Nem mintha az állatvédőket okolnánk egy csomó mindenért, de amúgy igen.

Mi legalábbis azért nem vehetünk itthon elefánthúst a sarki hentesnél, mert azt eléggé korlátozza Washingtoni Egyezmény, de a magyar hatóságok sem adnak olyan könnyen behozatali engedélyt. Néhány éve nagy port kavart, hogy a zimbabwei hadseregben a kukoricát már baromira elunó katonák elefánthúst kapnak a fejadagban (állítólag).

Tény viszont, hogy mint oly sok tiltott dolognak, az elefánthúsnak is nagy a keletje. A "bozóthús" kategóriába tartozó elefánthús illegális kereskedelme virágzik, sőt, egyre népszerűbb is, leginkább ez veszélyezteti a kihalás szélén egyensúlyozó vadállatokat. (Ugye, a bölény.)

A kép innen van.

Családom a névadás terén igencsak gyér fantáziáról tett tanúbizonyságot. Jómagam Zsuzsanna névre kereszteltettem, de rajtam kívül még ketten kapják fel a fejüket erre a névre, ha családi ünnepen összegyűlünk nagyanyám házában. Ezenkívül egy szamár és egy kecske is ezt a nevet kapta a háztartásban, ami egyértelműen árulkodik családtagjaim humorának színvonaláról. Katalinnak minimum öt leányt anyakönyveztek a rokonságban, ha jól számolom. Természetesen rögtön a keresztelő/névadó után jelentkezik korrekciós igény a könnyebb megkülönböztethetőség kedvéért, így tehát számon tartunk Katit, Katát, Kiskatát, Katót és Katicát.

Én tényleg nem akartam lecsót csinálni. Gyerekkoromban gyűlöltem és igyekeztem a virslit kiválogatni belőle, egyrészt ezért. Másrészt azért, mert nekem erősen túllihegettnek (sőt, túlhype-oltnak) tűnt mindig is a lecsókérdés. Egy újabb „nemzeti büszkeségünk”, amit a 19. században még nem is ismertünk, amit a környező népek tőlünk függetlenül is imádnak, és amit a legtöbb vendéglőben botrányos színvonalon reprodukálnak. Nem akartam ebből presztízskérdést csinálni, na.

Aztán persze bebuktam, úgy alakult, hogy vacsorát kellett főznöm és az egyébként üres hűtőt eluralta a kertben termett paprika és paradicsom, amit anyukám küldött. Két kísérlet után minden megváltozott, beleszerettem a lecsóba. Rajongó lettem, fan és ismét közelebb kerültem ahhoz, hogy úgy érezzem, értem miről ír Váncsa István. A primér tapasztalat alapján azt mondom, így álljanak neki, ha még nem csináltak lecsót:

• egy kis darab szalonna, hiányában zsír vagy olaj
• 1 nagyobb vöröshagyma
• 2 közepes paradicsom (jó ha házi, kerti, piaci és friss, de a kritérium az, hogy ne legyen vízízű)
• 4 nagyobb paprika (jó, ha többféle, de az igazi kritérium, hogy legyen íze – nálam egy fél erős is ment bele [a csajom ezt csak most tudja meg])
• Fél szál kolbász, vagy annyi sem - nem kell túlzásba vinni (Nekem Gyulai volt, egész jó)
• 2 tojás, ha szeretik
• só, bors, pirospaprika

