Mindenki ismeri (legalábbis átlag boros) a Villa Tolnay-t, boraikat. Négy-öt éve úgy gondoltam, hogy mára ez már tényleg így lesz. Nagy volt a robbanás, amivel Philipp Oser berobbant a magyar bor-köztudatba. Elsősorban fehér boraival, azon belül is a rizlingekkel, még szép, ha valakinek Badacsonyban van területe ez szinte kötelező.

A svájci úriembernek van pénze, és annyira megfogta a Balaton-felvidék hangulata, hogy mindenképpen ott akarta megvalósítani borral kapcsolatos elképzeléseit (meg persze ő is tudja, amit mi, hogy ott teremnek a világ legjobb rizlingjei). Szóval profi svájci szemlélet adott, tőke adott, gyönyörű épület a Tolnay-villa képében adott (innen a pince neve amúgy), kitűnő fajták adottak. Paradicsomi körülmények egy kreatív borásznak, mert állítólag minden kérést teljesít Oser úr, nem is kell feltétlenül indokolni, ha a bor végül megfelelő színvonalon lesz.

Eleinte eléggé szaladt is a szekér, sokat és sokhelyütt foglalkoztak velük, boraik is benne voltak a körforgásban. Aztán jött egy kis megtorpanás, volt idő, mikor olyan hírek terjedtek, hogy eladó a birtok, mostanság is kevés a hír felőlük. De mint kiderült, szó sincs semmiféle válságról, szépen csendben végzik a dolgukat, folyamatosan készülnek a borok, egyszerűen nem lettek a boros média felkent celebjei (hálistennek). Igaz, nagy nyomás nincsen, Svájcban elég rangos éttermekben találkozhatunk Villa Tolnay borokkal, és itthon is szépen elfogynak a tételek.

Múltkor pufogtam egy sort a hegyeim miatt, ezért (is) pont jókor érkezett borászZoli egy nyolcas meg egy kilences Villa Tolnay Rajnai Rizlinggel, összeugrasztottuk őket. Szinte pontosan ugyanúgy mutatnak a pohárban, világos árnyalatú szalmasárga, krémes megjelenés. Egyszerre látszik, hogy tartalmas borokkal van dolgunk. Az illat is nagyon hasonló, uralkodó jegyek a vaxos-krétás vonal meg a kellemes petrolosság, tipikus rajnai mindkettő (amúgy is van egy ilyen tipikus jegye szinte az összes Villa Tolnay fehérbornak).

A kétezernyolcasban már itt jön egy kellemes, édes-mézes jegy, levegőzve nagyon szépen vegyül a rajnai jegyek közé. Magasan van a mérce az illat alapján, a kilences sajnos le is veri a kóstolás során. Két-három nappal több levegőt kapott, de ez sem segített neki, az illatához képest nagyon üres, lapos, izgalommentes a korty, a közepétől szinte nyom nélkül tűnik el a szájban, talán csak a tizenhárom és feles alkoholt érezni a lecsengésben. A másik rajnai után kóstolva meg egészen elszégyelli magát, szóval az illat után összességében csalódás a Villa Tolnay 2008-as Rajnai Rizlingje, így éppen kettő és fél palackos.

A kétezernyolcas testvére viszont nagyot szól szájban is, egészen érdekes stílussal ismertet meg. Először is szép, vaskos, magas glicerintartalommal és tizennégyes (egyáltalán nem bántó) alkohollal. Már ez is édes érzetet kelt, de ehhez jön még az érezhető maradékcukor, meg a szélesen elterülő mézes jegyek az ízében. A palackon száraz fehérbor áll, de néha elgondolkodunk, hogy nem több-e annál ez a cukor, érzetre biztosan az. Az egészet a másik borból nagyon hiányzó korty végi rizlinges kesernye bolondítja meg. Hasonlatos a német iskolához, hozzáadott szén-dioxid és a kóracél tartályos érlelés vibrálása nélkül.

