Március 15., reggel nyolc óra, a Fillinger Kávéházban már kezdenek gyülekezni az előző este is nagy számlát összeivó lumpenek. Petőfi Sándor habos, meleg tejet kortyolgat, abba előző napi pékárut, süteményeket mártogat. Ez a legolcsóbb reggeli a kávéházban, talán a pincérek csempészik az asztalára, mert szeretik, esetleg köszönetképpen azért, hogy a hozzá csapódók növelik a forgalmat. Semmi dőzsölés, semmi hedonizmus, Petőfinek nincs pénze. Viszont Jókai, a dendi fizet olykor helyette is.

A kor legfontosabb társadalmi gyülekezőhelyeinek szerepét betöltő kávéházak biztosra mentek, bár így visszatekintve kérdéses, hogy a nyitott tulajdonosok alakították szolgáltatásaikhoz a vendégkört, avagy az igények alakították a kávéházakat. Tény, hogy változatos étlapjuk és itallapjuk volt, napi háromszori étkezést biztosítottak a vendégeiknek.

Ne áltassuk magunkat, a felfokozott érzelmi és értelmi hevület ellenére ne a márciusi ifjaknak éppúgy kellett ennie és innia március 15-én, mint egyébként, bármilyen következmény nélküli, de ország-megváltó beszélgetésekkel telezsúfolt nap során.

A híres kávéház már 1838 óta működött, mégis akkor futott fel, amikor az egykori pincér, Pillwax Károly átveszi a működtetést 1842-ben. Valószínűleg nagylelkűen biztosított hitelt az ifjú forradalmároknak, mert miután 1846-ban Fillinger János lesz a bérlő, a Pilvax név marad használatos a kávéházra is. (Lenne néhány tippünk, mibe bukott bele Pillwax.)

Élünk a gyanúperrel, hogy március 14-én könnyű szeszekkel, likőrökkel, gyógynövényekkel elviselhetővé (vagy ihatatlanná tett) borokkal, ürmösborokkal, sőt sörrel koccintottak a fiatalok a nagy terveikre. Persze akkor csak mértékkel, mert másnap, március 15-én reggel hat és nyolc között már frissen talpon vannak, és Petőfiék albérletében gyülekeznek. Némi szövegtest megszerkesztése után Petőfi, Jókai, Vasvári Pál és Bulyovszky Gyula elindulnak a Fillinger, vagy (az egyszerűség kedvéért) Pilvax Kávéházba, felolvassák a 12 pontot, Nemzeti Dalt szavalnak, de mindenekelőtt megreggeliznek.

A kávéslegényből bérlővé előlépett Pillwax Károly Uri utcai kávéházában már olyan kínálattal népszerűsítette a rég-új kávéházát, hogy a kávéhoz „reggelienkint fris tejföl vagyon”. Reggelire kávét, csokoládét, tejet szolgáltak el, kuglófot és kalácsot kínáltak a vendégeknek. A korabeli diákság, így minden bizonnyal Petőfiék különösen kedvelt étele volt a deákkenyér, ez az édes, gyümölcsökkel és különböző magvakkal dúsított tömény és laktató püspökkenyér.

A tucatnyi fiatal innen indul tovább az orvosi kar épületéhez. Egy érdekes fordulat szakítja csak meg az események láncát, az egyre dagadó és felhevült tömeget a szónokok délben gyakorlatilag feloszlatják azzal, hogy a gyűlést majd 15 órakor, ebéd után folytatják a Nemzeti Múzeumnál.

A konyhákon ekkor volt már paprika, sőt használták is a gyorsan terjedő fűszert. Megszületett a máig meghatározó házasság, a hagyma, a zsír és a pirospaprika között. De talán ennél is fontosabb volt, hogy amit nem vett be az emberek gyomra a közéletben, azt simán megették, 1848-ra már számos osztrák (ezáltal francia) recept, konyhai eljárás, eszköz, kifejezés szilárdult meg a nyelvben és gyakorlatban. Osztrák mintára már a zsírban sütés is kezdett népszerűbb lenni, mint a vaj, a márciusban pedig még bőven lehetett fánkszezon. Széles körben elterjedt technológiára és receptekre még azért várni kellett, de a félig német Budán és Pesten a márciusi ifjak már találkozhattak ezekkel a jóságokkal.

