Aha, ránézésre tök egyszerű a Feed the King: csak pakolgassuk egymásra a tortákat, az égig, meg még tovább is.

Csakhogy a sütemények össze-vissza mozognak, vannak ilyen felrobbanó madarak, és ha megvolt a három mellényúlás, jön a hóhér. Na nem a fejünk veszi, csak kikatapultálja a királyt, aki bezabálja a tortát, piruettezik egyet, és visszahull. Mi meg gyűjthetjük a pontokat, vehetünk rajta életet, menőbb tortákat, miegymás. Reggeli mellé, ebéd után kiváló.

Fehérrel, vörössel lazítottunk rá a hétvégére: Pannonhalma szépen jött, somlai borban viszont régen csalódtunk már. Még ha jó eséllyel palackhibáról is van szó.

Egy hónapja lehetett utoljára, mikor nem dolgoztam egész hétvégén a vendéglátás csodálatos világában (ilyen a showbiznisz). A hirtelen jött téli időjárás miatt a szüreti őrület is szünetelt egy időre, szóval volt idő megállni, pihenni egy hétvége erejéig. Az utóbbi hetek nagyon nem a borok kóstolásáról szóltak, fesztiválok, szüret, munkahely, tanulmányok. Szóval kicsit szenvedős volt ez az időszak, de a 2011-es borok minden egyes verejtékcseppet megérnek, ezt már biztosan látom.

Pénteken hosszú idő után belefért egy koncert, szombaton meg vallásosnál húztuk ki a dugót pár palackból. Az este nagyon jól sikerült, a borok közül pedig jöjjön a két véglet. Valamiért még soha nem került a poharamba somlai bor a Csordás-Fodor Pincétől, így nem volt különösebb elvárásom, vagy izgalom bennem. A csomagolás igényes, tekintélyt parancsol, illik is egy három éves juhfarkhoz. Bontás után az illata nagyon semmilyen, aztán káposztára meg halpiacra kezd emlékeztetni. Vallásos elmondása szerint másnapra még kellemetlenebb lett, szóval az illat bukta. Sajnos ízben is totál szét volt zuhanva, erjedő, kissé már romlott tejtermékre emlékeztetett, savakat mondjuk éreztem, de körülbelül ennyi is volt a pozitívum. Ilyen állapotban sajnos élvezhetetlen volt, másnap is. Csordás-Fodor Juhfark 2008 fél palackos, 1075 forintért szerezte be vallásos a METRO-ból.

Az este legszebb emléke a nagy zimankóhoz illően egy vörös volt, a Pannonhalmi Apátság 2008-as Vörös Tricollis Cuvée-je. Az Apátságnál a kezdetektől letisztult a koncepció és adottak a feltételek kitűnő borok készítéséhez, a hagyományok pedig ezer évesre rúgnak. A fő figyelmet és elismerést talán mégis inkább a fehér fajtáik váltják ki, ezek közül is kiemelkedik a rajnai rizling, ebben egészen különlegeset tudnak.

A Tricollis (hármasdomb vagy három domb) név a három dűlőre utal, ahol a bort alkotó pinot noirt, merlot és cabernet franc terem. Kedves világos pirosas árnyalatú a pohárban, a bontás után azonnal robban az illata, friss és nagyon élő. Van benne szép pinot-s hűvösség, meg a merlot finom tejcsokija, a hordó nagyon szép fűszereket tesz hozzá az összképhez. Ízben semmi csalódás, nagy örömmel nyeljük a pohárból a fűszeresen édes, egészen simogató csersavú kortyokat. Élettel teli, jó savú, még az alkohol pici fűtése is jól álla korty végének, a hordóhasználat meg nem hiszem, hogy lehetne precízebb. A bor, a hangulat és az időjárás egymásra találásának iskolapéldája, gyönyörű három palack. jogászLaci barátunknak köszönhetjük, 2090 forintért váltotta meg az Intersparban (Bortársaságnál 1980 forint). Az őszi őrület nehezén túl vagyunk, még egy kis kirándulós jó időt kérek szépen, aztán tőlem winter is coming, vagy ahogy vallásos mondja: „nem baj, ha hideg van, legfeljebb rárepülünk a vörösekre”.