Most kéne emiatt keseregnem, de nem ez történt, egyszerűen annyira jólesett így ebben a formában, hogy nem is maradt egy csepp sem a palackban, pillanatok alatt elfogyott. Annyi azért feltűnt, hogy a levegőn erősödik a vaxos-krétás íz világ, és egyre jobban háttérbe húzódnak az édes jegyek. Vagy csak hozzászokott a szám? Nem tudom, de ott abban késő őszi pillanatban teljesen passzolt a kicsit depressziós hangulatomhoz, a hiányzó vibrálást és frissességet is meg tudtam neki bocsátani, bizony sokszor a hangulat sokkal komolyabban befolyásolja egy-egy bor értékelését, mint az érzékszerveink. Villa Tolnay Rajna Rizling 2009 három és fél palackos, az emlegetett vibrálás esetleges felbukkanásával sima négy palack lehet. Egyébként meg első randevúk tökéletes feszültséget (is) oldó bora. A zene mellé/helyett meg jöjjön most inkább egy szelet Tolnay Klári.

Tehát. A mai nagy nap az életünkben, mert megsokasodunk, egy szobával gyarapodik a lakótér. Köszönhetően kedves, kedves, Indiában is kalandtúrázott ismerőseinknek.

Magunk mögött hagyjuk a vizesedő falakat, a penészedő fürdőszobát, a zárlatos vezetékeket, a 19 fokos maximum szobahőmérsékletet (mondjuk a borok komázták), a felrobbant wécétartályt. Elfelejthetjük a minden szabadba helyezett növényünket felzabáló nyulat, a láncdohányos szomszédot és az összes napfényt eltakaró, kiirthatatlan, terméketlen fügefáját, pont jókor, mert tavaly ilyenkor még össze kellett söpörni a lehullott leveleit, miközben "ugye a szomszéd fájának nem csak a gyümölcsét kell élvezni!".

Helyette lesz hegyoldal, tetőterasz, pince és kilátás, természet meg minden, barátainknak hála jutányos árú albérlet formájában. Szóval eléggé odáig vagyunk meg vissza, tegnap becsomagoltuk a lakást, a dobozok nagy részében a konyha van. A net még akadozik, mert kiderült, hogy a kívánt szolgáltatás nem biztosított, meg lemondani se lehet semmit rendesen az országban, de sebaj, majd valamit okoskodunk.

Ja, meg vallásos szólt rám, hogy a múltkor lemaradt a pirítós feltétes receptje.

Sült paprikás, paradicsomos krém

Hozzávalók

• piacon édesként vásárolt, bivalyerős paprika 5 db
• apró húsos paradicsom 7 db
• fokhagyma vékonyan szeletelve 3 db
• bors
• bazsalikom

Elkészítés

• A paprikákat félbe vagy háromba vágjuk és eltávolítjuk a magokat és a magházat.
• Kevés olajon fóliával fedve sütőben puhára sütjük, időnként megforgatjuk. Közben a paradicsomokat megszabadítjuk a bőrétől, és egy tésztaszűrőn átpasszírozzuk.
• A paradicsom húsát egy tálban villával szétnyomjuk, és hozzáadjuk a vékonyra vágott fokhagymát.
• A sütőben jól megsütött paprikákról lehúzzuk a bőrt és szintén pépesítjük, majd a korábbi elegyhez adjuk. Borssal és bazsalikommal ízesítjük. Eztán az egészet betoljuk negyed órára sütőbe és kész is a melegszendvicskrém vagy a pirítóshoz a feltét.

Marcsi Szegedről köszön be, csodaszép kisvendéglős-kockásterítő lengedezik rajta. Körözöttet kínál az utcán a kedves Bognár Szilvivel, még jó, hogy az ÁNTSZ engedélyek megvannak, ugye? Szilvi énekel, a műmájer szegedi nem érzékeli ki a különbséget kalocsai és szegedi paprika között, még szerencse, hogy csak egyiket szereti. Ez a polgári öntudat nagyon erős, minden városlakó csak a szegedi paprikát eszi (nem mintha nagy különbségekről beszélnénk). Aztán érkezik minden magyarok olasza, Gianni (cébéás) Annini (de minek?), teljes a csapat, jöhet a főcím. Zene szól, zene szól, és mi már a múltkor is elfelejtettünk hangosan örülni annak, hogy eltűnt a vacsoracsatás bemondóhang.