Ha korabeli viszonyokat összevetjük az akár néhány évtizeddel későbbivel, a kínálat viszonylag homogén volt még ekkor. Ebédidőben tehát a fiatal forradalmárok minden bizonnyal egy kávéház, de legalábbis egy fogadó felé vették az irányt, szakácsot egyikük sem tartott nagyon otthon. A fogadók étlapján ekkor már a dunai halak mellett majd mindenhol megtalálhatóak a gulyásfélék és a pörkölt hús, nem egy helyen galuskával. Ezért szinte biztos, hogy a konyhákon előre és nagy adagban elkészített pörköltes  húst lapátolták be magukba (vagy legalábbis kolbászt fehér kenyérrel és hagymával), megmelegedve és borozva közben egy kandalló, vagy cserépkályha mellett.

Mivel bor nélkül nincsen forradalom, holnap egy borkörképpel folytatjuk a megemlékezést. Mit ivott Táncsics A Nádorhoz fogadóban, miután a börtönből odacipelték, és mit ittak a többiek, hogy elmaradt a Bánk Bán?

(Ezt és ezt a szöveget segítségül hívtuk, a Pilvaxos kép innen, a Czifray innen, a Táncsics szabadul meg innen. A huszárok pedig Than Mór Pihenő Károlyi-huszárok című képén szerepelnek. A keretes részeket is mi írtuk.)

Közeleg a forradalom évfordulója, ki nem hagynánk a magas labdát, hogy a legnagyobb (Fidel után az örök) forradalmár milliószor fel- és agyonhasznált portréja közül megosszuk a legütősebbet. Holnap pedig forradalmi ünnepi bor és étel visszaemlékezéssel jövünk, mert a huszároknak is kellett mit ennie a sok borra - innia a sok ökörre.

(Annyira kézenfekvő volt, nem is csoda, hogy csak most jutott eszébe valakinek, scuzzo-nak, tényleg kár, hogy a deviantART-on betámadták a trollok, de a blogját érdemes böngészni.)

Vallásosnak tegnap kerek 100 kakaós palacsintát sütöttek a csajok, egészen elérzékenyült.

Hát ki mondta, hogy a favágók morc, kemény fickók, akik csak szárított-sózott szarvashúst esznek?

(A kép innen származik, érdemes rákattanni az oldalra!)

Anyámtól rendszerint csak körleveleket küld nekem, így csak idő kérdése volt, hogy betalál a hagymás sztorival is. Mindegy, hogy mennyire abszurd a vírus- és baktériumgyűjtő hagyma története, a hoax úgyis mindig gyorsabb lesz, legalább valaki felveszi vele a harcot.

Egy másik eset: Egy illetőnek tüdőgyulladása volt. A hagyma mindkét végét levágta, majd az egyik végét felszúrta egy villára majd a villa nyelét beleállította egy vázába és a beteg paciens mellé helyezte az éjszakára. Reggelre a hagyma fekete lett a mikrobáktól.

Ha túltettük magunkat azon, hogy másnapra a nyers hagyma nem lesz mérgező és veszélyes, meg nem akarjuk a fejünkre kenni hajhullás ellen, azért fogyasszuk bőven mindegyik fajtáját, mert egészségesnek egészséges. Mint a cékla.

Köhögésre meg torokfájra mondjuk van egy tuti tippünk nekünk is, amikor anyám még nem küldözgetett körleveleket, annál több hagymateát főzött, ami büdös, viszont működik. Karamellizálj egy kis cukrot, rá víz, meg egy egész fej hagyma. Tényleg borzalmas.

(A képet készítette evabardaeva, a kép innen.)

Erre lesz szükséged

• 1 kg krumpli
• 3 dl tejföl, a piros
• házi kolbász
• 5 tojás
• só, fekete bors, pirospaprika
• zsír
• tepsi