(Az első kép innen, a juhfark innen, a Tricollis meg eminnen.)

Tegnap ezzel a Laphroaig féleséggel próbáltam meg újból, elszántan közeledni a whiskey-hez, de csak egy dologban vagyok biztos: borral keverve botrányosan fáj tőle a fejed.

Nem szeretek nagyon bornácizni, de tényleg komolyan megfogadtam, hogy megtanulom élvezni/értékelni ezt az agyonfüstölt gabonaszeszt, ami a hatékony marketingnek köszönhetően az egyik legdurvább sikertörténet a világon.

Az Islay-sziget egyébként is híres szeszsziget, a Laphroaig-rajongók meg külön kasztnak számítanak a whiskey-fogyasztók között, érdemes kicsit beleolvasni a sztoriba. Szóval (ahogy mondták) ettől a 15 évestől már érdemes kóstolgatni és elindulni, belépő a felsőbb kategóriába. Tudom mi a különbség füst és füst között, de a jelek szerint még nekem kell érnem, mert némi szárított gyümölcsön, kesernyén és a mindent átható alkohol szúrásán túl nem jön a nagy egymásra találás. Bár a bárpultnál iszogatva kétségkívül macsósabb a whiskey-s pohár, mint a bordeaux-i, nekem marad ennyi is: egy költséges státuszszimbólum.

(És melyik nagyobb bűn: a vörösborhoz, vagy a whiskey-hez keverni a kólát? Fogalmazódott meg bennem a kérdés még a múltkor a moszkvatéren egy átborozott este után whiskey-kólázva a félájult vallásossal. A kép innen van.)

Oké, megnéztük a Gasztroangyal első részét (és ma a másodikat is megfogjuk, legalábbis próbáljuk inkább live, mert a köztévé videótár szolgáltatása borzasztó), hát erre halad a közmédia. A kérdés persze az, hogy mi volt a cél, mert ha az hogy egy könnyen emészthető, zombik számára készített gasztronómiai témájú műsort hozzanak létre akkor akár hátra is dőlhetnek. Egyszerűen nem megy a pozitív szemlélet, kényesebbek vagyunk. Lássuk mit mutatott nekünk Marcsi aka gasztroangyal az első adásban.

Teljesen céltalan és kicsit sem hortobágyos (egyáltalán miért kell még mindig ragaszkodni a kietlen Hortobágy képhez?) vágóképek fetrengő szamárral, tyúkokkal, ökörrel és Borbás Marcsi ringó csöcseivel, amint egy biciklin próbál egyensúlyozni a földúton. Majd jön egy igazán borzasztó főcím valami St. Martin féle szaxofonintroval, motoron tyúkot szállító, Klark Ádám téren paprikát ültető Borbás Marcsival és már is egy orrát törölgető celeb a képen (Pokorni Beugró Lia) és egy sárga sportkocsival érkező másik (Szolnoki félBonBon Péter). Nyilván a magyar gasztronómia legnagyobb kliséjével, kulacsból pálinkázással kezdenek valami mezítlábas biogazda tanyáján. Nálam már itt elfogy a türelem, pedig az 51 perces műsoridőből még legalább 40 visszavan.

Összességében nem lenne gond a műsorral, mert még azt is mondhatjuk, hogy informatív. A paradicsomokról elég sokat megtudhatott az egyszeri ember, még ha ezek az információk 10 percnyi netes kereséssel is kideríthetőek. (Az első adás a paradicsom körül forgott.) Ellátogattunk egy, laborba, ahol paradicsomokat vizsgáltak be, az Anyukám mondtába (termékelhelyezés) és a végén egy jóféle Légli borral (hírtv-s örökség) öblítenek a padlizsánkrém mellé. Látszik a törekvés a jóra és az értelmesre. Csak ezt simán agyoncsapják egy idegesítő narrátorhanggal, a túl sok a körítéssel és a fárasztó jópofizással.