Idill a paprikaföldön, a lányok serényen dolgoznak, Molnár asszony jön is a vödrökkel, segítségnek már a celebek megszedni a mennyiséget. Nem Gianni, te nem lusta olasz vagy, hanem már lusta magyar, de dolgoznak itt mások is, nem kell ezért beszólni nekik, bár a kedves digónak ezt is elnézik. Szedjétek csak Marcsi, ha kétszáz nincs is a földön, egyszer csak elfogy az a paprika. Ami olyan, mint a bor, minden évjárat más és más. Szilvi érdeklődik, palántáznak tán? Marcsi nem győz csodálkozni, mit meg nem tanult ez a Bognár Szilvi az elte néprajzin, hiába, a vazsi lányok ilyen talpraesettek. (Bognár Szilvit szeretjük, vasi gyerek mint mi, s ráadásul jó zenét is ad az embereknek.)

Gianni dereka, jaj, de fáj a sok hajolgatástól, szerencsére a délibáb paprikára váltunk, fűszerpaprika-nemesítőket látogatunk. Bizony, néhány éve még mi vittük külföldre a paprikát, nem kellett volna akkor téglaporral felütni, talán még mindig jó híre és hitele lenne a külföldi kereskedőnél. Hálisten minden, ami külföldről jön silány, meg az ördögtől van. Marcsi nem győz csodálkozni, mennyit vettek az amerikaiak régen, hát most akkor miért hagyjuk magunkat elnyomni (ugye tudjuk, kik által). Sebaj, ha lesz védjegy, az majd megőrzi a minőséget.

Marcsikat kóstolgatja a paprikákat, csak belefut egy csípősbe, kemény lány ez, meg se érzi, már majdnem kifog a nagy öregeken, de aztán győz a kapszaicin, belepirulunk mi is. Ginnai is csak a kalapja mellé gyűjti a paprikát, még szép, hogy az olaszok is csinálnak erőspistát. Kalocsán van a kalorez fajta, a rezisztens, kutya seper a növények között. Kiderül, hogy régen a kedvenc paprikaárustól vásárolt mindenki a piacon, jobb helyeken (mondjuk a határ túloldalán) még mindig így megy ez.

Gyorsan vissza Budapestre, Litauszki Zsolthoz a 21-be, visszafogott termékelhelyezés megint. Zsolt nem megy bele a játékba: se nem szegedi, se nem kalocsai párti, hanem egyszerűen paprikapárti. Kolbászt készítünk és töltünk, Marcsi felfújja a sertésbélt. Engedj ide, ez női munka! az biztos! Meg is dicséri Marcsi Zsoltot, hogy itthonról szerzi be a krumplit, szerencsére jó lett az étel.

Közben fűzik a paprikát száradni, Ginanni próbál csajozni, de úgy pattan le a Vőneki néniről a magas labda, hogy Ginanni-nak torkán akad a szó. Marcsi, egyre nagyobbra nősz a szemünkben, csak odacsípsz a megsebzett Gianninak:

Neked mi is az anyanyelved?
Hát az olasz.
És mi az apanyelved?
Az olasz.
(fenye tudja, mondja a Vőneki néni)
És miért beszélsz magyarul?

Hogy Gianni most igazából olasz, vagy magyar, pontosan ugyanannyira izgalmas rejtély, mint hogy mi van Balogh Szilárd/Vujity Tvrtko sapkája alatt. De tény, hogy a következetesen felépített, és nem minden alapot nélkülöző olasz imázs jó marketing, de mondjuk a származás teljesen mindegy is, hiszen mindig az számít, ami a tányéron van.

Na de köszi a belsős poént Marcsi! Meg a tudást, hogy erős paprikás bácsik madzagot kötöttek a pöcsükre, úgy mentek a hugyoldába, és kezet bizony nem mostak utána (előtte se, persze). Munka közben régen  szerelmes dalt énekeltek (mi tudjuk, hogy minden népdal a dugásról szól. Ha valaki tud egyet, amelyik nem, szóljon.)

Hopp, egy óvatlan pillanatban Vőneki néni olyan labdát ad Gianni-nak, Hízölöghetsz nyugodtan…özvegy asszony vagyok, hogy a félolasz csődőrtől valami zavart nevetésre futja csak.

