Gyakorló humanistaként azt valljuk, hogy az ember gondolkodását ne befolyásolják az ilyen-olyan prekoncepciói. De gyarló az ember és hiába próbál objektív lenni, ha vannak dolgok, amikről már előre sejthető, hogy milyenek lesznek.

Borbás Marcsi pályája akár az üstökös ívelt egészen a HírTV-ig, onnan ejtőernyőztették vissza a köztévébe, hogy most innen okítsa a népet arról, mi a nemzeti, mi a magyar, mi a hungarikum, hogyan készül az akármi (szalámi?), és közben vigyorgunk, persze.

Nem ekézzük már előre a műsort, de ez a kis promó önmagáért beszél.

Szóval lesz nekünk saját nemzeti Gasztroangyalunk, aki majd szépen elvisz magával néhány megélhetési celebet, hogy azokkal együtt műparasztok közt megmutassák a magyar vidéket. Közben persze jól megművelnek majd valami kis kertecskét (széttúrnak egy fóliasátrat), pálinkáznak és esznek. Végül is a magyar gasztronómia nem is szól másról. A cél persze nem más, minthogy a minivalóságshow majd meghozza a köztévének a várt nézettségnövekedést, és közben még a gasztronómiáról is meghallgathatjuk az ezeréves közhelyeket.

Azért október elsején mi is megnézzük, hogyan ment másként Marcsi a magyar egyesen.

A Dunántúl orkánszerű időjárását látva egyetérthetünk: itt az ideje délnek menni! Viszont nagy eséllyel, olvasóink többségéhez hasonlóan, az éves szabadság nyaralásra szánt erőforrás-részét már kihasználtuk (úgy szabadnap, mint anyagiak tekintetében), ezért következzenek "troll utazási tippjeink".

Az ausztrál videonaíva, Natalie Tran ezúttal a Lonely Planet számára videoblogol, de az LP karakterétől eltérően nem arról, hogyan szerezhetnek a nyugati turisták "autentikus" élményeket jóval csóróbb nyaralási célországaikban.

Nem, Natalie ezúttal a "vadregényes-egzotikus" San Franciscót választotta, és két olyan utazási dilemmára ad választ, amely bennünk még soha nem merült fel. Hogyan lehet egy közepesen felszerelt hotelszobában reggelire zabkását főzni, valamint vasalóval bacont és tojást sütni.

Aki kételkedne a videoblogger képességeiben, az még próbálkozhat a törülközős videóval, azután minden világossá válik.

Most már tényleg sok a borból, de főleg a fesztiválokból. Megint nem lesz ebből értelmes bejegyzés így hajnali háromkor írva. Ritkán ír ilyet borról okoskodó ember, de megint egy újabb tanulság, a boros jegyzetek másnap teljesen használhatatlanok. A hét napjai teljes káosszá alakulnak, és csak az első hosszúlépés után képes értelmes kommunikációra az ember. (Ugye whollosi kolléga?)

Itt volt a Budai Váras borfeszt, sajnos nélkülem. Most meg három nap alatt sikerült megjárni a Szekszárdi Szüreti Napokat (gyermekáldás megünneplésével egybekötve) közben a három napból kettőn persze a regulár munkahelyen is meló (imádom a hétvégéket). Nem akarok keseregni, de felhasználnám a lehetőséget, hogy kalapot emeljek minden egyes (bárhova) kitelepülő borászat családon belüli vagy éppen külsős munkatársai előtt. Mert ha jól tippelek, még soha senki nem emlegette őket meleg szavakkal, senki írt mondjuk arról, hogy két órával zárás után is képes volt még elviselni az eltorzult ábrázatunkat, és kitölteni a bort a poharunkba.

Pedig érdemes egy percre belegondolni, hogy mekkora önfegyelmet kíván ez, őszintén, jókedvűen hosszú-hosszú órákon keresztül. Emberfeletti, fizikailag és szellemileg is megterhelő, és nem mindig kifizetődő. De ha valaki egyszer szerelmes lesz a borba, akkor meg fogja tenni. Hogy miért? Igazán senki sem tudja, de aki egyszer belekóstol, az biztosan érzi. Szóval tényleg kalapemelés.