Így készítjük

• Pucoljuk meg a krumplikat, tegyük őket vízbe, nehogy megfeketedjenek. Vágjuk fel kör szeletekre, majd tegyük fel főni kis sóval.
• Három tojást főzzük meg, kemény tojásra lesz szükségünk, közben szeleteljük fel a kolbászt is szépen.
• A tejfölből 2 dl-t keverjünk el két tojással, egy hagymát vágjunk fel, a tepsi alját kenjük ki zsírral.
• Ha a víz a krumplival felforrt, vegyük le, öntsük le róla a vizet, lehetőleg ne égessük el a kezünket. (A forró gőzben sem.)
• No, a tepsi alját zsírozzuk ki, tegyünk krumpli szeleteket bele, arra kolbászkarikák, tojáskarikák, kis hagyma is, kis só, és locsoljuk meg a tojásos tejföllel.
• Most ezt folytassuk, szintezzünk, amíg el nem érünk az edény tetejéig, vagy el nem fogynak a hozzávalók.
• A maradék tejföl mehet a tetejére, ha extrázni szeretnénk, kis szalonna szeleteket pirítsunk, s ez is mehet rá.
• Takarjuk le alufóliával, be a sütőbe, nagyjából fél óra alatt a végére is érünk.
• Együnk mellé uborkát, igyunk mellé kadarkát.

(A képet Lackó lőtte, s bár elítéljük, kitesszük, lelkesedjen a srác.)

Zseni elutazott, úgyhogy a hétvégi ebédbe beépítem Lackót, de mire levergődünk a piacra, addigra olyan szinten lerabolták a henteseket, hogy valami alternatív megoldás után kell nézünk. Tehát épp válogatunk a savanyított dinnyék meg a káposztával töltött uborkák közül, amikor beüt az emlékkép az első összetettebb konyhai cselekményemről, a rakott krumpliról, mennyire szar volt és száraz és kemény benne a burgonya.

Lackót otthagyom, hadd bámulja a gombaárus lányt, aki mindig úgy öltözik fel, mint egy igényesebb kurva, és aki fix, hogy rátukmál mindjárt fél kiló ványadt tyúkgombát. Nagy mutatvány nincs a rakott krumplival, minden rakottas közül a legizgalmasabbal, de a szabályok legalább annyira kőbe vannak vésve, mint a carbonara-nál.

Három kényes pont van igazán, ha most a megfelelő krumplitól eltekintünk, akkor a tojás, a tejföl, meg kolbász. Ezekből is inkább a házi, árban nem sokkal marad el a boltitól, össze meg nem is lehet hasonlítani a kettőt, vagy hát lehet, de minek, kiütéses győzelem a tejfölnek, viszont a kolbász. Legjobb, ha valami éppen csak csípőset veszünk, mert csípős kell, hogy legyen benne, de ragaszkodjunk a házihoz, és a vékonyabb kivitelhez (hozzáteszem, ha nagyritkán stifolderhez jutok délről, ami bár vastagabb, de párja nincsen), bár jó a vastag kolbász, de azt vágjuk fel, mert az arányokon sok múlik, előre szeletelt szalámival meg ne hülyéskedjünk.

Kihagyjuk a nyelvet is kivételesen, elsomfordálunk az István előtt, persze azért utánunk kiált, hogy „anyád elől bujkálsz”, meg hogy „lefele is kellene ám nézni”, majd legközelebb jóvátesszük, mondom. Otthon Lackó nem bír magával, rámegy a borokra, hámozom a krumplit, amikor becsönget a szomszéd, „mi van?”, Éva, úristen, a kezében egy nagy csokor fánk, gőzölög, cserébe a múltkori süteményekért.

Lackóval nézzük a fánkot, illatra az ám, ez az, megeszünk egyet-egyet, majd egyet felezünk, hogy Zseninek is maradjon, majd még egyet felezünk (s később, hogy Lackó ne lássa, megeszek egyet egyedül).

Tudtátok, hogy a krumplibogár, vagy más néven kolorádóbogár a burgonya legnagyobb ellensége? Hát persze, mert semmi sincs ingyen, de a tengerentúli áldást követő tengerentúli átok természetes mivoltába nem mindig nyugodtak bele. A kitinpáncélos harcosnak egyébiránt szobra is van, első regisztrált megjelenésének állított emléket Maráczy Manuela, Zsédely Teréz és Csáki László Héderváron. (A kép innen.)

Borozunk, tojást főzünk, kolbászt vágunk, tepsit zsírozunk, félig főtt krumplit rétegezünk, szépen egymásra, meglocsoljuk tejfölös tojással, s mehet a sütőbe. Szuper. Fogjuk a bort, kimegyünk egy cigire, Lackó becsapja a bejárati ajtót, a zár bekattan, és aztán csönd. Nagy csönd. Nézek be az ablakon keresztül. Kívül nincs kilincs, a kulcs az asztalon, a magyar lasagne a sütőben, sül, sül, pirul.