A műsor mélypontja talán mégis az, amikor Marcsi egy iPhone segítségével egy dinnyére optimalizált alkalmazással próbálja kideríteni egy dinnyéről, hogy jó-e már. Ezzel holtversenyben a Marcsi főzés közben való tánca van, melyben a műsor fő zenei témájára a műsorvezetőnő trombitálást imitál egy fakanállal. (Ezt egy adáson belül kétszer is megteszi.) Botrányos, kínos is nézni. De. Bulvár ez, ha nem akarjuk túldimenzionálni, a néző azt teszi, amit elvárnak tőle. Eszik, iszik, kulturáltan szórakozik.

És, bár biztos sejtettétek, de Marcsi még a majonézt is maga készíti.

Amire szükséged lesz

• Zöldségek (nekünk: gyöngyhagyma, sárgarépa, fokhagyma, patiszon, zöld paradicsom, paprika, karfiol
• Felöntőlé (arányokban, 4 literre, bár aztán itt ízlés szerint változhat minden)
• 4 liter víz
• 4 dl 20% ecet (vagy 8 dl 10%)
• 30 dkg só
• 20 dkg cukor
• 2 dkg nátrium-benzoát
• Csipetnyi borkén
• Koriandermag, mustármag, feketebors, babérlevél

Így savanyítottam idén

• Jó alaposan megmossuk, megpucoljuk a zöldségeket, szemünk kívánsága szerint felvágjuk.
• Ezeket már bele is pakolhatjuk a jól elmosott üvegekbe, mehetnek a fűszerek is ízlés szerint, két literes üvegbe fél teáskanál.
• A lét felforraljuk, lekapcsoljuk alatta a hőt, mehet a nát-benz bele, szépen feloldjuk.
• Öntsük bele a dunsztos üvegekbe, én üvegenként csipetnyi borként tettem bele, mert ugye szép az, ha megőrzi színét a zöldség.
• Ne zárjuk, csak fedjük le másnapig, míg ki nem hűl, ha kell pótoljuk a levet, hogy ellepje a zöldségeket.

Közben hallgassunk Lisztet, mert jó, meg ha véget ért a nyár mával. De legalább nem egy hétfőn tette mindezt.

Sorry, kicsit megcsúsztam a poszttal, recept csak holnap lesz.

Viszont tudjátok, hogy a hoteles (nagyon rossz) kv szirupból készül, mint a kóla?

Nagyobb pofont nem tudunk adni az étkezésnek, és nincs nagyobb szájba rúgása az ízlésnek, és nincs céltalanabb dolog a magyar étrendben, mint savanyút enni a rántott hús mellé. Vagy bármi mellé. Mégis imádjuk, szeretjük, keressük és készítjük, nagymamáink kamrájába lesünk be a dunsztos üvegekért.

Tavaly úgy ment el mellettünk az ősz saját savanyú nélkül, mint a huzat. Idén nem csak előrelátóbb, de tervezősebb is voltam, két fázisra szedtem a dolgot: a kisebb üvegekbe múlt héten éjjel töltöttem bele a jóságot, jövő héten viszont vár ránk két húsz kilós hordó a „beledobálóshoz”.  (Dinnye, almapaprika, káposzta, paradicsom.)

A savanyítás jó öreg tartósítási eljárás, aminek két célja van: egyrészt a meg nem evett, rendesen be nem érett, vagy már el nem használt, megmaradt kerti zöldségek tartósítása a jövőnek, másrészt a kamra feltömése télire tartalmas táplálékkal. A kovászos uborka tejsavas erjedésével ellentétben itt ecettel savanyítunk/tartósítunk. A cukor nem alakul át, nem indul be tejsavas erjedés, viszont a hozzáadott ecet megelőzi azoknak a mikroorganizmusoknak az elszaporodását, melyek csak elrohasztanák a zöldségeinket.