• A szalonna tényleg jó alapízt ad, de eltúlozni nem kell. Vágjuk körömnyi darabokra, kis lángon törekedjünk rá, hogy megolvadjon. A vöröshagymát vágjuk (viszonylag) apróra, pároljuk üvegesre (és még egy kicsit tovább). 
• A paprikát karikázzuk fel, inkább keskeny, mint széles darabokra. Dobjuk rá, forgassuk meg a hagymás zsiradékban (ekkor lehet nagyobb a láng), aztán vegyük vissza a tüzet és főzzük tovább. Eltelik jó pár perc, mire alakulni látszik a forma, én ekkor dobtam rá a vékonyra karikázott kolbászt.
• Adagolhatjuk a sót, a borsot, meg egy kis pirospaprikát. 
• Nagy dilemma a szakirodalomban, hogy hámozzuk-e paradicsomot. Én azt hittem, csak a gyerekeket zavarja a felpöndörödő héj, de úgy látszik nem. Én nem hámoztam, csak kockáztam, és utolsónak ezt dobtam a fazékba. Fokhagyma most nem volt, de egy kanál oregánó igen, nem hatott idegenül. 
• Most már csak óvatosan kevergessünk és lessük, hogy alakul a paradicsom állaga. Ne főjön teljesen szét, maradjon tartása és formája, és akkor lassan jók is vagyunk. 
• Nem akartam tojásosra, de a fokozatos sózást túlzásba vittem (vigyázzanak!), ezért menteni kellett a helyzetet. Két tojás külön pohárban, majd ráönt és megfőz 2-3 perc alatt. Jó lett.

Két dologról fogunk szólni röviden: az egyik a Goldenblog lesz, de nyugi, nem kérjük ingyen a lájkot!

Szóval neveztünk mi is, és fölöttébb örülnénk neki, hogy amennyiben szereted a Gasztroszexet, vagy te is gasztroszexistának vallod magad, szavazol ránk.
A blog pont 190 napos, ezt onnan tudjuk, hogy ez a 190-ik poszt. Ez nem véletlen. Mivel eléggé linkek vagyunk, már a legelején megfogadtuk, hogy ha esik, ha nem, napi egy bejegyzést legalább írunk az olvasóknak, magunknak, ilyesmi, mert így nem szakad meg a lánc, különben is.

Ez alatt a bő félév alatt sok minden történt, megírtuk az ország gasztroAlkotmányát, közreadtunk fröccslexikont, lefőztünk egy csomó receptet, sőt írtunk is róla, ráadásul megittunk egy rakás bort. Kedves barátunk megírta török emlékeit, paradicsomot neveltünk és szüreteltünk, majdnem aludttejet is csináltunk, ha a Vallásos nem öntötte volna ki idő előtt.

Jártunk közben Szabadkán a hétvégén, lesz majd róla úti film is, meg beszámoló. Viszont Magyarország sokkal szebb lenne, ha mondjuk lehetne jó bureket kapni, és azalatt a sok év alatt ellestük volna a pljeskavice elkészítésének mikéntjét. Szabadkára menet átszeltük Bácskát, erre emlékezünk a képpel, ami innen van.

Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk, és jó, hogy van egy új borbrand Egerben. Még ha nem is volt kérdés, mi lesz a név, annyira egyértelmű volt, hogy az Egri Csillag a befutó. Meg a Cecey Éva.

Az egri borügydöntők meg bormarketingesek röhöghettek a markukba, amikor a legolcsóbb eszközhöz nyúltak. Több ezer tipp (3149) érkezett, a valódi szempont persze az volt, hogy a név legyen minél egyszerűbb, könnyen érthető, és lehetőleg ne a nulláról, hanem alapokról lehessen kezdeni (közös kulturális kód). A zsűri tájékoztatása szerint így olyan nagyszerű elnevezések lettek még dobogósak, mint az „egri szépasszony” és az „egri királylány”. De legyen akármilyen ratyi a név, már előrébb járnak a cabernet franc-kal évek óta szenvedő villányiaknál.

Nem mintha Egerben nagyobb egyetértés és kevesebb teszefoszázás lenne, mint az ország bármely borvidékén. Mégis sikerült egy, ha több sebből is vérző, de nagyjából egységes közösségi, borbarát márkával kiállni a piacra. Csak a rettegett Duna Borrégióban van látszólagos összhang. Bár való igaz, jó messze van még az, hogy földrajzilag egy közös brand alá szerveződjön egy borkészítő vagy szőlőtermelő közösség, lásd külföldön mennyi példa van rá.