Iszok még egy pohárral, majd nekiugrunk, hogy kiemeljük a helyéről az ajtót, persze kevés sikerrel. A bor lassan elfogy, a rakott odaég, és hideg van. Sebaj. Éva nevet a hátunk mögött, gúnyosan persze, na mi van srácok, mit bénáztok, toporgunk, aztán hozza az elektromos csillagfejű csavarhúzóját, s szépen, egyesével kiszedi a csavarokat a zárat takaró keretből. Tízet szám szerint, kipattintja a nyelvet, még este átviszek neki köszönetféleképpen egy üveg bort.

De a rakottnak jót tett a szenvedés, a savanyúsággal, meg egy könnyedebb vörösborral ettük. Recept róla holnap. Ja igen, ha valakinek megvan ez a film, és kölcsönadná, de jó lenne az!

(A burgonyabob képe innen, a rosszat álmodó krumpli képe meg innen származik, de van ott még egy aranyos gyerekvers is.)

Vagyis török konyha. Vagy inkább Török Konyha. (Érdemes nagy betűvel írni.) És most végre, ha némi engedménnyel a Pesten elfogyasztott gyrosokat előjátéknak tekintem, még intimebb viszonyba kerülhetek a török ételekkel itt, Isztambulban. Ugyan az ösztöndíjból nincs esélyem bejutni a csúcsgasztronómiát képviselő éttermekbe, ám annál inkább fejest ugrok az utcai árusok, az egyszerű étkezdék és a piacok világába.

A modern Törökország ételei az Ottomán Birodalomból táplálkoznak, amely a közel-keleti, a perzsa, a mediterrán és a balkáni konyha hagyományait ötvözi. Az ételek és italok rendkívüli sokszínűsége jellemzi leginkább a helyi gasztronómiát, így aztán nehéz kiválasztani a tipikus török fogásokat. Bármennyire közhelyesen hangzik is ez, valóban így van. Aki azt hiszi, hogy a Magyarországon elfogyasztott, kétes ízvilágú és még kétesebb összetevőket tartalmazó kebapokat falva közel került a török konyhához, az súlyosan téved.

Eddigi egy hónapos tartózkodásom alatt nagyjából feltérképeztem a környékbeli ételárusító helyeket. Itt van például a börekcisi. Ez lényegében egy pékség, ami börekre specializálódott (eléggé olajos, hajtogatott töltött tészta, amelybe húst, lágy sajtot, burgonyát, spenótot töltenek), de lehet kapni pidét (egyszerű búzalisztből sütött hosszúkás, vékony lepény, szintén a fentiekkel töltve), poğaça-t (igen, a jó öreg pogi, de itt megint csak egy töltött, tenyér nagyságú péksütire kell gondolni), valamint nagy kedvencemet és hűséges reggeli társamat, a simitet (kör alakú, kissé édes tésztájú, szezámmaggal bevont péksütemény).

Egy másik gyakori üzlet a köftecisi, ahol általában csak köftét árulnak. A köfte nagyon sok mindent jelenthet, de egy ilyen üzletben a következőt: nyers, vörös massza, amely darált húsból, bulgurból, erőspaprikából és mindenféle zöldségből áll. Lehet nyersen is fogyasztani, salátalevélbe vagy vékony lepénybe csavarva, avagy forró olajban kisütni. Mindkét módon nagyon finom. És nagyon csípős.

Van cukrászda, vagyis a pastane. Mély levegő, meghajlás. A közel-keleti népek általános hajlama a borzasztó giccsre ebben az egy esetben produkál valami elképesztőt. Itt minden cukrászda kirakata a lehető legínycsiklandóbb, legdizájnosabb és legfantáziadúsabb tortákkal, aprósüteményekkel, keleti édességekkel van tele.

A talponálló kajáldák is népszerűek, illetve ott vannak mindenhol. Néhány líráért bármilyen szendvicset kaphatunk, amelyet legtöbbször meg is grilleznek, így dobva fel az olcsó és nem túl jó minőségű alapanyagokat. Ayrant, frissen facsart gyümölcsleveket (gránátalma, narancs, grapefruit) és a helyi ízlésnek megfelelő, émelyítően édes és rettenetes ízű üdítőket is árulnak.