Az ecetes savanyúságokhoz való viszonyulásom azért sajátos, bár talán nem egyedi fejlődést járt be. Indultam a csalamádétól és az uborkától. Volt egy kis kitérőm a szilvával, meg a gyöngyhagymával, aztán jött az ecetes almapaprika, meg a káposztával töltött almapaprika, vagy a sima paprika, és a végén, valami kellemes borzongással eltelve, talán pont a piacozások miatt, beérkeztem a savanyított karfiol, a patiszon, a dinnye és a zöldparadicsomok közé. (Kevesen tudják tán, de az éretlen paradicsom (ami még zöld) szolanint tartalmaz, ami alsó hangon is idegméreg. Szerencsére a beéréssel, meg eltéve jelentősen csökken a tartalma, szóval nem kell parázni.)

Na tehát. A mama adott egy csomó zöld paradicsomot, meg karfiolt, Zseni meg hozott patiszont és egy receptet. Szereztem még répát, szívtam vagy két és fél órát a szemét gyöngyhagymák megpucolásával, és eltettem külön-külön szép kis üvegekbe, leöntöttem a felfőzettel. Parádé amúgy, recept róla holnap, az üvegek felbontásáról meg később. Képre nem maradt erőm, de a zenét hallgassátok meg, tényleg egészen fantasztikus.

Mivel szeretjük a filmeket, a kaját és a mókát, összegyűjtöttük a hat legkedvesebb evős filmet, evör. Hátulról megyünk előre, hajtás után a többi.

6. The King's Peach

A legolcsóbb szóvicc áldozata lett a dadogós György király története, pedig.

Az igazi sokk az első gimnáziumi ivászat alkalmával ér. Világossá vált számomra, hogy nem a legolcsóbb piát kell inni, meg nem is az a fontos, hogy mennyire és milyen gyorsan üt be. Hanem fel kell vágni a csajoknak, nincsen mese.

Először csendben gubbasztottam és megfigyeltem, hogy ki mit kér, aztán a legnépszerűbbet választottam én is (magamnak és a lánynak). Ezek után a második körre már esélytelen voltam, tehát hamar át kellett alakítanom a heti zsebpénz felhasználási szokásaimat.

Sokáig egyfajta kettősség jellemezte az alkohollal való viszonyomat, otthon még egy ideig minden maradt a régiben, a városban viszont csak kapkodtam a fejem a sokféle lehetőség (és elvárás) láttán. Ez idő tájt, a gimnázium elején történt, hogy feltaláltam a világ legütősebb koktélját. Erdei sütögetés közben lecsúszott némi pálinka, de én nem találtam eléggé erőteljesnek a hatást, ezért szódával gyorsítottam. (Fény megvan?) Pálinkafröccs, halálos.  Teljes képszakadás, motorikus szervek megbénulása, három óra káó.

Azért nagyon gyorsan ment az asszimiláció, megtanultam megnyalni a sót a mexikóiak tiszteletére hamar, talán tequilából fogyasztottam el a legtöbbet a gimnáziumi évek alatt, szigorúan csak silvert, mert akkoriban még nem szerettem a fahéjat. Másik nagy barátunk volt a vadászok itala, ha most eszembe jut a jéger íze, azonnal elfog a hányinger, émelyítő cukor, még hidegen is. De akkor csúszott, kisüveges sörrel párban. Szépen ki is alakult a heti rendszer, péntek-szombat party time hajnalig, alvás az állomáson az első vonatig/buszig, megpróbálni nem átaludni az otthoni állomást, aztán a teljes másnap átalvása. (Ebédre húsleves.)

Hamar sikerült is az összes ízesített-színezett lónyállal közelebbről megismerkedni, főleg ha csajozott az ember, ha elhangzott az éstemitiszol kérdés, onnan nem volt visszaút, le kellett nyelni minden édes szart. Akkoriban még biztos voltam benne, hogy egyszer világhírű sportoló válik belőlem, ezért már akkor is tudtam, hogy győztes meccs után meg kell jelenni az éjszakában (vesztes meccs után meg még inkább), és nem lehet akármi az ember kezében, a fröccs például szóba sem jöhetett, a csajok egyszerűen nem buktak rá.