Szekszárdon mindenki igyon kadarkát, mindegy milyet, de tényleg. Egyszerűen nem találtam kivetnivalót egyikben sem, mindegyiket imádtam valamiért. De most Sebestyén Csabi a kadarka király, ez biztos. Pécsről annyi bizonyos, hogy a Lisiczáék 2010-es sauvignon blanc a legnagyobb király, az egyik legszebb 2010-es magyar fehérbor, amit eddig kóstoltam. De imádtam a Danubiana szintén tízes zöldveltelíniét is, meg Eberhardt György mohácsi merlot-ját 2008-ból. Meg sok minden mást is, de most valamiért képtelenség volt jegyzetelni. Lehet irigykedni a borfesztiválozókra, de igazából kőkemény munka ez, a pult másik oldalán meg egészen biztosan. Ez van, kezdünk kicsit belefulladni a borokba, de nem vagyunk még (művelt) alkoholisták, mert a bor az ugye nem alkohol. Esküszöm, tényleg lesz folytatása a vallomásos sorozatnak, amint vége az őrületnek.

Második kép innen.

A nyolc karunkból kettő hiányzott az esti vacsorafőzésnél, ugyanis whollósi az ágyat nyomta, ismerkedve a belga influenza furcsa tüneteivel. Addig is az óriási, függöny nélküli ablakokon keresztül számlálta a kint repkedő, zöld papagájokat. Nem volt ebben semmi különös, a papagájok, mint nálunk a verebek, üldögéltek az ágakon.
Amíg whollósi röppályájukat kellőképp kiismerte, mi elmentünk a sarki, portugál import cuccokat áruló kisboltba, hogy fagyasztott polipot vásároljunk. Tamás bizonygatta, hogy a mélyhűtött polip húsa puhább lesz, csak megfőzzük, kicsi fűszer, és fogyaszthatom is életem első pulpo-ját, ahogy azt mediterrán vidékeken hívják. Judit sokat sejtetően bólogatott, mint ahogy általában szokott, ha Tamás elengedi fantáziáját a főzés terén, és emlékeztette a nemrég megérkezett hazai csomagban lapuló magyar pirospaprikára.

Miután kiolvadt a sok kar, Tamás megpucolta kívülről a polipot, kiszedte a fejtartalmat, és lazán a főzővízbe ejtette a testet. A polip összekapta a lábait, ahogy a forró vízbe ért. A krumplit már kevésbé sajnáltuk.

 Portugál pulpo főtt krumplikarikákra szelve, igazi tapas spanyol módra, magyar pirospaprikával, hogy legyen valami hazai gyógyító íz is whollósi bajára.

A mediterrán országok egyik jellegzetes gyümölcse. Tápláló, finom, egészséges, ráadásul viszonylag ellenálló gyümölcs is, szóval már az ókorban teletelepíttették vele a Földközi-tenger országait.

A fenti képet, a Nőt fügékkel Paul Gauguin festette 1894-ben. A francia festő végül nem „európai” képeivel lett híres: kívül helyezte magát a rendszeren, (vérétől is hajtva) dobbantott Tahitire, hogy behatóbban vizsgálja a bennszülöttek életét. A trinidadi angolban a fig banánt jelent, a Sonoma iránt érdeklődőknek meg érdemes olvasgatni a thegirlandthefig gasztro- és borblogot. A kép innen.

Ahol a kerítés hot-dog virsliből van, ahol mindenki egyenlő, ahol mindenki valaki, (még ha egyelőre a senkik padján tanyázik is), ahol a színészből elnök, a testépítőből kormányzó lehet. Ez Amerika. Még az is mind látni akarja, aki tagadja, tehát nekem is meg kellett néznem.

