöggel (lásd Parnassus), de koránt sem verte ki úgy dalával a biztosítékot mint más képzőművészek, akik tényleg kiöntötték/megették a csokiJézust.

A képet Conore rajzolta, akit itt lehet szeretni a kreativképregényen.

Most egye is meg a Goldenblog, amit kifőzött magának. Ha keserű akkor is. Mi azért abból indulunk ki, hogy jóhiszeműségből, a túlórázás/leterheltség (nem pedig szarokrája, vagy szimónia) miatt a Goldenblog nevezéseket versenybe engedő szerkesztő nem nézte meg a nevezőket, talán ha szúrópróbaszerűen. Az összes játékost biztosan nem, mert akkor az Olcsó és Gyors Receptek rögtön oldalt kiszúrta volna, és tutira nem engedi be a blogok közé (mint ahogy nem lehet szavazni a mindmegettére meg a nosalty-ra sem).

(Mielőtt továbbmegyünk, igen, neveztünk a Goldenblog versenyen, és nem, nem a rendszerrel van az alapvető bajunk. Tudjuk, hogy nem kötelező a részvétel, és ha nem tetszik valami, elmehetünk a francba, de azért mégis, annyira tartjuk jó ötletnek a versenyt, hogy duplán fájjon.)

Idén viszont gyakornok nyakába varrhatták az egész lebonyolítást, aki persze kétezer nevezett blogot nem fog átböngészni, de azért legalább egyszer meglehetett volna látogatni mindet, volt rá egy hét. Az Olcsó Receptek ugyanis nem más, mint a mindmegette és a nosalty sikerei után elszaporodó receptbeküldős tucatoldalak sokadik klónja: saját előállítású és értékelhető tartalom nélküli üzleti vállalkozás. Márpedig kizártak olyan oldalakat, melyek „inkább portálok, vagy termékoldalak”. Igaz, az Olcsó Receptek nem is állítja magáról, hogy blog, csak bejött a nevezés. (Egy recept hogy lehet olcsó? Egy étel meddig olcsó, és mikortól drága?)

Hiába a szakmai zsűri, a közönségszavazásnak továbbra sincs értelme, ettől nem fog fejlődni a magyar blogkultúra, megint nem lesz népszerűsítve az igényesebb internetes tartalom. (És nem is nácultunk annyira.) A fácsés szavazási rendszerrel az egész most csak annyiról szól és nem többről, hogy kinek van több rajongója meg lájkja, a győztest meg előre lehet borítékolni. Persze, hogy a kult kategóriában a demotiváló vezeti a listát, az egyéb blogoknál meg az apafiaképregények. A poénoldalaknak jobban megy.

Most a Goldenblog szerkesztők két (plusz egy) dolgot tehetnek. Vagy meghekkelik a szavazatokat, mert bármennyire nem szép, úgysem fog senki reklamálni. Esetleg utólag kikapják a sorból a győztes, bár ez elég nagy gáz, meg egyébként is.

A legelegánsabb megoldás talán, hogy a maga 16 ezer rajongójával az Olcsóreceptek marad a listában, megnyeri a közönségszavazást, a Goldenblog benyeli a bakit, esetleg elnézést kér, és jövőre új rendszert dolgoz ki.

A Kunsági Borvidékről jelentkeztünk már több borral, többek között azért, mert az innen érkező termékeket viszonylag egyszerűen beszerezheti az ember. Múltkor megvolt Hajós-Baja is, mondjuk ez már nehezebb történet volt, annyira nem könnyen akadtunk hajósi borra. Csongrádi bort beszerezni meg szinte lehetetlen. Bevallom őszintén, hogy a múlt hétvégéig még egyetlen bort sem sikerült kóstolnom az ország talán legtöbb napsütéses órájával megáldott borvidékéről.

Pedig nagyon régre nyúlnak vissza a Szeged környéki bortermelés, borkereskedés hagyományai. Az első írásos emlék 1075-ből való, a Garamszentbenedeki Apátság alapítólevelében. Az oszmánok megjelenéséig virágzó kereskedelmi központ volt Szeged, folyami és szárazföldi csomópont is. A só mellett borból is rengeteg cserélt itt gazdát, a szegedieknek pedig a Szerémségben voltak szőlőbirtokaik. Ennek vetett véget a török hódoltság időszaka, és a helyiek egyre inkább Csongrád és Mórahalom környékén ültettek szőlőt. A 19. század végén nagy szőlőtelepítési hullám indult meg. Elsősorban a futóhomok megkötésére, de a filoxéra megjelenése után ez még nagyobb méreteket öltött (a szőlő gyökértetű nem képes járatokat fúrni a magas kvarctartalmú homokban, ezért itt nem is tudja károsítani a szőlőt).  Az 1873-as Keleti Károly féle összeírás tanúsága szerint Szeged város és hozzá tartozó községek bortermelése elérte, sőt bizonyos években meg is haladta például a Mecsekalján termelt mennyiséget.

A huszadik század borviharait már senkinek nem kell bemutatni, manapság pedig semmiképpen sem állíthatnánk, hogy a csongrádi lenne a legjobb hírnévvel rendelkező borvidékünk. Nem könnyű itt (sem) szőlészkedni-borászkodni, hiába a rengeteg napfény, a meleg ősz, a dunai eredetű meszes homok vékony termőrétegű és folyamatos tápanyag utánpótlást igényel. Meg persze két-háromévente jönnek brutális fagyok, és szépen elvégzik a terméskorlátozást.