Ilyenkor általában sikerült az egész heti edzésmunkát megsemmisíteni az alkohol gőzében, rosszabb, de sajnos gyakori esetben meg iszonyúan émelyegve és kialvatlanul ostromolni az ellen kapuját, kevés sikerrel. Mivel minden reggel fél hatkor keltem, és csak este hétre értem haza, nem kicsit vártam a hétvégéket, a szellem mindig kiszabadult a palackból, ömlött a sok szintetikus lötty.

De azért akad két megfakult boros emlék is. Az első egy őrült (de még nem tudatos) fröccsözés a buszpályaudvar melletti krimóban, amikor is egymást túllicitálva negyvennyolc fröccsöt sikerült fejenként kikérnünk, és a nagy része el is fogyott (biztosan sok bor lehetett a vízhez keverve). Másnap dolgoztak a favágók rendesen a fejemben, viszont így ma már könnyedén felismerem a szőlőt soha nem látott borokat.

A második emlék biztosan meghatja majd whollosi kollégát. Osztályfőnöki óra előtt sikerült beverni másfél liter vaskeresztesi ecetet kékfrankost. Nagy botrány (eléggé megszédültünk tőle) az órán, iszonyatos savas íz a szájban, a gyomor meg könyörgött valamiféle szilárd táplálékért, a frankos lemarta a teljes belső felületét. Erős jóindulattal fél palackos bor volt az, de a természet „ajándéka” volt, nem volt benne semmilyen műanyag. Szóval a bort tekintve volt hova fejlődni, és hamarosan jött is az én damaszkuszi utam.

Az első kép innen, a második innen van. Ugye az írás az ennek az írásnak a második része.

Estére lett csak poszt, egész nap gesztenyét vadásztunk az erdőszélen. Aminek nem is kell magyarázni az eredményét, alant a kép, beszél magáért.

Ami már azért is nagy öröm (nekünk), mert kiskorunk óta minden évben nagy lendülettel mentünk gesztenyét gyűjteni, de általában a megélhetési gesztenyézők után, akik mindig gyorsabbak/ügyesebbek és egyúttal kíméletlenek is, csak csoffadtakat hagynak, vagy küzdeni kell egy-egy maroknyiért is.

Most azonban sikerült a leggyorsabbnak lenni Zsenivel, de baromira, nem hittük el, amikor érintetlen fákat találtunk, félig kinyílt, de össze nem gyűjtött gesztenyékkel a földön.

A nagy örömnek aztán egy óriási helyi erő (nő) vetett véget, aki testi fenyegetést alkalmazva (megjelenéssel), vett rá minket a távozásra. (Aztán némi gondolkodás után beért minket, és kínált eladásra némi gesztenyét.)

Na mindegy, a lényeg, hogy megszedtük magunkat rendesen, most alap sütős cucc lesz belőle (tepsibe, kicsi vizet alá, miután késsel kereszteket/ixeket vágtunk bele). Ja, még egy: minden segg természetvédő szervezetnek, erdészetnek, akinek a dolga a turistaútvonalak karbantartása lenne. Srácok, amíg nem gondozzátok a jelzéseket, ne sírjon a szátok, hogy nincs elég városi az erdőben.

Tudtátok, hogy a gesztenye a bükk rokona (a termés neve: makk, hm?, benne sok cukor, ásványi anyag és keményítő), a fája értékes, de talán a legszebb dolog az vele, hogy mielőtt elpusztul, még utoljára, egyszer virágba borul. Zseni mondja itt nekem, írjam le mindenképpen, hogy a gesztenyepüré azért olyan olcsó, mert babbal húzzák fel a gesztenyét. Már a rend kedvéért.