Egy rossz pillanatomban a régi bölcsességet (ha egy kultúrát meg akarsz ismerni, a plebszet nézd) szem előtt tartva kiválasztottam az egyik nem túl jelentős állam helyi Siófokának átlagos éttermét, legyen az nyári munkahelyem. Vendéglátó-ipari egységünk célpontja, az isten: a turista. Az a finom típus, aki az év tizenegy hónapjában és két hetében hülyére hajtja magát, hogy aztán a maradék kettőben síkidótaként tarolja le az üdülőt. Természetesen hazai földön, mert Kanadában fázunk, Mexikóban melegük van, meg minek olyan messze menni, ha a sör itt is hideg, és sült krumpliból van super size. (Mondtam, mint Siófok.)

Az étteremben busser (asztalpucoló/törölgető) pozíciót kaptam, amely kulcsfontosságú a vendégcsere gördülékenyebbé tételében. A távozó csapat utáni romokat abban a másfél percben kell eltüntetnem, amíg a következő csorda a hostesspulttól az asztalig ér, hogy letegye mellé a valagát. (Gondolkodtatok már azon, hogy van-e még egy olyan nép a földön, akinek külön asztalpucolót kell tartania a vendéglátó-ipari egységekben, mert az átlag olyan dzsuvát hagy maga után, hogy nincs az a megrögzött sárban fetrengő ősfesztiválozó, aki jó szívvel leülne utána?) Így aztán kezemhez nőtt törlőronggyal és windexel, napi 12 órás készültségben harmadik hónapja lesem, hogyan táplálkozik az átlag alsó középosztálybeli amerikai nyaraló.

A korai órákban jönnek azok, akik egész nap műsorba vannak állítva, és tudják, hogy a reggelt legalább 2000 kalóriával kell indítani. Top reggeli a corn flakes (ez a cukros-ragacsos verzió, amit egyébként hatéveseknek találtak ki) light tejjel és gyümölccsel, pirítós ujjnyi vastagon megküldve mogyoróvajjal és lekvárral, amit a végén a biztonság kedvéért ledugóznak néhány juharsziruppal eláztatott palacsintával. Hozzá fél liter fekete lötty tejjel, hivatalosan kávé néven fut. Megkóstoltam, nem az.

Hogy az ipar egy percig se üljön le, az utolsó korán kelő amerikai még a bagelt (fánkforma zsemle) gyömöszöli a doggie-bagjébe, mikor megérkezik az újabb kör, a villásreggeliző (maradjunk a bruncholó kifejezésnél, az evőeszköz használata nem jellemző még a meleg kajához sem, láttam én már hazafit a nemzeti ünnepen sörösüveggel homárt törni, hej).

Egy rész ráérős, két rész nagyon másnapos a sereg összetétele. Nekik nagyjából tök mindegy, mit esznek, a konyhás srácok ilyenkor lövik el azokat az alapanyagokat, amik még éppen ehetőek, de azért a helyi köjál már összehúzná a szemöldökét. Egy kis tojással összesütve francia-olasz fedőnévvel máris ízletes fogás, és mivel a célközönség magas százaléka még Ohiot sem hagyta el soha, simán bekajálja, hogy a fél krumpliba töltött, bbq szósszal kevert előző napi steak maradék olasz, mert hát ott a tetején a mozzarella, és a nevében is benne van, hogy a’lla Italia.

Alapelv, hogy az ebéd legyen egyszerű, gyors, és laktató, ilyenkor elég egy szendó, pl. az örök klasszik BLT (két szelet, nyomokban kenyeret is tartalmazó sütőipari termék közé tett saláta, paradicsom és bacon, irdatlan sok majonézzel). Aztán a nagy öreg, a hamburger, 25 változatban, vagy az internetről irányított gyerekek kedvence, a corn dog (virsli hurkapálcikára tűzve, kukoricaliszt alapú, palacsintatészta-szerű trutyiba mártva, forró olajban kisütve, ami akár jó is lehetne, de itt egy egészen sajátos receptet használnak).

Eredeti ízét elnyomandó jár hozzá mindenféle szósz, ami nagyrészt a bbq, a mustár és a ketchup triumvirátus különböző arányú keverékéből születik. Hogy senki ne maradjon éhes, minden fogáshoz jár kísérőnek két kiló sült krumpli. Különböző formákra vágva, mert a változatosság ilyenkor is gyönyörködtet.