Jön a dunaparti idill, naplementével, Marcsi a csirkepaprikást Heimann Zolival, és jól választott a hölgy, kérem. Halászlésen csirkepaprikást. Csirkét falusit vegyünk mindig, jön az ukáz. Ne dőljünk be annak, ha sárga, mert a gaz csalók sáfránnyal színezik (most ez komoly, az egyik legdrágább a fűszerrel?) Szerencsére Heimann úr megoldja a problémát: vegyük megbízható helyről (Szegény tesco, hiába az új reklám, mégis egymás után kapják a büntetéseket.)

Hoppá, lesz teszt is, végigjárták az összes hipermarketet, és tesztelésre bevásáltak paprikából, melyiket vegyék a háziasszonyok. A konklúzió, hogy erkölcstelen keverni a magyar paprikát a külföldivel. Mellé nem alföldi borral kísérletezünk, a Liszt évre kitüntetett Heimann kadarkát kóstolják a paprika mellé, kiderül mennyire szerette Liszt a szekszárdi borokat. Nekünk a lelkünk ujjong, hogy a kadarkát behozzuk a köztévébe, hogy kadarkát kóstolunk, és milyen igazad van Marcsi, a magyar konyha részévé kell tenni.

A Tisza-holtág partján Gianni megfogja a halászléhez valót, kézzel bizony, állatvédők most kapcsoljanak el. És a következő perceket, nem hinnénk, ha nem látnánk. Kis tisza-parti lelkizés Giannival és Marcsibal (atyaég, ezt most ki rendelte meg, a megyés püspök?), majdnem megkönnyezzük az olasz önvallomását a vallásról, meg istenről, a szpirituális dolgokról. Tényleg nem tudom eldönteni, Marcsi az érzelgősség miatt szorítja a száját, vagy amiatt, hogy rálőcsölte a szerkesztő ezt a beszélgetést. Olyan katolikus propaganda jön, hogy leolvad a képernyő.

Aztán a magyar gasztronómia zavaros kiosztása jön, közben elhatárolódnak a patriotikus mozgalmaktól, melyek akkor a legrosszabbak, ha a politika csak önös érdekből használja fel. Aha. A műsort ki fizeti? A szakácsok örülhetnek, megvan a fonal, sínen van a magyar gasztronómia, de lassítsatok srácok, túl gyorsak vagytok. Ölelés jár érte, ha nem lenne kamera, még a lányt is meg lehetne fektetni.

Kicsit odébb halászlével versenyeznek a kalocsai és a szegedi srácok, passzírozós, kontra a tésztás. Gianni dönt, az eredmény megdöbbentő: mindkettő nagyon jó, nagyon, kár hogy az a fránya ősi ellenségeskedés nem jön át, mert talán nincs is, Gianni megmondja a tutkót, ne veszekedjetek srácok, nem tesz jót a szépségnek, inkább isznak egy kis Teleki bort a nagy izgulásra.

Gianni olasz hallevest készít, tintahallal és ördöghallal, közben Szilvi énekel nekünk, a chili olasz, ja kigondolta volna, a kalocsai srácok majdnem fejest ugranak a folyóba, mit művel ez a srác a hallal. Következő része ma délután a tévében.

És hogy miért minden étel olasz? Nem akarjátok tudni.

Hozzávalók

• 1 közepes sütőtök
• olívaolaj
• 1 közepes fej hagyma
• 1-2 fokhagyma
• 200 ml tejszín
• só
• szerecsendió