A zászló alá gyűlni elvileg bárkinek lehet, a brand leírás szerint az Egri Csillag jegyei szerint olyan „friss, gyümölcsös házasított fehérbor, melynek legalább 50%-át Kárpát-medencei fajta adja, és az illatos fajtáknak az aránya nem haladhatja meg a 30%-ot”. Kezdésnek nyolcan példamutatóan csatlakoztak is: Balga Családi Pincészet/Csutorás Ferenc/Gál Lajos Pincészete/Gál Tibor Pincészet/ St. Andrea Pincészet/Tóth és Tóth Szőlőbirtok/Thummerer Pince/Varsányi Pincészet. Csak bízhatunk benne, hogy nem rontják el, nem engednek be szar borokat a klubba, de még olyan sem lesz, mint Szekszárdon, ahol a bikavérrel kapcsolatban csak irányelvek vannak, pontosabban még az sem, mert hatszáz forintos bikavértől a hatezresig terjed a paletta, szóval vásárló legyen a talpán, aki tudja mit és hogyan.

Titkot abból sem csinálnak belőle, hogy Egernek erősítenie kell fehérben. Az nem kérdés, hogy az adottságok nagyon is megvannak, kár, hogy a többség eddig (csak) a vöröseket tolta. Nem lepődnénk meg, hogy (elsősorban) a felsőbb árkategóriás vörösekkel tele van a ház pincétől a padlásig.

Nincs azonban brand legenda nélkül, és még jobb, ha egy harmadik játékosra bízzuk ezt (mint tette azt a Vylyan). Úgy látszik, ott a kevesebb díj is több pályázót vonzott, mert a nyertesnek feldobott kétszáz palack egri bor kevés művészt vonzott, így a beérkezett 43 pályaművet inkább gyújtósnak értékelték (még ha talán nem is azok). Tehát mivel győztest nem hirdetettek a meghosszabbított határidő után, most megint lehet pályázni augusztus 10-ig, de már csak rövidebb formával.

De a lényeg: kapunk egy Egri Csillagot a Thummerer Pince szerint, címkéjén flegmán hátat fordító copfos kislánnyal, ki más lenne, mint a Cecey „meztelenül pancsoló” Éva?

A bor lendületes, éles és friss illatokkal nyit, meg se lepődünk,hogy a királyleányka szinte kilép a pohárból, mögüle érkezik egy kis bodza, mi sauvignon blanc-ra tippelünk. Ízben élénk, harsány savak, lendület, nyers, de könnyen csúszó ízek, ivós korty, aztán véget ér hamar, rövid mint a fürdős jelenet. A második poharat már szódával kérjük. (Amivel viszont nagyon pöpec.)

Inkább 2 pontot adunk, esetleg még egy felet a Thummerer Egri Csillag 2010-re

Mindent összevetve, az ötlet jó, támogatandó, mégiscsak egy lépés a (jelenlegi) Szépasszonyvölgy (mint antimarketinges eszköz) felszántásához.

(Az első kép innen van, a második pedig innen, ha valaha is eszetekbe jutna, sose, de sose fizessetek be az egri vár kazamatatúráira.)

Kaptunk újabb a képet a múltkori után az Indiában kalandtúrázó ismerőseinktől. Azt mondják, olyan helyeken ettek, hogy sosem hitték volna.

A kép Manaliban készült az egyik autentikus helyi étterem mellett, nem is annyira a fodrászat, mint a kép jobb oldalán látható csirkézde számít. A Manali Chicken House menő tyúkbolt, vehetünk csirkét egészben és kicsontozva, élve vagy halva, tollal vagy anélkül.

Most aki röhög, vagy azt hiszi, kitaláltuk az egészet, az üsse csak be a Google képkeresőjébe, vagy a Flickr-en: manali chicken house, aztán nézzék a felbukkanó képeket.

Sőt, a nyulas poszt szkeptikus kommentelői írják be ezt is: manali rabbit. Na ugye, hogy igazam volt?