A vacsora aztán megint más. Akkor már nem kell sietni, a ráérősök van, hogy fél órát is eltöltenek a leves-főétel-desszert menüsor elfogyasztásával. Van, aki nem akar flancolni, nála a nagy kedvenc a mac&chees (makaróni sajtszószban, baromi bonyolult és kifinomult ízlésre vall).

A republikánus beállítottságú steak-et kér, hozzá sört iszik, az újhullámos választ ausztrál import mahi-mahit (nagy homlokú halfajta), lehetőleg nyersen, zöldségkörettel. Napa-völgyről még nem hallott, de egyszer látta egy francia filmben, hogy az ilyet borral isszák, úgyhogy a hely híres borral öblíti. Ez amúgy rozé, palackja átszámítva jó 4000 Ft, az íze pedig pont olyan, mintha a BB Merlot-t kis langyos vízzel hígítanánk fel. A bor egyébként a Heineman Pincészet (sic!) terméke, aminek alapítója Gustav még 1888-ban érkezett Ohio-ba Badenből.

Persze nem ez Amerika, és nem mindenhol csinálják így. Az olasz gasztronómia sem Bibionéban lett híres, és a legjobb tzatzikit biztos nem Parálián kapjuk meg. De Michael Moor tutira az ilyen helyeken szedi össze a sztorit és az arcokat a filmjeihez.

A cikket írta noresz.

A trónok harca rendesen beszippantott minket. Nem egy vita volt arról, hogy akkor ki kivel van, ki a jó arc és ki az, akit karóba húzatnánk. Remekül eltalált látványvilág, a könyvben és a képernyőn is ütős. Jól kiválasztott karakterek és megdöbbentő fordulatok. Vér, ármány, némi misztikum és persze hatalmas lakomák. Ha másért nem is, utóbbiakért (meg az első éjszaka jogáért) jó lett volna a középkorban élni, kézzel enni és vedelni ájulásig.

Az HBO pedig jó gazdaként alaposan meg is lovagolja a nagy érdeklődést, és ajándéktárgyaktól a happeningekig mindent kitalál, hogy a figyelem egy percre se lankadjon. Mi azzal sem vagyunk egyedül, hogy jobban érdekelnek a könyvben és a sorozatban háttérbe szorított ételek. A könyvben ugyanis rengeteg említést kapnak a Hét Királyság különböző tájegységeinek ételei, de ez persze a sorozatban nem kap akkora hangsúlyt.

Pedig George R. R. Martin legalább olyan részletességgel írja le a különböző várakban és kastélyokban elköltött vacsorákat, mint amilyen részletesen meséli el egy-egy szereplő múltját. Így aztán van, hogy komolyan megéhezel egy-egy fejezet végére érve. A falon túli Craster vagy éppen a Lóurak lakomái rendesen igénybe vennék a gyomrunkat, még ha a hunok is toltak erjesztett kancatejet meg lószívet. De a Deresi ételek, vagy a Királyvári lakomák már sokkal vonzóbbak, még mindig.

A csatorna persze erre is kitalált valamit. Felfogadtak a celebséf Tom Colicchio-t, aki szépen lefőzte az ételek egy részét, és egy hétig New Yorkban, egy hétig meg Los Angelesben minden nap egy-egy királyság ételeit lehetett megkóstolni. Nyilván nem az összes étel lett elkészítve, de Királyvár, Pentos, a Fal, a Folyóvidék (Tullyk otthona) és persze Deres fontosabb ételeit azért lefőzték. Az ételekhez pedig a könyvben Sansatól oly gyakran elhangzó citromos süteményt tálalták desszertként. The dinner is coming!

Itt vannak a hivatalos blog bejegyzései, az egyikben a napi menüvel. A kép innen van.