Sütőtökös galuska

• kevés reszelt sütőtök
• liszt
• tojás
• csipet só

Zseni faterja így tanította

• A sütőtököt mossuk, meghámozzuk, kettévágjuk, kiszedjük a belsejét kanállal, és felkockázzuk a sütőtököt (kb. 2 cm-es kockákra).
• Hagymapucolás, felkockázás, majd olívaolajon üvegesre sütjük, rádobjuk a sütőtök-kockákat, összeforgatjuk, és pár percig hagyjuk párolódni, összesülni. Jó kis illata lesz:).
• Felengedjük kevés vízzel, épphogy ellepje. Lefedjük, hagyjuk megpuhulni a sütőtököt. Mehet bele, só, kevés bors.
• Ha puha a tök, akkor felengedjük a tejszínnel, egyet forrjon, mehet bele a szerecsendió, és kész.
• Kicsit hagyjuk hűlni, majd botmixerrel pürésítsük. Pirított tökmaggal vagy sütőtökös galuskával tálaljuk.
• (Mennyiségek állagra...1 tojáshoz kb 3 ek liszt és 5 ek sütőtök, de nem tudom megmondani. Ne legyen kemény, túl sűrű a liszttől, de ne is folyjon szét. Szóval bele lehessen szaggatni forró vízbe. Ha feljöttek a víz tetejére, akkor készen vannak, lehet tálalni a sütőtök-krémleveshez.)

Pedig minden évben masszívan rágyúrt a család, de ha valamit zsigerből utáltam gyerekként, az a sütőben sült sütőtök/vajtök/sonkatök volt.

Pedig kint hideg, borongós és sötét őszi délután, este, szél, eső, belül barátságos meleg, a sütőben mosolygós tökszeletekkel. Ennél kevés giccsesebb képet nem is tudok elképzelni. Talán a bébiételek megtépázta tudatalatti miatt kerültük el eddig, de az sem véletlen, hogy megkomolyodva, nyitottabb szemlélettel pont hogy ellenkezőleg viszonyulunk a régen megvetett ételek felé.

Azért vakarjuk Zsenivel a fejünket, ahogy nézzük a konyhaasztalon fetrengő tököket, a nagyszülők ajándékát, így együtt már elég sok. Akkor most mégis mit és hogyan?

A vitaminokban rendkívül gazdag, előfordulásában sokszínű tökök Amerikából származnak, víz- és tápanyaggyűjtő képességüknek hála igazi szupernövény. A népszerűsége ellenére sokan keverik kinézetben, elnevezésben a sütő/vaj/sonkatököt, pedig a cucurbita maxima és a cucurbita moschata két különböző faj.

A legegyszerűbb sütőtökös vacsora, ha felszeleteljük, betesszük a sütőbe, aztán magában, mézzel, dióval, esetleg körtével megesszük. De kipróbált ez is, ez meg gyors és egyszerű. A leveses receptet meg adjuk holnap.

Én nem is értem, ez a dal eddig hogyan maradhatott ki az életemből, pedig még Bergendy-lemez is van. Elképesztő.

Na most a dal nem rendelkezik olyan összetett értelmezési síkokkal és mély mondanivalóval, mint az olvadékbarát, de azért nagyon ott van. Subidubi-subiduvá! A szöveg nagyon jó, de azért a nindzsásat nem cseréljük le.

„Életemben annyi mindent megettem,/ Hagytam, mindent más főzzön meg helyettem./ Ettem, míg az idegeim kikoptak,/ Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!”

Az 1958-ban alakult együttes ritka sikert futott be, sőt a magyar fellépések mellett néhány külföldi turnét (nem is keveset) sikerült összehozniuk.

(Tudom, hogy hetvenes évek vége, de azért a színpadi szerkó nagyon odaüt, mi?)

Volt már zombis játék a blogon, de akkor elvicceskedtük a dolgot, pedig. Most véresen komolyan gondoljuk, és legalább két esős napra szükségünk lesz hozzá. Vagy egy mandulagyulladásra.

A Lab of the Dead a világot elborító zombifertőzés után a föld alá szoruló maroknyi ember közé visz minket. Mi vagyunk a cinikus, kissé kiégett, de azért a tudomány iránt elkötelezett doktor/tudós. A feladatunk az, hogy (félretéve etikai és erkölcsi alapelveinket) a begyűjtött zombikon kísérletezzünk. Ugye? Csak rajtunk áll, hogy a Resident Evil-ből ismerős laborhiba után előkészítsük a Fido szép, új világát. Mert a doktor abban nem hisz, hogy a zombikat kigyógyíthatná korból, ellenben abban nagyon is, hogy engedelmességre lehet nevelni őket.