A Goodfellas az egyik legjobb gengszterfilmje Scorsese-nek, egy hosszú gengsztermonológ a new york-i olasz szervezett bűnözésről. Most a nyilvánvaló értékei mellett van két kifejezetten nagyszerű kajás jelente a filmnek, illetve Nicholas Pileggi könyvének, és már csak ezek miatt nagyon érdemes megnézni. Vigyázz, spoilerezünk.

Az egyik a paradicsomos ragu, amit a szétkokainozott Henry Hill készít vacsorára, reggeltől estig, s közben fegyvereket próbál elsózni, drogot vesz/lazít/árul, bujkál az FBI helikoptere elől, de a rohadt paradicsomot megcsinálja perfektre.

A közszolgák lefizethetőségének köszönhetően a börtönben elég szabad konyhát vihetnek a maffiózók: a vacsorához pedig Paul Vario/Cicero olyan vékonyra vágja egy borotvapengével a fokhagymát, hogy a szeletek elolvadnak az olajban. Na ezt csinálja utána, aki tudja. Beágyazni nem lehet, de itt a link.

A könyv/film pedig azzal zár, hogy a tanúvédelmi program által Henry Hill számára kijelölt városban nincs rendes olasz kaja, nem tesznek fokhagymát a marinara szószba és linguini helyet nudlit adnak, meg a kenyeret műanyag kosárban szolgálják fel.

Ma leugrunk délvidékre, most indulunk egy kis szabadkai piacozásra/burekevésre/csevapozásra, meg ki tudja még mire, ami szembe jön, a palicsi állatkert mondjuk biztos.

A könyvből idéztünk, a kép meg innen van.

Úgy lesz tiszta a lelkem, ha (minimum) egy köszönömposztot szentelek Zseni faterjának, aki jó hónapja egy konyhai robotgéppel/mixerrel lepte meg a lányát.

Ez a gép azért nagyon fontos nekem, és zártam egy életre a szívembe, mert a fogpara alatt ezzel az eszközzel pürésítettünk le mindent, ami a kezünk ügyébe került. Igen, még a pörköltet is. Így.

(A képregény a Gregor Czaykowski kezét dicséri, és innen van.)

Amennyi kell 2 főre

• 50 dkg tintahal
• olívaolaj
• fokhagyma
• só

Mi így csináltuk

• Szokás szerint itt egy nagyon alap recept. Ha meghátrálunk a kihívás elől, és pucolt tintahalat veszünk, ugorjuk át a következő pontot.
• Fogjuk a tintahalat, tegyük deszkára, készítsünk elő egy éles kést. A fejrészt fogjuk meg, határozott mozdulattal húzzuk ki, vagy vágjuk le, de óvatosan. A testből ujjunkkal kanalazzuk ki a belső szervet, illetve húzzuk ki az átlátszó szépiacsontot. A szemet vágjuk ki, a maradék belső szerveket is távolítsuk le a csápokról, de vigyázzunk, ne lyukadjon ki a tintazsák. Pukkantsuk/vágjuk ki a seggszájat is. Végül folyó vízben mossuk át alaposan.
• Ha nem egészben szeretnénk, egy-két centiméter vastag karikákra vágjuk a tintahalat.
• Az olívaolajat melegítsük, nagyon vékonyra szelt (itt van, hogyan kell) fokhagyma mehet bele.
• Na most az van, hogy néhány percnél, és túl nagy hő fokon ne süssük meg jobban, mert keménnyé és gumissá válik. Ahogy AzEszter mondaná, „A lábasfejűek a tenger lágytojásai. Minél tovább főzöd, annál keményebb lesz.”
• Ha ügyesek vagyunk, grillezhetjük is.
• Jap, a tintahal tintájából készítik a mutatós fekete színű tésztát, ami nagyon finom paradicsomos szóval, ha beruházunk rá egyszer.

Az megvan, hogy külön blogjuk is van? A kép innen.