Vannak persze rendes éttermek is, ahol szép, kellemes környezetben vehetjük magunkhoz a török specialitásokat. A legnépszerűbb fogások a különböző kebap-tálak, mint az İskender vagy az Adana-kebap, a levesek, a saláták, és a desszertek, például a künefe (lágy sajt, beborítva cérnametélttel és cukorsziruppal, ropogósra sütve).

A bejegyzést írta, a fotókat lőtte: leblebi.

Idén ne alkudozz a ragadozó virágárussal az utolsó csokor elfonnyadt gerberáért, mert kb. harminc perc időráfordítással jóval ütősebb ajándékot dobhatsz össze barátnőnek/anyunak/nagyinak/szomszéd néninek nőnapra, kinek mi tetszik. Na meg a hatás se fog elmaradni, az fix.

Jó az, ha áttérünk a kevésbé kommersz és közhelyes dolgokra nőnap tájékán. Tehát nyugodtan vegyünk erőt magunkon, s gyártsunk édességet otthon, rózsa helyett meg hűtsünk be egy palack rozét.

Trüffel (szesszel)

Az imádott trüffelről még lesz szó a későbbiekben, most itt egy gyors recept előzetesnek. Amennyire jó és drága, legalább annyira egyszerű elkészíteni, egy titok van, az alapanyagokon ne spóroljunk. Tehát készítsünk elő:

• 15 dkg minél magasabb (legalább 60 százalékos) kakaótartalommal rendelkező étcsokoládét (a Tibi is csinál)
• 5 dkg vajat
• 1 dl tejszínt
• Némi mézet
• Konyakot/tojáslikőrt/krémlikőrt/Bailey’s-t
• Kakaóport (nem a nyulasat, a keserűt)

Így készítjük

• Tördeljük össze a csokit, kerítsünk egy kis fémtálat, tegyük forrásban lévő lábos vízre, olvasszuk fel a gőz felett, kavargassuk. (Nem támogatjuk az ilyen hozzáállást, de a sietősek dobják be a mikróba. Persze ne a fémtálban.)
• Ha felolvadt, keverjük hozzá a vajat, a tejszínt, egy evőkanál mézet, és négy centet valamelyik szeszből ízlés szerint. (Konyakból csak ha jó van otthon.)
• Ha jól elkevertük, pakoljuk át egy tálba, mehet a hűtőbe, hagyjunk neki egy órát.
• Vegyük ki, és formázzunk gömbre emlékeztető testeket belőle, nem nagyokat azért. Ha nagy olvadást tapasztalunk, tegyük vissza a hűtőbe.
• Egy tányérba szórjuk ki a kakaóport, hempergessük meg benne a golyóinkat a trüffeleket, majd helyezzük őket díszpapírra, vagy csak úgy szépen a tányérra, és mehet a hűtőbe fogyasztásig.
• (Ha ráérünk, a kakaópor után darált mandulába, kókuszreszelékbe is pörgethetjük.)

(ez tényleg csak kettesben mennyiség, ha akarunk másnapra is, duplázzunk)

Na, még maradt annyi idő, hogy lerohanjunk a legközelebbi szupermarketbe borért. Mivel a trüffel jó eséllyel édes lesz, hagyjuk a mustsűrítménnyel felhúzott műtételeket, keressük ki a Bock Rosé 2010-et. Nyeljünk egy nagyot, hogy csaknem kétezer forint, és próbáljunk rá.

Korábbi években azért volt néhány félresikerült villányi rozé a nagyoktól (is), ami csak azért fájóbb a kelleténél, mert a földrajzi jelölés sokszor egy ezressel is megemeli a rozébor árát. Kékfrankos, cabernet franc, cabernet sauvignon és portugieser házasítása az idei küvé, igazi nőnapi illatbomba, legalább a csavarzárnak örülünk, hogy végre elterjedőben van. Bontunk, hangos szisszenéssel szökik a szén-dioxid, de annyi, hogy szódát se kell hozzátenni. Illatban könnyen szerethető eper, még málna is, rá kell kóstolni, s lám, benne kellemes savak, jóleső, krémes és hosszú korty, sőt, ami a lányokat igazán bevadítja, mintha a végén valami kis maradékcukor is lenne. Palackba zárt málnás rozéfröccs. Éljenek a nők!

Két és félpalackos, alkalomra, 2000 forintért elvileg bárhol

(Az első kép innen, a második meg innen származik.)