A borvidék szívében, Csongrád-Bokroson tevékenykedik az Ungerbauer Pince mintegy negyven hektáron. A családfő (Ungerbauer György) látja el a hegyközség elnöki feladatait is, valamint ők a borvidék legnagyobb oltvány előállítói. A fajtaválaszték széles és minden igényt kielégít. Zöldveltelini, chardonnay, szürkebarát, cserszegi fűszeres, sauvignon blanc, kékfrankos rosé, kékfrankos, pinot noir, cabernet sauvignon biztosan kóstolható. A fehérek általában reduktív eljárással készülnek, a 2010-esek közül a chardonnay és a szürkebarát mindenképpen kiemelkedett a villámkóstolás során. A vörösek közül egészen egyedi volt az édeskésen gyümölcsös illatú és ízű 2009-es pinot noir, a hasonló évjáratú cabernet sauvignon meg igencsak hajazott a hajósi testvérére, talán még élénkebb fűszerekkel és nagyon csúszós korttyal.

De egy egész palackot mégsem ezekből, hanem a kétezer tízes kékfrankosból nyeltünk be. Fesztivál keretek között 1125 forintért sikerült hozzájutni, nagyon baráti ár érte. Az előző évjáratból nem sok vörösbor készült, a kékfrankos viszont ugyanazt tudja, mint az olaszrizling: szar években is megmenti a gazdáját. A bor 11 és feles alkoholja nagyon baráti, nagy melegben sem ártott meg szerencsére. Egészen halványpirosas színe és intenzív fűszeres illata nagyon behízelgő, idővel meg szép piros gyümölcsök is előkerülnek. Könnyedén iható, könnyedén értelmezhető bárki számára, a savai egyáltalán nem bántóak, de érezhető a jelenlétük. Szinte úgy lehet inni, mint egy gyümölcslevet, igazi társasági lény. De mindemellett nagyon szépen beérett alapanyagból készült, és nem érezzük kevésnek. Nyaralásra, piknikre, házibuliba vagy kártya mellé tökéletes társ.
Ungerbauer Csongrádi Kékfrankos 2010 hibátlan két és fél palack, még sok ilyet!

Mindig is úgy gondoltam, hogy a Duna Borrégiónak (Kunság, Hajós-Baja, Csongrád) kell(ene) ellátnia az országot könnyed, tiszta ízű és elsősorban gyümölcsös borokkal, nem mellesleg megfizethető áron. Az utóbbi időben kóstolt tételeik pedig csak megerősítik ezt, szóval nyúljunk bátran a boraikhoz.

Ismét egy ajándék kép, most Jaipurból, rajta a légtornász samosás bácsival munka közben.

A samosa az indiai utcai ételek királya, ami viszonylagos biztonsággal fogyasztható még a káeurópai turista számára is. A samosa teljesen vega kaja, krumplival, hagymával, borsóval és egyéb zölddel töltenek meg tészta kúpokat, ezt olajban kisütik, majd valamilyen főszeres, joghurtos mártással tálalják. A tizedik században már említi iráni történetíró, de a Delhi Szultanátus királyi poétája, Amir Khurso is szól róla 1300 környékén, mint a nemesek és a herceg kedvenc ételéről. Azt az indiaiak sem tagadják, hogy a fogás az arab kereskedőknek köszönhetően terjed el Indiában.

Jaipur, vagyis a rózsaszín város nincs háromszáz éves, viszont a legnagyobb indiai állam, Rádzsasztán fővárosa. Az egyik legszebb és izgalmasabb indiai város fejlett várostervezéssel, pezsgő kultúrával és tudományos élettel. A kaliforniai Fremont, a kanadai Calgary, a nigériai Lagosz és a ki gondolná, Párizs testvérvárosa is.

Ha a lekvárral nem is akarunk pepecselni, pálinkát azért főzessünk belőle.

A sok barackféle miatt persze kell a megkülönböztető előtag, pedig az őszibarack legtöbb fajtája már egész szépen beérik a nyáron. A gyümölcs élettani hatásai kiválóak, egyrészt mert nagy a folyadéktartalma. A nektarin, vagy kopasz barack szintén őszibarack, és majdnem a legerotikusabb gyümölcs.

Mint oly sok jó dolog, a barack is Kínából származik, a középkorban már egészen sok fajtája volt ismert Európában, elterjedésért pedig sokat tettek a szerzetesek. Kínában sok népmesének főszereplői a halhatatlanság barackjai. Ahogy a japánoknál a cseresznyefa virágát, úgy Kínában a barackfáét nagyon sokra becsülik: úgy tartják, hogy tele van életerővel, de a varázslók is előszeretettel használják a gonosz szellemek ellen védekezésül. (Szerencsésebbek, mint Momotarō, beleszületnek.) Mindenestre Ázsia legtöbb országában tisztelik és szeretik az őszibarackot, mint a tavasz hírnökeit, sőt bonsai fákat is nevelnek belőle.

Azt tudtátok, hogy inkább testvére a mandulának, mint a kajszinak, sőt gyakran rá is oltják utóbbit előbbi fáira?A Super Marioban amúgy Őszibarack hercegnőt (Princess Peach) kellett megmenteni, ha elfelejtettük volna, emlékeztetnek az IDDQD-n.

(A kép innen.)