Meg se próbáljuk kimagyarázni magunkat: jelen posztnak nincs köze semmi gasztrohoz, csak inkább hozzánk. Még a pécsi korból eredő barátság köt minket a nylonhoteles srácokhoz, akik végre valahára előrukkoltak az első dalukkal, és annak első házi klippjével.

A Mi lenne ha…? egy kedves pornószínésznőről szól, az együttes zenéje meg a maga félrenyúlásaival, néhol esetlenségével jóval őszintébb mint a kiscsillag, viccesebb mint a heavenstreet, és mindent összevetve sokkal, de sokkal jobb a 30y-nál.

A magyar vagy mindent kiránt, vagy bármit megtud tölteni. Aha. Szkampival töltött tintahal, fincsi mi?

Ilyen elcseszett hetem/hétvégém már régen volt. Kezdődött azzal, hogy nem tudtam a többiekkel tartani a Budai Várba, mert a munkahelyemen beosztottak dolgozni. Haza is értem minden nap sikeresen éjfélkor, csütörtökre meg a láz is megjött (az őszi kánikulával együtt). Vasárnap aztán minden baj öt percbe sűrűsödött össze, először véletlenül szétrúgtam az ágyam oldalát, majd kettéfejeltem a ruhásszekrény egyik polcát, bár legalább felfrissíthettem egy kicsit a vérem (mert ömlött, mint a veszedelem).

Ezek után jobbnak láttam nem nekiállni az alkohollal kapcsolatos vallomások folytatásának, vagy éppen valami aktuálisról írni, mert a sok negatívum miatt úgyis csak fika lenne belőle. Inkább felelevenítem az augusztus végi balatonozás egy-egy pillanatát, ellenkező előjelekkel. Először a fekete levesről. A mai napig nem bírom megérteni a Balaton körül miért eszik boldog-boldogtalan hekket. Nem különösebben ízletes, és persze a legtöbb helyen még szarul is csinálják. Talán nem ártana régi klasszikusokat lapozgatni, pár tipp azért akadna itt (is). Ezért is vettem jó néven, hogy a rendszeresen látogatott egységben végre van más is a hekk mellett, még csak a sült keszeg formájában, de talán elindult valami. Kár, hogy se friss, se finom nem volt. Sőt egyenesen szar, kihűlt, de előtte égették alaposan. Olyan volt, mintha hideg kormot kevertek volna csirkehúshoz. (A többiek hekket kértek, az is kihűlve érkezett.)

Aznap este azért alaposan beboroztunk, és sikerült találnom egy igazán jó ár-érték arányú rizlinget a vénasszonyok nyarára. Laposa Rizling Friss 2010, olaszrizling-rajnai rizling házasítás Badacsonyból 1140 forintért (az Intersparból, a TESCO-ban meg akciós, csak 990), ezt nem hagyhattam ki. A Laposa Pincénél komoly változások történtek az elmúlt években, Laposa József folyamatosan a háttérbe szorult, előtérbe került fia, Laposa Bence. Jött is a modern-minimalista új design (nekem bejön), meg egy nagyon új feldolgozó pince. Az utóbbi nagyon megosztó, nekem személy szerint kicsit sem jön be, idegen és hideg, semmi badacsonyi nincsen benne. (Laposa Józsefet ismerve, hasonló véleményen lehet ő is).

Az említett bor viszont nagyon is az. Ez tetszett meg benne nagyon, hogy a könnyedség-frissesség párosul a badacsonyi talaj adottságaival. Nekem nagyon az olaszrizling uralkodott benne, savai hibátlannak mondhatóak, illatában frissen facsart citrusok meg nagyon szép virágos jegyek keverednek. Szorult belé egy kis vulkanikus ízvilág is, de csak éppen annyira, hogy érezzük, itt bizony badacsonyi bort nyakalunk. Kitöltöd és megiszod, akár szódával is, a címkén lévő idézet is erre biztat minket (nagyon is becsülendő módon). Badacsonyi rizling, igazi kora őszi fröccsbor a lugas alá, jó áron. Mi kell még? A tökéletes három palack prototípusa. Én meg reménykedem egy jobb hétben.

Palack képe innen, a pince meg innen.