Kicsit nyálkás, kicsit furcsa, kicsit nem tudod, mit csinálj, de azért alapvetően kellemes. Nekem akkor volt, amikor négyen srácok kikönyörögtük volt kolléganőnk autóját egy hétvégére, hogy csak ide megyünk a Balatonra, de végül úgy alakult, hogy nem hajtottunk le az M7-esről Siófoknál, hanem meg sem álltunk az Adriáig.

Annyi kis kitérőt még tenni kell, akárhogy siettünk, úgy is éjfél lett, de egy tengerparti étteremben félig horvátul még ki tudtunk könyörögni fejenként egy szendvicset. Örömmel bólogattunk a prsutra és a pekorínóra, mehet bele persze, vertük a mellünket a teraszon. Kicsit irigykedve néztük a félig elfogyasztott szkampi tálakat a szomszéd asztaloknál, de annál nagyobb lelkesedéssel ettük a szendvicseket. Csak amikor a számla jött, rajta a 15000 magyar forintnak megfelelő kunával, akkor kezdtünk el csuklani.

A tintahalakat nagyon gyakran összekeverik a kalmárokkal, mondjuk nagyon is hasonlítanak egymásra, csak két külön rendbe tartoznak (sepiida és teuthida). Szerencsére mindkettő ehető, és mindenekelőtt finom, utóbbinak több nem kihalt faja van még. Nem illik összekeverni őket, bár táplálkozási szempontból kevés különbség van közöttük. (De nem a csirkére hasonlít íz ízük.) Gondoltátok volna, hogy szépiacsontot tesznek a papagáj elé csipegetni, és hogy egy kalmár 2 millió utódot is képes rakni?

Viszont másnap ebédkor már egy hangulatos dalmát kisvendéglő teraszán üldögélünk, és várjuk a királyi nagyságú tálat, rajta a sült/grill/párolt kalmárokkal és tintahalakkal. A hosszú hétvége ezek után őrült gasztroorgiába fordult, de tényleg, és a vége egy nem túl kellemes fehérjesokk volt a részemről, mint veregették utóbb a vállamat az együtt érzők.

Viszont (legrosszabb esetben) a Metroba hetente kétszer érkezik friss haláru, úgyhogy Zsenivel még a múltkor nekivágtunk, és mi mást vennék, mint parizer áron tintahalat (borjú párizsi, a pontosság kedvéért). A következő kihívás a tömegközlekedéssel azelőtt hazaérni, hogy a jég megolvadna, a tintahal meg bebüdösödne. Otthon kisebb sokkot kapok, a nagy izgalomban nem néztem, konyhakész-e az állatka. Sebaj, ezt is el kell kezdeni valamikor.

A szépiák és a kalmárok nemcsak „tintát” tudnak lőni a rájuk vadászó megzavarására, hanem egyes fajok egész szép méretekre képesek megnőni. Nem meglepő hát a hatalmas irodalma a különböző óriás kalmároknak és tintahalaknak, a gazdag fantáziával megáldott ember már jó régen szörnyesítette őket. Most így hirtelen két film ugrik be, az 1996-os A szörny és a 2005-ös A tintahal és a bálna. (Előbbi felejtős, utóbbi nézős.) Igazságtalanok lennénk, ha ne emlékeznénk még meg a Kraken: Tentacles of the Deep című opuszra, amit a magyar Tibor Takácsnak köszönhetünk, aki például a Sabrináért is felelőssé tehető. Sebaj, release the Kraken!

Szépiát pucolni nem nagy ördöngösség, ha túltesszük magunkat a belezés sajátos hangulatán, még vidám kis délutáni kézmunka is lehet belőle. Most többféle fokozata van ennek is, holnap majd átvesszük részletesebben is. Röviden a lényeg: fejet kirántani, műanyagszerű szépiacsontot kihúzni, szemet kivájni, tintazsákot lemetszeni, seggszájat kinyomni. Nem is annyira bonyolult, mi? Nagyon alap olívás recept holnap, akik nem bírnak addig várni, innen szemezgessenek. Vagy számolják ki, hányan laknának jól egy óriás tintahalból.

(Az első kép innen, a második meg tőle.)