A játékmenet hosszú és egyelőre végtelennek tűnik, bár egy darabig tényleg vicces bottal piszkálni a zombikat. De addig tényleg mókás, hogy mit esznek és mit nem, mondjuk az almát nem szeretik, a kebabot nagyon, csak a pálca ne akadjon a torkukon. Akkor meg lecserélhetjük őket a raktárból.

A nyár végén már érintettük a Laposa Pincét egy friss-bejegyzés erejéig, felemlegetve a borászat életében nem oly régen beállt változásokat. A múlt héten borászZoli tett egy villámlátogatást Laposa Bencénél, hozott egy-két infót, meg persze borokat is.

Szóval van új feldolgozó, borhotel, már nem is annyira új design (továbbra is tetszik), meg friss névre keresztelt termékcsalád illatosabb és fröccsözősebb verzióban is (ez is nagyon tetszik). Nem kis változás ez egy pince életében külön-külön sem, náluk viszont nagyjából egy időben söpört végig a változás szele. Érződik ez a borokon is, találni nagyon elkapott, de a középszerbe hajló borokat is. Érthető ez, egy borászatban nem mennek a dolgok egyik napról a másikra.

Viszont borászZoli elmondása szerint nem készül a jövőben a pince három különböző területéről (Badacsony, Szent György-hegy, Somló) három különböző rizling, egyben, egy borként fog megjelenni a piacon az összes terület nedűje. Ez a hír igazán szíven ütött, egyszerűen nem tudom elfogadni ilyen értékek elvesztegetését semmilyen üzleti-piaci racionalizáció érdekében. Értem én, hogy baromi nagy beruházások voltak rövid idő alatt, most egyszerűsíteni kell a dolgokat, minél kevesebb anyagi ráfordítással bevételt termelni.

Ha netán nincs igazam, és szó sincs erről, akkor sem tudom megérteni ezt a döntést. Hogy valaki három ilyen területről szüretelhet rizlinget, isteni ajándék, és szinte kötelessége megmutatni a hegyek levét évről-évre. Nekünk. Kötelessége, mert különben jön az uniformizálódás, a borok arcának, egyéniségének elvesztése. Hogyan lehetne összehasonlítani egy somlai rizlinget, mondjuk egy badacsonyival? Rizling mind a kettő, ugyanabban a pincében készül, de a különbséget zongorázni lehet. Biztos vagyok benne, hogy még tetszeni is fog a jövőbeni verzió, de akkor is végig ott fog motoszkálni a fejemben a három hegy.

A nagy pufogás közben azért bort is bontottunk, és ezzel egy jó időre el is terelődött a figyelmem a témáról. Mert a 2009-es kéknyelű jött, látott és egy nap levegőzés után győzött is. Színe közelít a vízéhez, egészen halványan van benne egy pici sárgás árnyalat, fajtajegy ez, semmiképpen sem hiba. Az illata szinte teljesen neutrális, bor illata van, a szó legegyszerűbb értelmében, tanítani lehetne (a Milyen illata van a bornak? kérdésre adott tökéletes válasz).

Levegőzve, másnapra - ha nagyon boncolgatom - szépen visszafogottan jön az ásványosság, kellemes hűvösség meg (mag)olajos jegyek. Én beleszerettem, természetes, nagyon visszafogott és nagyon titokzatos. Első nap csalódás ér, ízben túlságosan is neutrális, üres, a korty végén meg a tizennégyes alkoholt érzem szinte csak. Kéknyelűnek orvosa az idő, áll a hátcímkén, és be is jön a népi bölcsesség.

A kéknyelűnek egyébként is nagyon jól áll az idő, kifejezetten meghálálja, ha néhány évre elfektetjük, szóval én egy kicsit tiportam a liliomot. Másnapra rendeződik minden, az illat továbbra is hibátlan, talán egy kicsivel több már az ásványos jegy, de ami a lényeg, feltámad a korty is, végre van benne lendület, vibráló savak, kellemes alkoholédesség, a vége hűsít. Már nem bánt az alkohol, a gyomorban szépen szétterül, és a palack kiürülése után egy felsőbb tudatállapot kezd beállni (egyesek a vulgáris részegség szóval jellemzik ezt).