Ha egy bor korrekt, és jó áron adják, nincs vele gond. Ha mennyiség is van belőle bőven (ami azért az árat is befolyásolja), sok helyen elérhető, még attól sem kell félni, hogy elfogy a polcról. Lehessen vele barátkozni, s ha már az ember azt mondja, hogy sokat nem akar szánni egy borra (márpedig a legtöbben), de azért inna jót, a küldetését már teljesítette.

Az ezer forint az egy lélektani határ, s a jövőben ezt a kategóriát kellene erősíteni a boltokban. Olyan illúzióink ne legyenek, hogy ötszáz forint (per 0,75-ös üveg) alatt egyáltalán bort tudunk venni (a pincészetet leszámítva), de ezerig már nem lehetetlen. Csak a kínálat szűkös, pedig sok problémát megoldana, ha alulról beérkezne ide néhány borfogyasztó, illetve több pincészet is idepozícionálná a belépő borait.

Eddig mindig elkerültem a Csányi Teleki-borokat, talán ha kettőt sikerült kóstolnom eddig. Szkeptikus vagyok, de ez inkább zsigerből jön, mert racionális magyarázatom nincsen rá. Ez a bor viszont kifejezetten tetszett, jól esett inni. Pont elegendő alkohol (tizenkettőfél) szorult belé, mondjuk nem is bírna el többet. Nem egy illatbomba, de kellemes és tiszta. Egyszerű, de nagyszerű ízek. Inkább gyümölcsös, mint fűszeres, a közepes testnél pedig egy árnyalattal vékonyabb. Pici tejkaramella meggyel. Csersavat én szinte nem is érzek, sava viszont van, ezt szeretem. Így a jó. Üresnek érzem kicsit, de nem várok tőle igazán csodákat, legurítom a torkomon és kész. Nagyobb kiszerelésben tudnám igazán elképzelni, nagy össznépi főzés mellé. Nem fogunk már a második óra elején a földön fetrengeni tőle, mehet a kajába is bőven, az meg egészen bizonyos, hogy jófajta pörkölt mellé kísérőnek kiváló. Jó kis bor ez, nem kíván különleges alkalmat, vagy nagy gondolatokat. Ja és olyan, mint egy jó oportó.

Tony D'Amato

Kettő palackos simán, ne féljünk levenni a polcról, 899 Ft a Sparban.
 

Gyermekkoromban sok dolog volt, amit imádtam nézni a tévében. Ilyen volt például a vasárnapi Disney-összeállítás, vagy a 80 nap alatt a föld körül Michael Palin-nel. A főzős műsorok közül pedig kiemelkedik egy, amit ma is bármikor meg tudok nézni. A műfajból kevésnek sikerül ez, de Floyd és az ő kis utazásai annak idején és most is odatapasztanak a képernyőhöz.

Nekem régen valami földöntúli dolog volt az, hogy egy ember nekiáll főzni az utcán/ a hegy tetején/ a mező közepén. Azért értettem meg, mert Keith Floyd számára a főzés olyan volt, mint nekem akkor a legozás. A legnagyobb élvezetet jelentette neki. Az ivás mellett. Mai fejjel nézve már nem dőlök be annyira, hogy azokat az ételeket ilyen faszán-lazán meg lehetne csinálni, de akkoriban elhittem Floydnak, hogy kinn a szőlőben például elkészít valami spanyol fogást egy traktoron, és azt szervírozza a melósoknak, akik aztán jóízűt esznek belőle.

Floyd emblematikus alakja, ha nem mérföldköve volt a szakácsművészetnek a tévés konyhashowknak. Nem egy steril konyhában mozgott, hanem megismerhettük egy táj jellegzetességeit, konyhaművészetét, italait és még egy kis történelemleckét is kaphatott a néző, ha odafigyelt. Egyszerűen, minden felesleges nagyképűség nélkül beszélt mindenről, ami főzéssel kapcsolatos. És ami a legfontosabb volt, hogy Keith Floyd megfőzte a hétköznapi ételeket is, miközben előkelő helyeken előkelő embereknek is készített ételt. Marco Pierre White azt mondta róla, hogy: „Született szakács volt, aki egy egész nemzetet ihletett meg. Tehetsége abban rejlett, hogy jól fejezte ki magát, és szavaival inspirált. Úgy beszélt, hogy mindenki megértette, amit mondott. Sokak életét tette gazdagabbá.”

Videók például itt, meg itt.
 

(A kép innen van.)