Szó nincsen itt gyümölcsökről, zöldségekről vagy igazán egzakt illatokról-ízekről, egyszerűen bor-élménnyel ajándékoz meg, valamiféle ősi bölcsességet hordoz és közvetít. Nem egyszerű fajta a kéknyelű, igazán jó bort is nehéz belőle készíteni, ez most egy nagyon jól eltalált tétel, Laposa Badacsonyi Istenmeredekje Kéknyelű 2009 három és fél palackos, pár év múlva tuti biztos négy palack (vagy még több). Interneten 3000 és 3500 forint között mozog az ára, pincénél bőven 3000 forint alatt beszerezhető. De akkor is, adjátok vissza a hegyeimet!

Hozzávalók

• egy fej kelkáposzta
• pár szem krumpli
• babérlevél
• só
• bors
• liszt, olaj, fokhagyma, pirospaprika a rántáshoz

Ahogyan whollosi szereti

• Szedjük le a kelkáposzta néhány külső takarólevelét, mossuk megőket, és alaposan ellenőrizzük le, hogy plusz fehérje (kukac) nincs-e a levelek közt.
• Szeleteljük fel a káposztát, de hagyjuk ki a torzsáját, mert az megkeserítheti az egész főzeléket.
• A szeleteket tegyük fel főni, de ne túl sok vízben, mert akkor gondban leszünk az állaggal. Dobjunk bele babérlevelet, sót, borsot. Egy fél óra után nagyjából bele lehet dobni a felkockázott krumplit is, hadd főjenek együtt még megpuhulnak.
• Az ízeket ellenőrizzük, ha rendben van, készítsünk piros rántást, a lé állagától függően keményebbre, vagy lágyabbra.
• Tálalni előző napról megmaradt pörköltszafttal vagy egy kis fasírozottal érdemes. Mellé pedig friss fehér kenyeret javaslok.

Korábban már volt szó a blogon a frankfurti levesről, így arra nem térnék ki külön, de abban cikkben említettük a plutykát is. Viszont nagy valószínűséggel az én kelkáposzta főzelékemhez ez áll talán a legközelebb, győzködnek a vasiak.

Horrorba illő nyitány: csak Marcsi nehogy meztelen legyen a takaró alatt. Szerencsére Marcsi felkészült, és hiába meresztgeti fogát a kialvatlan szemű vámpír, mert a modern lányok ergonomikusan kialakított fokhagymanyakláncban alszanak. Aztán szaxi bele az adásmenetbe.

Kukoricatábla szélén áll Marcsi, megint látványosan vár valakire. Az avatatlan szemek számára rejtély, de félreértés n essen, mert Makó határában vagyunk. És már ide is varázsolja nekünk az égbe dobott hagyma az egyszerűen csak boszorkányként emlegetett leghíresebb magyar görögöt Papadimitriu Athina exjurtalakó énekest, színésznőt. De egy vendég nem vendég, a második egy szolid termékelhelyezéssel érkezik. Király Viktor (aztán az ki?) ez kérem, aki szomorúan konstatálja: ez nem New York, hanem Hagymaland.

Egy autentikus makói gazda a vendéglátónk/munkáltatónk a héten, aki ráadásul még az eredeti makói fajtákat is termeszti. Sok-sok szép vágóképen át vezet az út a hagymák széttúrásának helyszínéhez. Ahol Marcsi gyorsan elintézi Viktor számára, hogy a csaja elhagyja. Először bekeni fokhagymával, aztán a hagymát a zsebébe dugja. Ki a határba és a földbe is dugnak néhányat. Azt azonban megtudhatjuk Fekete gazdától, hogy az autentik hungaricum makói hagyma három éves és dughagymáról terem. Marcsitól meg azt, hogy azért csípi a szemünk a hagyma, mert sok benne a kénvegyület és az reakcióba lép a szemünk nyálkahártyájával. Persze erre rögtön elmeséli Athina azt az eredeti színész sztorit a műsírásról, amit minden színész el szokott mesélni.

Óvatos termékelhelyezés némi pornós kikockázással. Bicsár Attila, az Alabárdos étterem séfje kalauzol minket a hagymák sokszínűségének konyhai jelentőségében. És persze alapigazságként kimondja az oly sokszor hangoztatott alaptézist, mely szerint nekik vendéglátósoknak kell kialakítaniuk az igényt mind a fogyasztó részéről, mind pedig a termelői részről.

A nap már lemenőben és Marcsi okít. Az egyiptomiak így, a görög atléták meg úgy. Aztán Viktor jól elhúzza a boronát. Közben szolid állatkínzás következik a tudományosság jegyében. A kecske ugyanis mindent megeszik, mint kiderül a fokhagymát is egészben. És gyorsan újabb népszokás elevenedik meg. Ha a küszöbre fokhagymát rakunk és azon áthajtjuk az állatokat, az megvédi őket a betegségektől. És persze fény derül arra is, mi volt a parasztok drogja. Fokhagymát összetörünk, kiszárítunk, porítunk majd felszipózzuk. És még az orrodat is tisztítsa.

És hoppá, a néprajzkutató boros emlékkel is szolgál. A francia borászok állítólag úgy tudták előre megjósolni az időt, hogy karácsonykor tizenkét fokhagymagerezdre sót raktak. Amelyiken a só megolvadt abban a hónapban sok lett a csapadék. (Állítólag még ma is erre hagyatkoznak arrafelé.)

De Marcsi azért nem megy olyan messze borért, csak ide a szomszédba a Kunsági borvidékre Frittmannékhoz. Egy pohár ezerjó a tradíció kedvéért. Szakavatott pohárpörgetés és persze szakértés erről az ősi magyar fajtáról. Munkás szőlő ez kérem szépen, vékony héjú, lassan érő, viszont legalább rohadékony fajta, de ha odafigyel a borász kiváló fajtabor készülhet remek savakkal és jó illatokkal.

Majd megállunk egy polgári szóra és végre Marcsi megtalálja a hatalmas piaci rést a honi szőlőtermesztésben: csemegeszőlőt kell telepíteni! Hol van ma csemegeszőlő, mert ugye a boltokban nincs, alig találni belőlük, legalábbis a műsor szerint. Ezért Marcsi ellátogat a keszthelyi egyetem cserszegtomaji kísérleti telepére. Csipegetünk kis mátyás királyt és egy kis bihari muskotályt. Ezeket nem kapni sehol, mert elárasztja a boltokat az olasz szemét. Egyszerűen ehetetlen, pedig ott Cserszegtomajon egészen ízlik Marcsinak. El is kerekedik az a nagy szeme. Bebizonyosodik tehát, hogy számít a talajadottság, a mikroklíma. Kóstolgat Marcsi még egy-két új fajtát is, bella donnát és magnélkülit, ami nem is mag nélküli, csak hát olyan puha a magja. Csak nehogy elcsapd a hasad Marcsi!

Vissza a gazdaságba, ahol cséplés zajlik éppen, így lesz majd a dughagyma. Bár szerintem Viktor már nem lát a sok portól, ami a napszemüvegére tapadt, de le ne vedd Viktor, még a végén megsüti a kicsi szemed az erős makói napsütés. A traktort használni azért nem gyerekjáték, meg is tanítja Fekete gazda a megasztárost vezetni, nem elég ide a Jeep-tudás. Majd ráterelődik a szó az urak tetoválásaira. Viktornak három korona virít az alkarján (wtf). Fekete gazda viszont lenéző mosollyal mutatja Love Tünde tetoválását. És hát minden jó földműves mellett ott áll egy erős asszony is.

Így az adás vége felé viszont el kell mondani, hogy milyen rossz helyzetben is van a hazai hagymatermesztés. Először a német újraegyesítés csinálta ki az exportot, aztán jött, az unió az meg a maradékot intézte el. Várják is a termelők a hungarikum törvényt, mint a messiást. Ez lehet talán a megoldás? És végre főzünk is, már azt hittem ebben az adásban nem is eszünk semmi Marcsisat. Fokhagymát panírozunk, liszt, tojás, sajtos panír. Bő olajban sütjük. Borkorcsolya ez kérem szépen.

Ma délután akkor fűszerpaprika és halászlé körkép, ott lesz nagy okítás, már alig várjuk.